–

Gimis korom óta óriási vágyam, hogy külföldön tanuljak, utazzak, és minél több embert, kultúrát ismerjek meg. Bár ez nagyon „Miért menjünk Erasmusra?”-prospektusszagú leírás, de tényleg jellemzi az egyetemi életem első két évét. Így csöppentem a nyíregyházi-pesti roppant elfoglalt életemből január közepén a pezsgő Észak-Spanyolországba, Bilbaóba.

Rengeteg barátomtól, akik átélték már az erasmusozást hallottam azt, hogy ez olyan, mintha felgyorsulna és lelassulna egyszerre az idő, egy hét a külföldi félév alatt annyira intenzív, mint otthon egy-két hónap. És igen, teljesen igazuk volt.

Nem győztem kapkodni a fejem, annyi impulzus ért, annyi jó emberrel találkoztam, olyan sok varázslatos helyen jártam, miközben végig azt éreztem, hogy jajj, de jó most nekem, túl jó is, mennyire fog majd ez hiányozni. Igyekeztem megélni a pillanatokat, a kultúrsokk után csak sétálgatni a városban és beszívni magamba örökre az egész élményt. Pálmafák az egyetemen, végtelen nevetések, karneválok, tengerpart karnyújtásnyira, utcazenélések, fiesta, spanyolok, gyönyörű az élet.

És tudjátok, most jön az a rész a horrorfilmekben, amikor a hatalmas felhőtlen boldogság láttán TUDOD, ÉRZED, hogy valaminek történnie kell, mert ez túlságosan mesébe illő így. Vihar előtti csend.

És történt is

Koronavírus. Világjárvány. Karantén. Ha apukám, aki hajlamos túlságosan is aggódni értem, ezt mondja nekem januárban (amúgy így visszagondolva: lehet, hogy mondta is), hogy „Dorcika, márpedig itt világjárvány lesz, és olyan dolgok fognak történni, amiket az előző 21 évedben el sem tudtál képzelni”, akkor biztosan kinevetem. Sajnos, nem sajnos – általában rá kell jönnöm, hogy a szülőknek mindig igaza van.

Tényleg teljesen felfordult a világ

mitörténik. mindenkisír. hazamentek. köszönésnélkül. bizonytalanság. temészhaza. énnem. őis? énis. én nem. énbiztoshogymaradok. énis. mégishazamentem. énnem. miértnemjösszhaza. miértmészhaza. maradok. hazamegyek. maradok. hazamegyek. nemmegyekhaza. repeat. maradniszeretnék. demennemkell. miérttörténikez. miért. miért. tehetetlenség. csodahely. csodaemberek. utolsóölelés. búcsú. őismegy. őismegy. őismegy. énnem. nemérzemúgy. senkinemmaradt. detemaradsz. deénis. mitörténik. naprólnapra. nemtudokaludni. karanténvan.

Na, így fordult fel fenekestül a kis vattacukor életem: egyszerre gyorsult fel és lassult le az idő. Újból. De most teljesen másként.

Búcsúzkodni senki nem szeret

Nyilván mi sem. De muszáj volt. Ezen is sokat gondolkodtam már (nyilván így karantén alatt van ideje filozofálgatni az embernek), hogy melyik könnyebb: felkészülni egy búcsúra és várni a pillanatát, esetleg egyik pillanatról a másikra elmenni végleg?

Nincs jó válasz, egyik sem könnyű. Volt „szerencsénk” megtapasztalni mindkettőt. A közel húszfős baráti társaságunk elég színes: a franciák, amerikaiak és latin-amerikai „donhuánok” között Ausztrália, Kanada, Jordánia és Magyarország képviselte magát benne.

Március elején már igencsak szorult a hurok itt is, de a spanyolok elég higgadtan, kicsit talán még könnyelműen is kezelték a helyzetet. Amikor otthon már rég bezártak az egyetemek, mi egy napsütés keddi napon Bilbaóban még vígan, de már kicsit aggódva fogyasztottuk a suli ebédlőjében a cafe con leche-t és a cukkinis tortilla de patatast.

És pontosan, mint a filmekben

Két nappal később, csütörtök hajnalban az amerikai elnök hazahívó bejelentése után kitört a pánik. De tényleg. Ezen a hajnalon az amerikai erasmusos diákok többségének váratlanul kellett lezárni az itteni életét és hazautazni. Gyakorlatilag azonnal.

És ez indította el igazán a lavinát. Két barátnőm rögtön megvette a repülőjegyet, amikor a szüleik hívták őket, és az első reggeli géppel mentek is haza. Nem tudtuk felfogni. A többiekkel bementünk az egyetemre, csak azért, hogy lássuk egymást.

És kezdődtek az utolsók.

Nagyon ijesztő volt látni, ahogy – mint egy világvége-filmben – mindenki sírt a folyosón. És a büfében. És az udvaron. A tanáraink és a titkárság dolgozói sem tudtak nekünk mit mondani. Mert senki nem tudott semmit. 

Csak ültünk egész délelőtt a pálmafás aulában, és próbáltuk feldolgozni az eseményeket. Mindenki helyzete nagyon egyedi volt, az egyetlen közös pont talán az, hogy tudtuk: minden és mindenki sérül. És az egész elmondhatatlanul bizonytalan volt.

Aznap hajnal négyig fent maradtunk

Együtt, még utoljára. Az egyik legkedvesebb amerikai barátomnak ment a taxija a repülőtérre, nálunk hagyta a töltőjét, én öt perc alvás után rohantam hozzá 4.10-kor… Még szerencse, hogy Bilbaóban minden elérhető távolságra van gyalog.

Eddig nevetve írtam ezeket a sorokat, most kicsit sírok erre visszaemlékezve. Akkor fel sem fogtam, mennyire abszurd az egész. See you soon-nal köszöntünk el. És tudom, hogy még találkozunk.

Egy másik csodálatos barátnőm ausztrál, ami aztán tényleg a világ másik vége. Tíz körmömet lerágva izgultam érte, míg öt átszállással, két törölt járattal, egy elveszett bőrönddel és csaknem három nap alatt nagy nehezen hazaért. Mert igen, amellett, hogy folyamatosan törölték a járatokat egyik pillanatról a másikra, sokakat nem engedtek fel a gépekre az átszállásnál, mert Spanyolországból mentek haza, ami akkor már az egyik leginkább fertőzött országnak számított. Mint amikor leugranak a süllyedő hajóról.

Ekkor kezdődött a mindennapos este nyolcas közös tapsolás, ami reményt keltett és kelt mind a mai napig. Kiállunk az ablakba, és lelkiismeretesen tapsolunk, hogy lesz még jobb! A kanadai barátnőm utolsó estéjén a nyolcórai taps után retró számokat játszottunk egymásnak ablakba tett hangszórókon a szemben lévő szomszédainkkal, aztán pedig táncoltunk egy nagyot csak mi hárman a szobában. Ez kellett a lelkünknek.

Eddigre már annyira gyakorlott búcsúzkodók voltunk, hogy nem is zokogtunk, csak szorosan megöleltük egymást, és kínunkban nevetve borultunk egymás nyakába. Elsírtuk az összes könnyünket, elsirattuk az eddigi és a meghiúsult közös kalandjainkat, meg a gondtalan külföldi félévünket is.

A francia barátaink szintén hazamentek „átmenetileg”

Ők vannak hozzánk a legközelebb, és a legvadabb álmunkban sem gondoltuk volna, hogy egyből utána le is zárják a határokat. Nem is vitték haza az összes cuccukat. Hagytak itt nekünk takarókat, ágyneműt, jógaszőnyeget, turmixgépet, növényeket – sőt, lett egy egész jó tévénk is.

És persze a gitár. Nagyon régóta zenélek, itt, külföldön már az első hét után őrülten hiányzott az örömzenélés és az éneklés az életemből. Ezzel az érzéssel nem voltam egyedül, hamar alapítottunk egy nemzetközi bandát, amellyel délutánonként parkokban vagy egymásnál gyűltünk össze zenélgetni, esténként pedig az utcán játszottunk. Összebarátkoztunk a helyi utcazenészekkel is, és közösen csodás dolgokat alakítottunk.

Csakhogy hirtelen az összes közeli barátom hazament, kivéve a jordániai lakótársamat. Jobb híján együtt kezdtünk gitározni tanulni is. Húztuk egymást, ki hol jár a leckében, és két-három hét után a mai négy-öt akkordos, egyszerű dallamokból álló popdalokat simán el tudtuk játszani. Hatalmas volt a boldogság. YouTube-ról vettünk leckéket, és indítottam egy nsta-oldalt, amelyre motiváló szövegű dalokat dolgozok fel.

A zene tényleg segít minden körülmények között. És hát erre szükség is van.

Itt, Spanyolországban elég súlyos a helyzet, bár a stagnálás után végre elkezdett lefelé szállni a görbénk, és folyamatosan csökken az új megbetegedések száma, de azért nem merem kijelenteni, hogy túl vagyunk a csúcson, mert én már semmin nem lepődöm meg.

Itt tényleg karantén van

Csak patikába és boltba mehetünk ki, szigorúan csak a közelbe. Ezt elég komolyan kell venni, a rendőrség folyamatosan ellenőriz. Egyszer bizony engem is megállítottak. Az első két hét majdnem teljes bezártság után úgy éreztem, egyszerűen muszáj kimozdulnom egy sétára, különben bekattanok. Hatalmas rózsaszín szatyrommal, napszemüvegben, csaknem fütyörészve sétálgattam a napsütésben (végül is akár a boltba is tarthattam volna), amikor lelassított mellettem az addig csak városi legendának vélt rendőrautó.

Ha nem magyarázom ki magam, azzal, hogy csak kézfertőtlenítőt kerestem a patikákban (ez volt az egyetlen tárgy a táskámban a kulcsomon kívül), akkor 600 euró lett volna a büntetésem. Tehát ez (jogosan) nagyon nem játék. 

Kijárási tilalom tekintetében így telt csaknem az egész március és április

Április 26-án volt a születésnapom és a spanyol kormánytól is kaptam egy hatalmas ajándékot: május 2-ától hivatalosan is kimehetünk a szabadba sportolni! Végre látjuk a fényt az alagút végén!

Itt felmerül a kérdés, hogy ha eddig ennyire rossz volt a helyzet, miért nem mentem haza? Így van, nekem is megvolt a választásom, hogy menjek vagy maradjak. És ebben a helyzetben a Budapest–Nyíregyháza távolság is óriási tud lenni.

Talán ez volt életem eddigi legnehezebb döntése

Mert ahogy búcsúzkodni nem szeretek, dönteni sem. Sok kortársamhoz hasonlóan általában én is ösztönből döntök, de most kivételesen átrágtam mindent, és mérlegeltem a lehetőségeimet. Nem szerettem volna hazamenni. Nem szerettem volna ebben a helyzetben többször átszállni a repülővel, és úgy hazaérni, hogy senki nem vár ott és nem ölel meg. Mert nem szabad. Nem szerettem volna így véget vetni ennek az életre szóló kalandnak, és így látni Budapestet. Nem szerettem volna megbánni a hazatérést.

Végül is, ha úgy nézzük, hogy ezt a félévemet útkereséssel és személyiségfejlesztéssel szerettem volna tölteni, akkor tessék, megkaptam. Nyilván nem így képzeltük el, de most ebből kell kihozni a legtöbbet.

Nincs jó döntés

Nem bántam meg, hogy kint maradtam. Egyszerűen ezt éreztem a legbiztonságosabbnak a szeretteim és magam számára is. Ebben a helyzetben nincs jó vagy rossz döntés.

A legeslegjobb barátnőm éppen Portugáliában van, szintén Erasmuson, ugyanilyen helyzetben, szóval egymás lelki támaszai voltunk és leszünk. Mert igen, ez anélkül, hogy otthonról támogat minket ezerrel a család, a baráti kör, hihetetlenül nehéz lenne.

Többször jött csomagom otthonról, és zokogva bontottam ki a Piros Arannyal, Pick szalámival és májkrémekkel teli dobozom. Dolgok, amik felbecsülhetetlenek. A hazai ízek.

A karantén elején egyfajta gyászidőszak következett

Akkor ezt nem mondtuk ki, de így több mint egy hónap elteltével realizálom csak. Talán a legrosszabb az inszomnia volt, amivel szerintem jelenleg legtöbbünk küszködik. Hiába szeretnél, egyszerűen csak nem tudsz aludni. Valójában nem is emlékszem, mit csináltam szinte reggelig ébren, leginkább csak forgolódtam az ágyamban. Akkor még csak Netflixet sem néztem. Emiatt, ugye, másnap majdnem teljesen használhatatlan voltam.

Ezt az időszakot végtelen Facetime-ozás és telefonálás is jellemezte. Szinte beleőrültem a honvágyba, de hallottam a kis hangocskát a fejemben (jaj, lehet, hogy tényleg meg is őrültem!), hogy ne menjek haza. Amikor végérvényesen megálltak a gépek Barcelonából is, óriási megnyugvást éreztem. Végre van valami biztos pont: az hogy, most már képtelen vagyok hazamenni, és tutifix, maradok, ámen.

Távoktatás

A magyar és a spanyol egyetemen is vannak óráim, mindkét helyen igyekeznek megbirkózni az online oktatással. Többé-kevésbé sikerült is venni az akadályokat, bár a vizsgaidőszakra azért még kíváncsi leszek.

Mindenkinek alkalmazkodnia kellett, és tudatosítani magunkban, hogy ugyan ez egy átmeneti időszak, de az egész világnak szüksége van a változásra. Mert valójában a mi normálisnak vélt életünk nem is annyira normális.

Azzal is tisztában vagyunk, hogy ez a karantén csak a kezdeti nehézség, a koronavírusnak rengeteg hatása lesz az egész jövőnkre. És bizony nem térhetünk vissza a „normálisba”. Szükség van a fejlődésre.

Én, aki mindig mindent el akartam tervezni az életemben és nagy távokban gondolkodtam, most, ebben az időszakban napról napra éltem. Mert nem volt mibe kapaszkodni, csak a napi történésekbe, abba, ami pont most történik. Mert csak ez a biztos. És ez segített.

A lelki egészséghez nagyon fontos a hála

Mindennap feljegyeztem egy vagy több jó dolgot, ami aznap történt velem, és amiért hálás lehetek.

Vannak dolgok, amik ezelőtt természetesek voltak, de most nagyon felértékelődtek. Ilyen például mindennap levinni a szemetet. Majd felszaladni az ötödik emeletre. Esküszöm, ettől érzem igazán, hogy élek!

Igyekszem a dolgokat pozitívan szemlélni, kicsi célokat tűztem ki magam elé minden napra, és érzem, ahogy fejlődtem. Jobban rendben vagyok magammal. És türelmesebb lettem, ami óriási szó. A saját anyukám is azt hitte, (aki egyébként teljesen tiszteletben tartotta a döntésem, hiába nagyon hiányzom neki), hogy egy ilyen zsúfolt életstílus után sokkal nehezebben fogom viselni a bezártságot.

Ahogy kezdtem, úgy fejezem be: a Margaret Island soraival.

„Valahol ez így volt jó,
valahol ez így volt szép,
 és a napsütötte parton állok egymagam.
Boldogan.”

Major Dóra

A képek a szerző tulajdonában vannak