–

Filákovity Radojka/WMN: Úgy látom, már készült az érkezésünkre (az asztalán gondosan elhelyezett könyvek, szakfolyóiratok, grafikonok pihennek – a szerző).

Radnóti Katalin: Tanárember vagyok, le sem tagadhatnám. Mindig nagyon szerettem készülni, az nekem sokszor érdekesebb, izgalmasabb folyamat, mint maga az órai foglalkozás.

F. R./WMN: Pedig úgy képzelné az ember, abba lehet a leghamarabb belefásulni, abban kap teret először a kissé lélektelen rutin.

R. K.: Épp ellenkezőleg, a készülés tartja az embert frissen, hiszen a csoport, amelynek tanítani kell, mindig változik, ahogyan mindig akad valami újdonság is, amit be lehet építeni az órába. A tanár egy személyben rendező, színész, és a darabot is ő írja, én pedig még ennyi év után is izgulok minden előadás előtt. Jóval azelőtt, hogy fellépnék a katedrára, már teljesen a tanítás bűvkörében vagyok – ez egy elvarázsolt állapot (nevet).

Pedig kezdetben hol volt a terveim között a tanítás?! Orvosnak készültem, mindig is érdekeltek a természettudományok, már fiatalon rajongtam a Delta című ismeretterjesztő műsorért, izgatottan bújtam az Élet és Tudományt, illetve a természettudományos könyveket.

F. R./WMN: Ezek szerint a családban támogatták az érdeklődését. Ez mennyire fontos abban, hogy a gyerekek később magabiztosan merjék a természettudományos pályát választani?  

R. K.: Nemhogy támogatták, a szakmámat egyenesen az édesanyámnak köszönhetem, aki mindig nyitottsággal figyelte, merre visz az érdeklődésem. Minden lehetőséget megteremtett, hogy a kíváncsiságomat kielégítse, és ő mutatott rá arra is, hogy a tanári pálya az, ami valójában a zsigereimben van. Tudniillik már gyerekként folyton a babáimat tanítottam; volt egy táblám, elé ültettem mindet, és előadást tartottam nekik. Az édesanyám pedig később nekem szegezte a kérdést: „biztos, hogy orvos szeretnél lenni, és nem inkább tanár?” Hallgattam rá. Kezdetben arra gondoltam, biológia-kémia szakos tanár leszek, de idővel rájöttem, a fizika egyértelműsége hozzám sokkal közelebb áll. Így választottam a kémia-fizika szakot. És a saját fiamat – aki ma már vegyészmérnök, és akivel közösen járunk konferenciákra – is ebben a szellemben neveltem. A férjemmel, aki szintén mérnök, játékos formában már nagyon korán megismertettük vele a természettudományokat.

Szerintem ugyanis az egyik legfontosabb szerepe a szülőnek – és az iskolának is – hogy alternatívákat mutasson a gyerek számára, és támogassa őt az érdeklődése kibontakoztatásában.

Annak ellenére, hogy erre már rengeteg eszköz áll rendelkezésre az interaktív múzeumi tárlatoktól kezdve a különleges könyveken át a korosztályos ismeretterjesztő előadásokig, mégis sokszor látom, hogy épp a szülők veszik el a gyerekük kedvét a tudományoktól a saját rossz tapasztalataik miatt. „A matek már nekem sem ment” – legyintenek. Az persze nem baj, ha alapvetően távol állnak tőlük a természettudományok – hiszen nem lehet minden családban egy fizikus vagy egy mérnök –, de az, ha a gyerekükbe beleplántálják, hogy neki sem kell ezzel foglalkoznia, és eltántorítják tőle, az nagy probléma. Így eleve egy olyan előképpel ül be a gyerek már az első tanórára, hogy neki ez úgysem fog menni. 

„A szakmai teljesítményemnek mi köze van ahhoz, milyen ruhát veszek fel, milyen a frizurám!?” – Interjú Kis-Tóth Ágnes asztrofizikussal

WMN PWR – 2022. szeptember 4. – FR

 

F. R./WMN: Különböző hazai felmérések szerint a fizika egyike azoknak a tantárgyaknak, amelyeket a diákok általában a legkevésbé szeretnek; a kémiával együtt ez a természettudományos nevelés legproblematikusabbnak mutatkozó területe.

R. K.: Csapó Benő oktatáskutató nagyjából huszonöt évvel ezelőtt elvégzett egy attitűdvizsgálatot, amiben többek közt azt mérte, hogy hetediktől tizenegyedik osztályig a diákok körében melyek a legkedveltebb tantárgyak. A hetedikesek még viszonylag semleges érzéseket tápláltak a fizika iránt, nem szerették annyira, de nem is utálták. Tizenegyedikben azonban már abszolút leszakadás érzékelhető – nincs mit szépíteni, addigra a diákok megutálják a fizikát. Csapó és munkatársai már akkor, huszonöt évvel ezelőtt feltették a kérdést:

„Mi lesz a fizikával és a kémiával, kik és hogyan fogják húsz év múlva tanítani, ha a gyerekek tizenhárom évesen tanulják meg utálni, és a középiskola végére negatív érzelmeik csak fokozódnak?”

F. R./WMN: Mi történik ezekkel a diákokkal időközben: hogyan és miért veszítjük el őket? És miért nem figyelhető meg hasonló tendencia a humán tárgyaknál?

R. K.: Az emberi agy alapvetően a történetmesélésre van ráállva, a matematika pedig a jó értelemben vett rigorózusságával, a kemény logikájával más gondolkodásmódot igényel. Nem beszélve a fizikáról, ami nem is egyszerű matematika, hiszen a benne megtalálható jelenségeket kell átfordítani matematikára, majd onnan visszahozni őket. A kémiának pedig az a nehézsége, hogy a mikroszkopikus szinttől a makroszkopikus szinten át a szimbólumszintekig (amik a vegyjelek) kell dolgozni – és természetesen ebben is van matematika. Míg ezeknél a tantárgyaknál van egyfajta folytonosság, a tudás egymásra épül – így, ha valami kimarad vagy rosszul rögzül, könnyen el lehet veszni benne –, addig irodalomból például, ha kicsit odafigyel a gyerek és elolvassa a kötelező olvasmányt, bármikor be tud kapcsolódni.

Súlyos károkat okozott a folyamatban a rendszerváltástól kezdődő egyre drasztikusabb óraszámcsökkentés, ami miatt sokkal kevesebb lehetőség nyílik kísérletezésre, az érdekes jelenségek bemutatására és kibontására, arra, hogy új kutatási eredményeket ismerjenek meg a diákok. A tanulók nem jutnak, nem juthatnak a kevés óraszám miatt olyan mély tudáshoz, aminek alapján valóban megérthetnék a jelenségeket.

Az „aha-élmény” elmarad, helyette a „nem értem” frusztráló érzése uralkodik el rajtuk.

Az óraszámcsökkentésekkel párhuzamosan ugyanis a tananyag mennyisége gyakorlatilag soha nem csökkent azzal arányos módon.

F. R./WMN: Ma már a szaktanárhiánnyal is magyarázható, de mi volt eredetileg a természettudományos tárgyak óraszámcsökkentésének oka?

R. K.: A szocialista országokban az iparosítás miatt a természettudományok „virágoztak”: mivel ez a tudás kiemelten fontosnak számított, magasabb óraszámban tanították a fizikát és a kémiát, a szakos tanárok megbecsültek voltak – ők képezték a jövő iparosait. A rendszerváltást követően azonban Báthory Zoltán neveléstudós kitalálta, hogy humán deficit jött létre, így az első, 1995-ös Nemzeti Alaptantervben már feketén-fehéren le volt fektetve, hogy a humán tárgyak óraszámát növelni kell, míg a természettudományos tárgyakét csökkenteni. Innen datálódik ez a hanyatlás, ami ma a természettudományos szaktanárhiányban és utánpótláshiányban csúcsosodik.

F. R./WMN: Látható volt, hogy a folyamat ide fut ki?

R. K.:

 Igen, teljes mértékben prognosztizálható volt, hogy ide jutunk. Csapó Benő már huszonöt évvel ezelőtt, amikor elkezdtek látszani ennek következményei, feltette a kérdést, hogy kik fogják húsz év múlva tanítani ezeket a tárgyakat.

Évtizedek óta kongatjuk a vészharangot, publikációkat írtunk, előadásokat tartottunk. a témában. A férjem szokta mindig mondani, hogy ha egy kis településen a polgármester tudja, hogy nem születik egy évben elég gyerek, akkor azt is tudja, hogy hat év múlva nem lesz első osztályosa az iskolában. Ez szinte ugyanaz, csak kicsit nagyobb léptékben.

F. R./WMN: De akkor miért nem tett ellene soha senki semmit?

R. K.: Jó kérdés. Közel harminc éve görgetjük ezt a problémát, de kormányoktól függetlenül eddig soha senki nem foglalkozott vele.

Az én időmben nagyjából kétszáz fizika szakos tanárt bocsátottak ki évente, ami persze soknak is tűnhet, de egy részük elment kutatni, a többiek pedig a tanári pályát választották. Abban az időben a matekot csak fizikával lehetett szakpárként választani, így óhatatlanul keletkezett nagyjából száz fizikatanár évente. Szintén ’95 táján azonban liberalizálták a szakválasztást, aminek az lett a következménye, hogy a kedveltebb matekot boldogan párosították akár nyelvekkel is, a fizika azonban szinte teljesen kiesett a körből. Ezzel már eleve nem lehetett mit tenni. Emiatt történt, hogy a matematika- és a fizikaoktatás teljes mértékben elvált egymástól, holott a fizikának a matematika az alapja.

Ha az alap nincs meg, nem lehet építeni sem rá. Ha pedig kevés óra van, akkor kevesebb tanár is kell.

F. R./WMN: A szaktanárhiány pedig ma már olyan mértékű, hogy gyakran olyan pedagógus tart fizika- vagy kémiaórát, akinek nincs is szakos képzettsége.

R. K.: A XI. kerületben, ami Budapest legnagyobb kerülete, van olyan általános iskola, ahol egyáltalán nincs kémiatanár, de a VI. kerületben is tudok ilyen intézményről.

F. R./WMN: Abba viszont kevesen gondolnak bele, hogy a természettudományos szaktanárhiánynak hosszú távon olyan hétköznapi, kézzel fogható következményei is lehetnek, mint hogy kevesebb lesz orvosokból, gyógyszerészekből, állatorvosokból.

R. K.: Vagy egyáltalán mérnökökből, akikre ugyanúgy szükség van. Egy laptop megalkotása színtiszta elektronika. Ezeket az eszközöket pedig folyamatosan fejleszteni kell. Nem beszélve arról, hogy

a természettudományok átszövik a mindennapjainkat, így a hétköznapi emberek számára is elengedhetetlen, hogy ezen a területen rendelkezzenek egyfajta alapműveltséggel.

Ennek a fontosságára a koronavírus-járvány például nagyon jól rámutatott, hiszen egyebek mellett olyan kérdéseket feszegetett, tisztában vagyunk-e azzal, mik a vírusok egyáltalán, miért kell maszkot hordani, miért kell kezet mosni, vagy hogy mi a különbség a gyorsteszt és a PCR-teszt között, és még sorolhatnám. Ezekhez mind természettudományos alapismeretek kellenek, ahogy ahhoz is, hogy az óriási hírdömpingben meg tudjuk különböztetni az áltudományos híreket a valódi információktól. 

„A matematikában nincs gyűlölet, se kirekesztés” – Interjú Gselmann Eszter matematikussal

WMN PWR – 2022. július 21. – KAd

 

F. R./WMN: Mit gondol, hogyan lehetne megújítani a természettudományos nevelést és azon belül is a fizikaoktatást?

R. K.: A jövőt a kutatás alapú tanítás jelenti – ez a legfontosabb nemzetközi trend ma. Ez azt jelenti, hogy egy-egy ismert kutatást a gyakorlatban viszünk végig a diákokkal: megnézzük, mi volt a kutatási kérdés, mit tudunk egyáltalán vizsgálni, kitaláljuk, hogyan tervezzük meg a vizsgálatot… és így tovább. A hangsúly a gyakorlaton van, a kutatás folyamatának megismerésén: a diákok terveznek, elvégzik a kísérletet, adatokat kapnak, és annak alapján vonnak le következtetéseket.

Ma úgy gondoljuk, a folyamat, ahogyan a tudás keletkezik, legalább annyira fontos, mint az elmélet maga.

Ilyen szempontból mindenfajta tanári szerep átalakult, nemcsak a természettudományos tanároké, hiszen kompetenciákat kell fejleszteni, előhívni, nem a tudásanyag frontális átadásán van már a hangsúly.

A figyelmük bevonásához pedig szükség van digitális oktatási segédletekre, interaktív anyagokra, szimulációkra, animációkra, amik mind-mind színesítik az oktatást – ez pedig bizonyos fokú számítástechnikai ismereteket igényel tanártól és diáktól egyaránt. A folyamat során elengedhetetlen, hogy az óra végén rögtön teszteljük is, milyen tudás raktározódott el. A tudás ugyanis akkor keletkezik, ha a diák nemcsak meghallgatta, hanem ha már egyszer elő is hívta az ismereteket. Az emlékképek akkor rögzülnek, amikor elkezdjük előhívni őket, amikor elkezdünk beszélni róluk – akkor horgonyzódnak le. Az előhívásos tanulás jelenleg a legmodernebb oktatási módszer.

F. R./WMN: A lányokat azonban különösen nehéz természettudományos pálya felé orientálni. Hogyan lehetne őket külön megcélozni, számukra is vonzóvá tenni a természettudományos pályát?

R. K.: Először is szükség van rá, hogy leszámoljunk a sztereotípiákkal, amik a pályaválasztásukat is befolyásolják. Fontos, hogy a lányok elhiggyék végre: bármire képesek. Lehetnek kutatók vagy akár katonák is – ahogy egy férfiből is remek óvó bácsi válhat. Ne tántorítsuk el őket a terveiktől, hanem bátorítsuk – szülőként és tanárként is. És ami még ennél is lényegesebb: állítsunk eléjük követendő példákat. Erre remek a Lányok Napja program, de ami még fontosabb lenne, hogy

női életutakat emeljünk be az oktatásba. A természettudomány humanizálása azért is jó, mert az emberi történetekhez könnyen lehet kapcsolódni – ez lányoknál különösen fontos.

F. R./WMN: Ehhez képest iszonyúan hiányoznak a női kutatók a tankönyvekből. De hol vannak ők? (Persze Marie Curie-n kívül.)

R. K.: Ehhez arra lenne szükség, hogy a tankönyvszerzőknek eszükbe jusson beemelni őket. Mert egyébként annyi lenyűgöző és fontos életút van Marie Curie-én kívül (aki persze vitán felül fantasztikus volt). De ott volt például Antoine Laurent de Lavoisier francia vegyész felesége is, Marie-Anne Pierette Paulze, aki szintén vegyész volt, de alig tudunk róla. Pedig ő írta férje kutatásaihoz a jegyzőkönyveket, és ő készítette hozzájuk az illusztrációkat – ehhez magas fokon kell érteni az adott tudományterülethez.

Vagy Voltaire szeretője, Émilie du Châtelet szórakozásból tanult deriválni, integrálni. Ő fordította le Newton Principiáját franciára, ami még ma is az alapfordításnak számít. Voltak tehát bőven izgalmas nők a történelem során mindig – ideje felfedezni őket!

Képek: WMN/B.I.

Filákovity Radojka