„Engem az tart ébren éjjelente, hogy fogalmunk sincs, mit nem tudunk” – Neil deGrasse Tyson asztrofizikus

–

Nem te vagy a világ közepe

Nem sértés, egyszerű tény, hogy nem mi vagyunk a világegyetem magja és mozgatórugója, és bizony nem értünk történik minden az univerzumban. Persze volt, amikor még ennek ellenkezőjét gondolta az emberiség, de aztán felfedeztük a Naprendszerünk természetét, majd azt is, hogy a mi galaxisunk sem egészen egyedi alkotás, és bizony a többi csillagrendszer sem körülötte zakatol, sőt.

Hogy pontosan mik vagyunk a világegyetemben, azt Carl Sagan fogalmazta meg a legjobban, amikor a Voyager–1 űrszonda 1990-ben képet készített a Földről hatmilliárd kilométer távolságból: nem vagyunk mások, mint egy halványkék pötty.

Ennyi, egy halványkék pötty a világegyetemben lebegve.

Nem mondom, elsőre sérelem az egónak, de aztán ott a felfedezés: nem is számít, hogy értünk alakult-e és körülöttünk forog-e ez az egész, csak az a fontos, hogy velünk együtt.

A világegyetem felszabadít

Miután felocsúdtunk a Halványkék Pötty fotójának egó-földbedöngölő hatásából és egy pillanatra megrémített bennünket a gondolat, hogy ha ennyire jelentéktelenek vagyunk a Nagy Egészben, akkor van-e értelme bárminek is, el kell kezdenünk gondolkodni a kép és a konklúzió jelentőségén, és ha az élet értelmét (még) nem is, de felszabadulást és egy újfajta felelősségtudatot talán sikerül találnunk.

Az első és legfontosabb tanulságot, amit a fényképből levonhatunk, legjobban, azt hiszem, Sagan öntötte szavakba. Nincs, akit ne érintenének meg és ne gondolkodtatnának el könyvének sorai:

„…gondoljanak arra a folyókban ömlő vérre, amit hadvezérek és császárok fakasztottak, hogy fenségben, győzedelmesen pillanatnyi urai lehessenek egy pötty szegletének.”

Na igen, az univerzumból még ostobábbnak tűnhet, mint magáról a Földről nézve, hogy egy különleges faj önmaga elpusztítására törekszik csilivili fémdarabok és talpalatnyi földek másodpercnyi birtoklása miatt.

A másik tanulság, amire Neil deGrasse Tyson hívja fel újra és újra a figyelmet, az, hogy nem az tesz minket különlegessé, hogy különbözők vagyunk, hanem az, hogy egyformák, és „összetevőink” fellelhetők világegyetem-szerte mindenhol.

Résztvevői vagyunk a Nagy Egésznek, nem irányítói

Tudom, sokakat megrémít már az univerzum gondolata is, és a Csillagok háborúja kontextusán kívül egyenesen halálfélelemmel tölti el a beszélgetés galaxisokról, fekete lyukakról, csillagközi terekről és más bolygókról. Szakemberek arra hívják fel a figyelmet, hogy ez a félelem legtöbbször a tudatlanságból és tájékozatlanságból fakad, és bár az ignorancia keltette hamis biztonságérzet időszakos megnyugvást nyújt, hosszú távon negatív hatású, mert behatárolja a gondolkodásunkat.

Egy kis utánaolvasással, tudatos, kíváncsi, kétkedő magatartással megismerhetjük azt a másik szempontrendszert, amit kozmikus perspektívának neveznek. Ennek segítségével megérthetjük, hogy

bolygónk ugyan elveszően aprócska, mégis az egyetlen a maga nemében (jelenlegi tudásunk szerint), és mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy megőrizzük fajunk számára, ami szintén egyedi (jelen tudásunk szerint) az egész univerzumban. Ez az egyetlen, igazi, kollektív feladatunk mint embereknek.

A kozmikus perspektíva abban is segít, hogy a hétköznapi, természetes dolgokat új szemmel fedezzük fel és értékeljük. Hiszen ha olvassuk, micsoda felfedezést jelentett, hogy a Marson folyékony vizet találtak, újraértékeljük a Föld vizeit; ha megértjük, milyen sok munkába kerülne (ha egyáltalán lehetséges) egy másik bolygón egy tenyérnyi füvet termeszteni, felértékelődik az az elképesztő növényvilág, ami a Földön rendelkezésre áll. Végül arra is rádöbbenhetünk, hogy mindezt, amit felfedeztünk és megértettünk, kis szürke agysejtek halmazával tettük, és csak mi voltunk rá képesek.

Különlegesek vagyunk – mondja Neil deGrasse Tyson –, de nem egyénileg, nem azért, mert több pénzünk van, mint a többieknek, vagy szebb ruhákban járunk, vagy mert több helyen voltunk nyaralni, hanem azért, mert mi vagyunk az a faj, amelyen keresztül az univerzum megismerheti önmagát.

Most joggal kérdezhetik, mégis, hogy gondolja bárki, hogy ez a hatalmas feladat bármilyen felszabadulást hoz. Nem elég, hogy a munka és a család gondjai mind a vállunkat nyomják, most még az univerzum megismeréséért is mi vagyunk felelősek? Elismerem, nem hangzik valami felszabadítón, de térjünk csak vissza a Halványkék Pöttyre egy pillanatra. Mert a természetért, a bolygóért valóban felelősséggel tartozunk, de éppen az ilyen nagy feladatok miatt törpülnek el az olyan idióta konvenciókból és szabályokból fakadó bosszúságok, amik a mindennapjainkat mérgezik és addig halmozzák a stresszt, amíg már nem bírunk vele. Mit számít az egyéni vagyon hajszolása, mit számít a pillanatnyi hatalom, az aprócska hibák és kínos esetek, ha a végén úgyis csak kollektívan van jelentőségünk a Nagy Egészben?

Gondolkodjunk a saját fejünkkel

Neil deGrasse Tyson más tudósokkal karöltve egyik fő feladatának tekinti az emberek tudatos gondolkodásra nevelését. A tudatos gondolkodás fontossága leginkább a vallásban és a politikában jelenik meg, hiszen itt élnek leggyakrabban a manipuláció veszélyes művészetével.

Tyson mindig pozitív példaként hozza az Amerikai Egyesült Államok alkotmányát, amelyben nem említik Istent, méghozzá azért nem, mert felmérték, hogy EGY kiválasztott vallás (tegyük fel, a kereszténység) ráerőltetése az ország minden polgárára nem sok jóval kecsegtet a demokrácia szempontjából, különösen, mivel egyetlen istenség létezését sem lehet tudományosan bizonyítani.

Tyson határozottan állítja, hogy az emberiség egészére vonatkozó döntéseket a tudomány törvényei szerint kell meghozni, mert ahogy Richard Dawkins mondta: „A tudomány igaz, ha hiszünk benne, ha nem.”

Egy szabad országban az ember természetesen abban hisz, amiben akar, de mindig fontos, hogy kétkedve, kérdésekkel forduljon az adott vallás vagy politikai szervezet dogmái felé.

Teljes mértékben egyetértek Tysonnal és Dawkinsszal abban, hogy a legfontosabb az, hogy az emberek megtanuljanak a saját fejükkel gondolkodni, hogy ne vegyék készpénznek, amit mondanak nekik. Tyson egy interjúban azt mondta: emberként a legjobb, amit tehetünk, hogy kíváncsiak vagyunk, az minden kezdete.

Ha a kíváncsiság megvan, akkor kérdez az ember, és addig kérdez, amíg nem biztos a dolgában, aztán ha új bizonyíték merül föl annak ellenében, amiben addig biztos volt, újra kérdez, újra gondolkodik, és újraértelmez.

Nem fogadja el, hogy valami úgy van, csak mert a szomszéd mesélte, hogy olvasta, azt sem fogadja el, amit a híradóban mondanak, amíg meg nem bizonyosodott saját szemével arról, hogy valami megtörtént, sem a lelkésznek, sem az államfőnek nem hajt azonnal fejet –

csak mert olyan tisztelettudónak és bölcsnek néz ki a fekete reverendában vagy öltönyben, kosztümben.

Kozmosz: Lehetséges világok

Tyson élete munkájává tette az emberek oktatását az univerzumról, a kék bolygóról, és feladatunkról a Nagy Egészben. StarTalk című podcastsorozatában „laikusokkal” beszélget a világegyetemről, az új felfedezésekről, és érthető, élvezetes módon mutatja be a tudósok munkáját, lebontja nekünk a bonyolultabb képleteket, elmagyarázza a tudományos szövegeket. Persze arra sem mulasztja el felhívni a figyelmet, hogy tanítását követve neki se higgyünk el mindent azonnal, ha érdekel a dolog, olvassuk el, tanuljuk meg, járjunk utána a forrásoknak mi magunk.

Új televíziós műsorában Carl Sagan munkáját viszi tovább, méghozzá ugyanazzal a lelkesedéssel. Sagan híres Kozmosz-sorozatának – Tyson és Ann Druyan (Sagan özvegye) közreműködésével – 2014-ben jelent meg a második, és most, 2020 márciusában a harmadik évada. Ez a legutóbbi évad múlt vasárnap indult újra hazánkban is a National Geographic műsorán, Kozmosz: Lehetséges világok címmel. Tyson élvezetesen mesél a világegyetem múltjáról, jelenéről és jövőjéről is, elképesztő effektek és végtelennek tűnő tudományos anyag segítségével.

Jövőbeli kilátásainkról

Az univerzum történelme a mai napig nagy talány az emberiség számára, különösen mivel egész fejezetek hiányozhatnak belőle bizonyos kozmikus átalakulások miatt. Annál idegesítőbb pedig valóban nincs, amikor még azt sem tudjuk biztosan, hogy mit nem tudunk. Tysont is ez tartja ébren éjjelente, pedig ő a Hayden Planetárium igazgatójaként legjobb embereit állíthatta rá az ügyre.

Hogy mit tehetünk mi? Miért is fontos a csillagászat, az űrkutatás és a kozmikus perspektíva? Megint csak Carl Sagant kell idéznem:

„Úgy tartják, a csillagászat alázatosságra nevelő és jellemfejlesztő elfoglaltság. Talán nincs is jobb mód bemutatni az emberi beképzeltség ostoba mivoltát, mint ez a távoli kép (a Voyager–1 felvétele) az apró világunkról.

Számomra ez kiemeli annak felelősségét, hogy kedvesebben bánjunk a másikkal, hogy megtartsuk és ápoljuk eme halványkék pöttyöt, az egyedüli otthonunkat, amelyet valaha ismertünk.”

Csernik Gréta

Kiemelt kép: Getty Images/FOX Image Collection