Így hozd ki magadból a legtöbbet egyetemista éveid alatt!

–

Nem elég az egyetem

Az egyetem kezdetén a legnagyobb meglepetésemre belecsaptak a lecsóba, és rögtön elhangzott a szó: szakdolgozat. Ettől a friss egyetemistáknak rémálmaik vannak (nekem is volt), és már előre félnek utolsó évüktől.

Új közegbe kell beilleszkedni, megtalálni rengeteg ember között azokat, akikkel nemcsak átvészelni kell a mindennapokat, hanem akár szakmailag is segíthetnek és motiválhatnak. Nyomás nehezedik ránk, hiszen jól belátható időn belül kell olyan döntéseket meghozni, amik befolyásolják életünket.

Mesterszakot kell választani, eldönteni, hogy itthon vagy esetleg külföldön szeretnénk-e továbbtanulni, egyáltalán tovább akarunk-e tanulni; karriert kell építeni, és a többi… és a többi. A rendelkezésünkre álló három évet kell arra használnunk, hogy megtaláljuk erősségeinket, felhasználjuk tehetségünket, annyit lássunk és tapasztaljunk a világból amennyit csak lehet, és mindeközben persze önmagunkat sem ártana megtalálni.

Szerencsénkre a kapunyitási pánikot, amit már hallgatóként tapasztalunk, igenis lehet csillapítani. Rengeteg olyan lehetőséget találhatunk, ahol iránymutatást és támogatást kapunk. Egy feladatunk van: nyitott szemmel kell járnunk, és bátornak lennünk!

Mi fán terem a diákszervezet és a szakkollégium?

Diákszervezetek és szakkollégiumok széles palettájáról válogathatnak azok a diákok, akik azt érzik, nem kapnak eleget az egyetemen, fejlődni szeretnének, ki akarnak bontakozni, és mindemellett még jól is akarják érezni magukat. Egy éve vagyok a Széchenyi István Szakkollégium tagja, és hiszem, hogy a felvételi kérdőív leadása volt életem egyik legjobb döntése. De mégis, mi az a szakkollégium?

A Széchenyi valahol a kollégium és család között helyezkedik el.

20 órás Kollégiumi Gyűlés vibes. Olyan volt mint az évünk: Hosszú, de megérte.

Ez nem csupán egy épület, ahol együtt élnek az egyetemisták három-négy-hat fős szobákban. Minden egyes szakkollégium különböző tudományterületre fókuszál, kétlem, hogy lenne egyetemista, aki ne találna neki tetsző képzést.

A szakkollégium olyan plusz tudást ad, amit a felsőoktatási intézményekben nem lehet elsajátítani. Egyetemi képzéstől függetlenül szinte bármit (és tényleg BÁRMIT) lehet tanulni. A programozástól kezdve a kortárs lírán át egészen az ökopolitikáig vehetünk részt kurzusokon, sőt még a sörfőzés csínját-bínját is elsajátíthatjuk.

Maximum nyolcfős csoportokban az interaktív oktatás szellemében beszélgetünk az oktatóinkkal és egymással is. De mindez miért jó nekünk? Elsajátítjuk a megfelelő vitakultúrát, új és új érveket hallunk ellentmondásos témákban, körbejárjuk a közéletet, a politikát, a gazdaságot, művészeteket, tágítjuk látókörünket. A szakkollégiumot mi, aktív és végzett tagok irányítjuk. Szervezeteket vezetünk, szabályrendszereket hozunk létre, felelősséget vállalunk projektekért és projektcsapatunkért, és rajtunk múlik a szervezet működése és sikere.

Megtelt a könyvtár 🤓beszámolóhajráznak a sziszesek💪🏼 #szakmaiság #beszámológyár #beszámyolo #17000 #34000 #mindjartvege #holnaphajnalig #sziszesek

Egymástól tanuljuk a legtöbbet, és hihetetlen ereje van az együttműködésnek, segítségnyújtásnak, motiválásnak, biztatásnak.

„Induljon a banzáj, essen szét a ház”

De nem csupán a szakmaiságról szólnak a mindennapjaink a koli épületében. Minden este megtelik a konyha megfáradt, éhes egyetemistákkal (minden második ember rántottát készít…), mindennap megcsappan a sörösüvegek száma a hűtőben, az épület bármely részében bele lehet botlani beszélgetésekbe, projektcsapatok és szervezetek ülésébe, az udvaron füstöt pöfékelő kollégistákba.

Filmklubokat és színjátszót szervezünk, sportcsütörtökre megyünk, meghívjuk beszélgetni a közélet szereplőit, politikusokat, szociológia professzorokat, gazdasággal foglalkozó kutatókat. Havonta minimum egyszer megünneplünk valamit. Ezeken a csütörtökökön a szomszédok nem szeretnek annyira minket, mert sörrel, borral oltjuk szomjunkat, a zene dübörög, és zeneszámtól függően más és más kollégisták üvöltik teli torokból a dalszövegeket.

Nem telik el nap úgy, hogy ne nevessek egy jót, ne tanulnék valamit, ne ismerném meg jobban a világot. Olyan mély szeretet, tisztelet és alázat van ebben a közösségben, amit eddig el sem tudtam képzelni. 

A világmegismerésről jut eszembe: Erasmus!

Az Erasmus az egyetemeken az a lehetőség, amit semmiképp sem volna szabad kihagynia egy huszonévesnek. Kaland, önmegismerés, perspektívaváltás és tapasztalat.

Egy féléves külföldi képzés során nemcsak a célországot ismerjük meg, hanem egy rendkívül izgalmas multikulturális fröccsöt kapunk, és rácsodálkozhatunk a világ sokszínűségére, kultúrák rejtett csodáira, és különböző temperamentumú emberekre.

Az Erasmus-félévemről szinte csak jó emlékeim vannak. És nem azért, mert az azóta eltelt idő megszépítette volna azokat. Olyan emberekkel hozott össze a sors, akiktől rengeteget tanulhattam, megismerhettem a felfogásukat, és megtapasztaltam: mennyire fontos, hogy honnan jövünk és mit hozunk magunkkal. Utazhattam, szórakozhattam, tanulhattam, olyan embereket ismertem meg, akik máshogy gondolkodnak a világról, és merem remélni, hogy olyan barátságok köttettek, amik még nagyon-nagyon sokáig megmaradnak. Bajtársak voltunk.

A hat hónap alatt, amit Brüsszelben töltöttem, nem is csak egy országot és az erasmusos társaimat ismerhettem meg, hanem önmagamat is.

Az önmegismerésről egyik tájékoztatón sem esett szó, nem mondja el senki, hogy igenis lesznek nehezebb napok, amikor egyedül érzed magad, távol mindenkitől és mindentől, ami ismerős és biztonságot ad. Rengeteg mindent tanulunk meg magunkról.

Azt hittem, önálló vagyok

A külföldi képzés során az alkalmazkodóképességünk minimum megduplázódik. Alkalmazkodni kell egy új tanulási módszerhez az egyetemen, a lakótársakhoz, a városhoz és annak ritmusához, a kommunikációhoz. Ki kell lépni a jól megszokott komfortzónából, ami nem egyszerű feladat. Az akadályokat egyedül kell leküzdeni, legyen az a két hatalmas bőrönddel való közlekedés (ami valljuk be, tényleg nem egyszerű), a gazdálkodás az ösztöndíjjal az adminisztrációk elintézéséig bármi. Olyan torlaszokat kell ledönteni, amikre nem gondolunk a készülődésünk során. Önállóságot tanulunk. Apróságnak tűnhet, de én erre akkor döbbentem rá, amikor egy hosszú nap után, az egyetemről hazaérve realizáltam, hogy a hűtőm teljesen üres… Ez az első egy hónapban előfordult párszor, de utána megtanul az ember felelni önmagáért.

Megtanulsz egyedül lenni

Talán ez az egyik legfontosabb tanulság.

Nem voltam egy percig sem magányos, karácsonyig nem is igazán éreztem honvágyat, mindig volt körülöttem valaki, de valahogy mégis egyedül voltam. Távol mindentől, ami megszokott. Távol mindenkitől, aki eddig a társaságomban volt. Egyedül voltam, de rendkívül szabadnak éreztem magam.

Csak önmagamnak kellett megfelelnem, kaptam szusszanásnyi időt arra, hogy gondolkozzak magamon, arról, mit csináltam eddig jól és rosszul, min szeretnék változtatni amikor hazaérek. Erősnek és magabiztosnak éreztem magam.

 Hol vannak a megszokott emberek?

Számomra a legmegrendítőbb felfedezés az volt, hogy mennyire átértékelődnek a kapcsolatok egy hosszabb távollét során. A legegyszerűbb mindennapi dolgokat hiányoltam, azokat, amiket természetesnek vettem az Erasmus előtt: hiányzott a család, ami addig mindig, minden szituációban mellettem volt. Az összes veszekedés, a testvérek a flegmaságukkal és gonoszkodásukkal (amiket egyébként szerintem szeretetből mondanak).

Hiányoztak a dorgálások, és rájöttem, hogy igaza volt anyának, amikor a ruhakupacom miatt zsörtölődött, mert ez tényleg gyötrelmesen néz ki azon a pár négyzetméteren, ahol lakom.

Átértékelődtek a barátságok. Lemorzsolódtak emberek, akiket addig fontosnak tartottam. Pár hónapra megszűnt a személyes kontakt, utána pedig mindketten elfelejtettük megkérdezni a másikat: hogy van, miként zajlanak a dolgok körülötte… De ez így van rendjén.

A legfontosabb barátok úgyis megmaradnak és kitartanak. Őrájuk kell nekünk is odafigyelnünk.

Plusz egy tanulság

A legszebb üzenet, amit az Erasmusomról elhoztam, az az előítéletek levetkőzése és az elfogadás. Minden nemzetiségről vannak sztereotípiáink, amik egyébként sok esetben igazak is (például az olaszok tényleg kiabálnak, náluk nincsen nap tészta nélkül, és a Mamma egy istennő), de így szeretjük egymást. És érzékenyen közelítünk a vallás kérdéséhez, a hagyományokhoz, tiszteletben tartjuk és teljes mértékben elfogadjuk egymást. Az összes sztereotípiával együtt.

A leendő és jelenlegi egyetemistákat arra buzdítom, hogy ragadjanak meg annyi lehetőséget, amennyi csak tudnak, a szülőket pedig arra kérném, biztassák a gyerekeiket ugyanerre, és támogassák kibontakozásukat.

Reizinger Zsófi

A képek a szerző tulajdonában vannak