–

Minden évben elhatároztam már szeptember 1-én, hogy most nagyon oda fogok figyelni, mert ha nem rögzül az eleje, később elveszítem a fonalat, már semmit sem értek. De nem ment, egyszerűen képtelen voltam rá. Úgy ültem a fizika és kémiaórákon, mint egy holdkóros, két percen belül csak az ablakon kifelé bámultam, a gondolataim pedig messze szárnyaltak. Nem tudom, hogy csináltam végig azt a négy évet a gimiben, nyilván végig alibiztem. De megfogadtam, hogy soha többé nem tanulok olyat, ami ilyen szinten nem érdekel, és sosem fogom elfelejteni, mekkora kínszenvedés volt az agyamat megerőszakolni.

Nem lehet véletlen, hogy ezek után megáldott a sors két természettudományos érdeklődésű gyerekkel, akik pici koruk óta a világ működésével kapcsolatos kérdésekkel bombáznak. És talán az sem, hogy találkoztam állandó szerzőnkkel, Kökéndy Ákossal, a Pesthidegkúti Waldorf-Iskola tanárával, aki felajánlotta, hogy beülhetek valamelyik természettudományos órájára. Mert adni akartam egy utolsó esélyt. Ha a matekot simán magamévá tettem egy jó tanárnőnek köszönhetően, a többi tárggyal miért ne lenne ugyanez a helyzet? Ugyan pályát változtatni már nem fogok, de talán az az érzés elmúlik, hogy van, amihez tényleg tökhülye vagyok.

Ákos január óta csillagászati kurzust tart a hetedikeseknek, és ennél vonzóbb szegmensét valószínűleg nem találhattam volna a földrajznak.

Az égbolt és a csillagászat egyszerre absztrakt és kézzelfogható, titokzatos és művészi, nem pusztán a fizikai törvényszerűségekről szól. A csillagok mindenkit elbűvölnek – a kérdés csak az, honnan közelítve akarjuk megérteni őket.

Az óra azonban még egész mással kezdődik. Egy közös imaszerűséggel, aminek nincs vallása, aztán némi versmondással. Ákos minden diákjának az év végén ad egy személyes verset, versszakot, amit meg kell tanulnia, és a hét egy napján – azon a napon, amikor született – elmondja az osztály előtt. Tétova kamaszok mormolják a foguk között a nekik szánt szavakat. Megtelik a szívem meghatottsággal. 

És mielőtt belekezdenénk a csillagképek vizsgálatába, már érkezik is az első kérdés egy kajla fiútól: „Nem ide tartozik, Ákos bácsi, de ha visszatartom a levegőt, a szívem gyorsabban kezd verni vagy lassabban?” – ó, de ismerős, ilyen kérések között élem az életem, és de jó, hogy itt van kinek feltenni őket, aki rögtön egzakt választ is tud adni rájuk. De jó, hogy itt lehet kérdezni, és – ennek folytán – az érdeklődés még nem veszett ki a gyerekekből.

De mindjárt lesz más is, ami lenyűgöz: hogy olyan csillagképekről hallok életemben először, amiknek már a neve rabul ejt: légszivattyú, hajófar vagy ökörhajcsár például. A baj csak az, hogy innentől legszívesebben azt vizsgálnám, hogy találták ki rájuk éppen ezeket a hasonlatokat. A gyerekek meg inkább azt sorolják, hol találhatók, mekkorák, és milyen évszakra jellemzőek.

Aztán kiderül, mennyi az ókori görög és római mitológiából merített csillagképnév, és hogy még arab is van. Máris nemcsak földrajz-órán vagyunk, hanem előkerülnek kultúrtörténeti kincsek is.

Aztán „Ákos bácsi” még jobban erősíti a gyerekekben, hogy ezek a területek – reál és humán tudományok – nem egymás ellentétei: előveszi Tóth Árpád Lélektől lélekig című versét, ami szintén a csillagos égboltból indul ki, azon merengve töpreng a lét értelmén. Ezt minden órán elolvassák együtt, hogy nem feledve a csillagok elhelyezkedésének, láthatóságának és mozgásának törvényszerűségeit, időről időre érezzük a másik dimenziót is: a láthatatlant. Ha valaki csupán ennyit tett volna értem gimnáziumban, hogy nemcsak az adatokkal és számokkal kifejezhető aspektusát tárja fel a minket körülvevő jelenségeknek, hanem bekukucskál a titkos szférájukba, vagy hagy rajtuk merengeni, máris több közöm lett volna a fizikához vagy a kémiához is.

Itt még a feleltetés is egész másképp néz ki, nincs benne az a bénító stressz, mert nem a tanárnak kell (meg)felelni, hanem egymásnak – interjúnak hívják ugyanis. Ákos bácsi kitesz egy diktafont a kijelölt gyerekek asztalára, akik egymással játszanak kérdezz-feleleket. Mindenki kapott egy csillagképet, annak a paramétereit, ismertetőjegyeit kell a másik elé tárnia, aztán megfordulnak a szerepek. Ezáltal nemcsak a csillagképek rögzülnek jobban, hanem prezentálni is megtanulnak a gyerekek. Elég hozzá egy diktafon, hogy máris nagyobb tétje legyen.  

De persze mi lehetne annál izgalmasabb, ha már csillagászatról tanulnak, mint egy éjszakai tanóra, amire hetek óta készülnek?

Mert persze, klassz dolog házilag csillagtérképet készíteni, még izgibb egy világító „földgömböt” (vagy inkább csillaggömböt) bámulni az égboltról, de azért a legjobb egy bentalvós buli. Ákos bácsi kitalálta már, melyik éjjel van a legnagyobb esély a tiszta légköri viszonyokra, és megszervezte a részleteket – hányra kell visszamenni a suliba, honnan lesznek ágyak, kik készítik majd a reggelit… Még azt is megígéri a gyerekeknek, hogy hajnalban – amikor az egyik csillagkép a legjobban látható – egyedül kel majd fel, hogy lecsekkolja, nem takarják-e felhők az eget, és ha igen, a gyerekek durmolhatnak tovább.  

Azt mondja, szerinte legalább olyan fontos ismerni a felettünk elterülő világ földrajzát, mint tudni, merre van Kamcsatka. Mikor veszett ki belőlünk erre az igény? Miért nem olyan fontos ez már? A természettel összhangban élő ember még tudott olvasni a csillagok állásából, mi már a Nagy Göncölt is nehezen találjuk (ami ráadásul nem is egy önmagában létező csillagkép, hanem a Nagy medve része). Vagy a Nap mozgása, és annak a mi életünkre gyakorolt hatása talán nem alapvető tudás? Bennem örökké ott motoszkál a kétely, hogy mi volna, ha a mai világunk egy pillantás alatt megszűnne, ha nem lenne többé egy kattintásra tőlünk minden tudás. Hogyan tájékozódnánk? Honnan tudnánk, hány óra? Mennyi idő volna, míg a természet törvényszerűségeit magunk kitapasztalnánk?

Ezek a gyerekek most kapnak valami lényegit, valami igazit. Ezer hasonlattal rögzítik az agyukban a Naprendszer kialakulását. „Olyan lehetett ez, mint amikor az ember meglátja élete szerelmét, és egyszeriben megváltozik az élete.” „Úgy alakult ki a porszemekből álló körforgás, mint ahogy a spanyol szoknya pörög a flamenco közben.” „Úgy kapcsolódnak egymáshoz a részecskék, mint ahogy a por áll össze porcicákká az ágy alatt.” „És úgy vonzották egymást, ahogy az uszály vonzza magához a kis ladikot a vízen.” Azon veszem észre magam, hogy még én is oda tudok figyelni, meg tudom jegyezni. 

Persze ehhez egy dolog nagyon kell: szenvedély. Kell valaki, aki csodát akar mutatni, mert őt is újra meg újra lenyűgözi. És hit, hogy van értelme.   

Gyárfás Dorka