„A szakmai teljesítményemnek mi köze van ahhoz, milyen ruhát veszek fel, milyen a frizurám!?” – Interjú Kis-Tóth Ágnes asztrofizikussal

–

Filákovity Radojka/WMN: Az elméleti fizikus szó hallatán a többségnek Sheldon Cooper jut eszébe az Agymenőkből. Mennyire káros az a fajta sztereotipikus kép, amivel őt ábrázolták a sorozatban?

Kis-Tóth Ágnes: Az Agymenők és a benne szereplő karakterek jó humorforrásnak számítanak, és tényleg léteznek olyan kutatók, tudósok, akikre zseniként tekintenek a saját világukban, elvarázsoltak, a többség számára talán még kissé furcsák is. Nem lehet tehát azt mondani, hogy ennek a sztereotípiának ne lenne némi alapja, de ahhoz azért nagyon kevés van, hogy tényleg csak ez legyen a széles közönség előtt reprezentálva.

F. R./WMN: Ez bosszantó számodra?

K.-T. Á.: Igen, egy kicsit bosszant. Nem is csak a Sheldon Cooper-jelenség, hanem az, hogy általában az elméleti tudósok vagy kutatók a filmekben, illetve magában a popkultúrában szinte kizárólag őrült professzorokként kerülnek be. Nem csoda, hogy az emberek többségében ez a kép alakul ki róluk. Tudom, a filmekben szükség van az izgalomra és a drámára, de azért jó lenne árnyalni a tudósokról bemutatott képet, és olyan karaktereket is megjelentetni, akik teljesen átlagosak.

Mert valljuk be, a kutatók nagy része ilyen: se nem őrült, se nem zseni, még csak nem is különc, hanem nagyon is hétköznapi ember.  

F. R./WMN: A másik sztereotípia, ami még gyakori velük kapcsolatban, hogy a tudósok többségében középkorú férfiak.

K.-T. Á.: Lehetőleg fehér köpenyben (nevet). Való igaz, a női kutatók még mindig alul vannak reprezentálva, nemcsak a médiában, hanem sokszor egy-egy tudományterületen belül is, azonban szerencsére sok változás történt e tekintetben az elmúlt évtizedekben. Például nemrég olvastam az interjúdat Balázsi Katalinnal, akit személyesen is ismerek, és tudom, hogy ő egy eggyel korábbi generáció tagjaként sokkal több diszkriminációval találkozott a pályáján, mint amit mi megélünk ma.

Bár még messze vagyunk az ideális állapottól, az biztos, hogy nagyon erős fejlődés észlelhető. Eleve tényleg kevesebb a szakmában a nő, mint a férfi, de pozitívan élem meg, hogy az egyetemen, illetve a szakmai közösségemben én már egyáltalán nem tapasztaltam nemi megkülönböztetést. Még csak annyit sem, hogy valaki felhúzta volna a szemöldökét, hogy mit keres itt egy nő. Viszont ez az attitűd még nem gyűrűzött be össztársadalmi szintre. Az egyetemen kívül még engem is rengeteg meglepetés ér… 

F. R./WMN: „Lány létedre fizikával, matematikával foglalkozni…”

K.-T. Á.: Igen, ezek a reakciók teljesen mindennaposak. És természetesen, ahogy már említettem, nem vonatkoztathatók el attól, ahogyan a tudósokat a médiában, a popkultúrában ábrázolják, illetve hogy egyáltalán meg vannak-e ott jelenítve a női kutatók. Számomra például az egyik inspiráció az iránt, hogy asztrofizikus legyek, a Csillagkapu sorozatból Samantha Carter karaktere volt. Még ha csak egy sorozatban is, de fontos volt, hogy láttam magam előtt egy női kutatót példaként. Méghozzá olyat, aki alapvetően megfelel a nőiesség elvárásainak – és ennek „ellenére” mégis képes a kutatói pályán megállni a helyét.

F. R./WMN: Amikor megnyerted a FameLab tudománykommunikációs verseny itthoni döntőjét, egy-két médium nemcsak a szakmai teljesítményedet méltatta, amikor erről adott hírt, hanem fontosnak tartotta a külső jegyeidet is kiemelni. Volt egy cikk például, amiben „vagány, rasztahajú tudósnőként” aposztrofáltak. Egy férfi esetében ritka, hogy a külseje is számítson egy olyan kontextusban, ahol egyébként a szakmai kvalitásait méltatják. Ez mennyire zavar?

K.-T. Á.: A jelenség a mai napig egyértelműen tetten érhető a társadalmunkban.

Már valamennyire benne van a világképünkben, hogy egy nő is lehet tudós, viszont rendszeres, hogy ha az ember nőként megjelenik valahol, akkor amellett, hogy elismerik: jó, amit csinál, külön fontosnak tartják kiemelni, hogy még szép és kedves is. Egy randevún örülök annak, ha ezekkel a jelzőkkel illetnek, azonban szakmai kontextusban kevésbé.

Hiszen a tudományos teljesítményemnek mi köze van ahhoz, milyen ruhát veszek fel, milyen a frizurám? Biztos vagyok benne, hogy a férfi kollégáim meglepődnének, ha egy előadás után valaki odamenne hozzájuk, és azt mondaná: „Nagyon jó volt az előadás, de az is szuper, hogy ilyen jól a frizurája és elegánsan öltözködik!” Ezek bármennyire jószándékú dicséretek, nem mindig helyénvalók, és még messze vagyunk attól, hogy a társadalom elvonatkoztasson ettől.  

Annak ellenére, hogy most már elfogadjuk, egy nő akár lehet okos is, de mellette szinte elmaradhatatlan, hogy megnézzük és értékeljük őt más, tradicionálisan „nőiesebbnek” vélt kvalitások alapján is.

F. R./WMN: Ezt milyen közegben tapasztalod leginkább?

K.-T. Á.: Ahogy már említettem, nekem abszolút jó tapasztalataim vannak a szakmai közeget illetően. De például sok előadást tartok laikusoknak – a tudománykommunikáció ugyanis szívügyem, imádom elvinni a fizikát az emberekhez, és megmutatni, milyen izgalmas, szép tudomány. Ott rendszeres élményem, hogy a külsőmet is értékelik, és sokszor előjön, hogy milyen érdekes, hogy rasztahajam van.

F. R./WMN: A hajad interjú során is előjött már témaként…

K.-T. Á.: Szinte kuriózum, ha egy-egy ilyen helyzetben nem esik szó róla – azért általában hálás is szoktam lenni.

F. R./WMN: Elnézést…

K.-T. Á.: Semmi baj, itt más kontextusban jött elő. És azt is tudom, hogy ezek a dolgok érdeklik az embereket, hiszen a szokásos sztereotípiákban növünk fel, és ha valaki eltér ezektől, akkor természetes, hogy ez felkelti az érdeklődést, mert szokatlan, furcsa. Nem gond, ha erről szó esik, de jó lenne abba az irányba haladni, hogy ezek még csak említés szintjén se kerüljenek elő olyan helyzetben, ahol nincs relevanciájuk.

A YouTube-ra feltöltött tudományos előadásoknál a férfi kollégák előadásai alatt például teljesen másfajta kommentek születnek, mint az én videóim alatt, ahol nagyon sokat kell szűrni a megjegyzéseket. És itt most már nem is csak a jószándékú, de nem oda illő megjegyzésekre gondolok, hanem sajnos sokszor az obszcén és sértő hozzászólásokra.

Sok előadást töltöttünk már fel az internetre, mégis az én videóm volt az első, ahol le kellett tiltani a szabad kommentelést.  Azt hiszem, ez jól mutatja, hogy ezen a téren még jócskán van hová fejlődnünk társadalmilag.

F. R./WMN: Ezek a megjegyzések mennyire mennek mélyre nálad? A tudománykommunikációs munkád miatt láthatóbb vagy, mint a kollégáid többsége, így többször is szembesülsz ezzel a jelenséggel.  

K.-T. Á.: Változó. Tudom, hogy a nyilvánosságnak ez velejárója. Valamennyire persze megszokja az ember, ennek ellenére elfogadni nem lehet a dolgot, mert egyáltalán nem helyénvaló.

A tudománykommunikáció ettől függetlenül rengeteget ad számomra. Ez a misszió elképesztően fontos – főleg, ha gyerekekről van szó. Az, hogy a gyerekek viszonylag korán minél többet megértsenek a tudományból, nagyban segíti a társadalmat: ha minél több okos és intelligens fiatalt nevelünk ki, akkor azok felnőve okos és intelligens szakmát választanak majd, és a munkájukkal, tudásukkal előre lendítik a fejlődést. De a felnőttek számára is ugyanúgy fontos, hogy érthető és tudományosan hiteles információkhoz jussanak hozzá – főleg a fake news korában.

F. R./WMN: A tudománykommunikáció mellett szenvedélyeid a fekete lyukak.

K.-T. Á.: Igen, a kutatásom egy részében is megjelennek, ugyanis távoli galaxisok és kvazárok körüli ionizált régiók kialakulását, szerkezetét és az általunk mérhető spektrumot leíró matematikai és fizikai modellekkel foglalkozom. De a fekete lyukak iránti kíváncsiságomra inkább hobbiként tekintek. 

F. R./WMN: Micsoda könnyed hobbi!

K.-T. Á.: Gyerekkoromban sokáig űrhajós szerettem volna lenni, már kicsi koromtól kezdve vonzott, mi van a világűrben. Először matematikusként végeztem az egyetemen, majd egy idő után visszatértem a gyerekkori álomhoz: az univerzumhoz, a csillagokhoz, a galaxisok világához. Emiatt választottam az asztrofizika területét, amin belül rengeteg izgalmas téma van. A fekete lyukak is ilyenek: roppant extrém objektumok, amik mindig tudnak meglepetéssel szolgálni. A tudásunk határterületén helyezkednek el, hiszen egy csomó mindent tudunk már róluk, mégis rengeteg kérdés vetődik fel a mai napig velük kapcsolatban – filozofikus értelemben is.

F. R./WMN: A fekete lyukak és a filozófia?

K.-T. Á.: Persze, hiszen egy fekete lyuk szinte lyukat üt a téridő szerkezetén. Az, hogy hogyan is kellene ezt értelmeznünk, bizony kihívás elé állítja a gondolkodásunkat. Mi van a fekete lyukak közepén? Hogyan lehet valami végtelen sűrűségű – vagy lehet-e egyáltalán ilyen? Mi van az eseményhorizont mögött: az idő, a tér, a létezés hogyan működik ott?

De önmagában az, hogy az idő és a tér nem állandó dolgok, hanem alakulhatnak, változhatnak, egymásra hatnak, komoly kérdéseket vet fel.

F. R./WMN: Az is lehet tehát, hogy maga az idő valóban nem lineáris – ahogyan azt már néhány kutatásban lehetett olvasni?

K.-T. Á.: Valóban, bármennyire is döbbenetes ez a gondolat, az idő nem állandó és nem mindig lineáris. Máshogy telik például egy olyan ember számára, aki közelebb van egy fekete lyukhoz, mint aki távolabb van tőle.

F. R./WMN: Mint például a 2014-es Csillagok között (Interstellar) című filmben? Ugye, abban Matthew McConaughey karaktere féreglyukakon keresztül utazva keres új, élhető bolygót az emberiség számára, az utazás során azonban közel kerül a csapatával egy fekete lyukhoz, és ugyan csak pár órát töltenek a közelében, de az földi viszonylatban évtizedeknek felel meg.

K.-T. Á.: Bár nem állítom, hogy mindenben akkurátusan tudományos, de az a film szakmailag nagyon sok dologban megállja a helyét. A tudományos tanácsadója egy olyan elméleti fizikus volt, Kip Thorne, aki most már Nobel-díjas. Épp emiatt a fekete lyukak és a féreglyukak ábrázolása például tényleg tudományosan precíz benne. A mozi végén persze vannak dolgok, amik csak az alkotók fantáziáját tükrözik, de sok szempontból figyeltek a tudományos hitelességre. Igaz az is, hogy máshogyan telik az idő a fekete lyukak közelében, amit a filmben nagyon jól bemutattak.

F. R./WMN: Az vajon elképzelhető, hogy egy idő után féreglyukakon keresztül leszünk képesek utazni?

K.-T. Á.: Ez olyan kérdés, amire még nem tudjuk a választ. A féreglyukak olyan objektumok, amiket alapvetően megenged az elmélet, és emiatt nem kizárt, hogy létezhessenek vagy kreálhatók legyenek, de a jelenlegi tudásunk szerint azért vannak ezzel problémák. Attól ugyanis, hogy az elmélet valamit megenged, még nem biztos, hogy az a gyakorlatban is lehetséges. Ahhoz például, hogy nyitva tartsunk egy féreglyukat, negatív tömeg szükséges, ami a jelenlegi tudásunk szerint nem létezik. Ennek ellenére vannak ilyen irányú tanulmányok, hiszen az elméleti alapkutatások egy része pontosan olyan dolgokat boncolgat, amikre egyelőre még nincs válasz. A tudomány így halad előre, hogy minden irányt feltérképez, idővel pedig majd ki fog derülni, van-e negatív tömeg, és tudunk-e féreglyukat csinálni.

F. R./WMN: Hasznos lenne, ha tudnánk, mert ha ilyen gyorsasággal haladunk, elég hamar új otthon után kell néznünk. A tudomány jelenlegi állása szerint mennyi ideje maradt még a Földnek?

K.-T. Á.:

 A pontosság kedvéért megjegyzem, hogy a Föld mint bolygó nincs veszélyben, a kérdés inkább az, hogy az élővilágnak és magának az emberiségnek mennyi ideje van még hátra.

Vannak erre elképzelések és modellek, de egzakt választ szerintem még senki sem tud adni, ez ugyanis nagyon sok paramétertől függ. Lenne rá kapacitásunk és lennének rá módszereink is, hogy megpróbáljuk visszafordítani, vagy legalábbis megállítani a negatív folyamatokat. A tudomány ugyanis tényleg folyamatosan dolgozik azon, hogy hogyan tudjuk elkerülni a katasztrófát és orvosolni a helyzetet.

F. R./WMN: Van tehát remény?

K.-T. Á.: Fontos lenne, hogy hallgassunk a tudósokra és a kutatókra ezekben a kérdésekben. Ha a kevésbé optimista forgatókönyvet vesszük alapul, az várhatóan sok katasztrófával, és még több változással járna, de véleményem szerint az emberiség képes lenne adaptálódni. Mindenesetre tény, hogy aggasztó a helyzet, és jobb lenne minél előbb lépéseket tennünk, mert egyelőre én nem apellálnék arra, hogy építeni tudunk majd egy féreglyukat, amivel el lehet menekülni innen. Muszáj lesz ezt a bolygót a magunk számára megmenteni.

F. R./WMN: Főleg, hogy a környező bolygók sem igazán alkalmasak az életre…

K.-T. Á.:

A Marson, illetve a másik szomszédunkon, a Vénuszon kicsit sem emberbarát körülmények uralkodnak, viszont mind a kettő esetén vannak tervek arra nézve, hogyan lehetne rajtuk kolóniákat létrehozni.

A Vénuszon a magaslégköri lebegő városokra, a Marson pedig a felszíni vagy föld alatti építményekre készültek ötletek. Bár egyelőre még itt nem tartunk, mert ezek is rengeteg pénzt, időt és technológiai fejlődést igényelnének, de elméletben tudunk majd építeni olyan objektumokat, ahol valamennyi ember ki tudja húzni. Kisebb civilizációkat fel lehet építeni, de önmagában egy bolygót terraformálni, és így lakhatóvá tenni, nem olyan egyszerű.

És nem is gondolom, hogy ez kellene legyen a cél. A szomszédos bolygók felfedezése legyen csak a tudományos fejlődés egy következő lépcsőfoka, miközben megmentjük a saját bolygónkat.

Filákovity Radojka

Képek: Kerepeczki Anna/WMN