–

Pásztor Gabriella: Szerintem elsősorban a családtól függ, milyen kép alakul ki a gyerekekben a különféle tudományterületekről. Az apukámat nagyon érdekelte a matematika és a fizika, így mi sokat beszéltünk otthon is a természettudományokról. Például, ha elmentünk kirándulni valahova, vagy ha tanúi voltunk valamilyen természeti jelenségnek, mindig megkérdezte, mit is látunk, és elmagyarázta, mi van a dolgok mögött. Engem nem úgy neveltek, hogy a lányok babáznak, a fiúk meg tudománnyal foglalkoznak, hanem úgy, ahogy egy érdeklődő fiatalt kell: legyünk nyitottak a világra, és keressük meg a jelenségek magyarázatát. Én ezt a mintát vittem tovább: a legkisebb lányom négyévesen kijelentette a svájci óvodában, hogy fizikus lesz, mint a mamája. Most tizenkét éves, már nem fizikusnak készül, egyelőre még minden érdekli, de a két nagyobb gyerekemet a természettudományos, illetve a műszaki pálya vonzza. A nagylányom most fog érettségizni, és azon gondolkozik, hogy az építészet felé menjen-e, a tizenöt éves fiamnak pedig a matematika a nagy szerelme.

Kurucz Adrienn/WMN: A férjed is fizikus, ugye?

P. G.: A férjem is fizikusként végzett az ELTE-n, évfolyamtársak voltunk, de ő most már inkább mérnök-menedzserként dolgozik egy multinacionális vállalatnál.

K. A./WMN: Visszatérve rád, úgy tudom, a gimiben még a kémia volt az erősséged, nem a fizika. Miért döntöttél mégis az utóbbi mellett?

P. G.: Sok minden érdekelt, nagyon szerettem a magyart is. Emlékszem, általános iskola nyolcadik osztályában még országos magyar versenyekre is jártam. A középiskola alatt alakult ki, hogy merre vezet majd az utam. Hogy miért a fizika? Hát nem is tudom. Az az igazság, hogy én kémiából is, és matematikából is jobb voltam, mint fizikából. A matek kicsit túl távoli a megfogható dolgoktól, az igazából egy nyelv, a tudomány nyelve.

A fizikában az fogott meg, hogy logikus, és tele van megfejtendő titkokkal. De valószínűleg a kihívás is tetszett benne, mert azzal küzdöttem a legtöbbet. A kortársaim hitetlenkedtek: „Micsoda? Fizikus akarsz lenni? Nem létezik!” De a fizikatanárom és a szüleim biztattak, hogy bármit meg tudok csinálni, ami érdekel.

K. A./WMN: Volt olyan kérdés, terület, ami különösen izgatott a fizikán belül?

P. G.: Az egyetemen eleinte statisztikus fizikával, egy populációdinamikai modellel foglalkoztam. Aztán harmadév után kimentem a Genf melletti CERN-be (Európai Nukleáris Kutatási Szervezet, a világ legnagyobb részecskefizikai laboratóriuma, az LHC, azaz a Nagy Hadronütköztető székhelye – a szerk.) nyári diáknak, ami egy fantasztikus program egyetemistáknak, ahol érdekes előadásokon, laborlátogatásokon vehetnek részt, és a kutatásba is belekóstolhatnak. Akkor kezdett igazán érdekelni a részecskefizika.

K. A./WMN: Lenyűgözött a hely? Feltételezem, igen, hiszen tizenöt évet töltöttetek kint a családoddal…

P. G.: Természetesen! A CERN egy óriási, nemzetközi kutatóintézet, ahová a világ minden tájáról jönnek tudósok: több ezren vannak, és a közös cél a világegyetem működésének megértése. Óriási hatással volt rám, hogy milyen sokan dolgoznak együtt, és a tudomány mennyire a középpontban van. Ilyet nem láttam előtte sehol.

Már az egyetemen tudtam, hogy ha megszerzem a doktorimat, akkor szeretnék külföldön tapasztalatot szerezni. A tanulmányaim alatt is sokat jártam külföldre különböző pályázatokkal, például állami Eötvös-ösztöndíjjal, Soros-ösztöndíjjal. Ezek után jött a CERN posztdoktori ajánlata, közvetlenül a PhD-m megszerzése után.

K. A./WMN: Az életrajzodban az áll, hogy dolgoztál Amerikában is.

P. G.: Dolgoztam egy amerikai és egy kanadai egyetemnek is, de végig Svájcban, a CERN-ben voltam. Tizenöt éven át kutattam, és tanítottam ott.

K. A./WMN: Kint születtek a gyerekeid?

P. G.: Igen. 2000-ben költöztünk ki, és 2004-ben született meg az első lányunk. Azért maradtunk kint olyan sokáig, mert tudtam, hogy kisgyerekek mellett Magyarországról nem tudnék sokat kiutazni a CERN-be, a kísérletek helyszínére. Akkor jöttünk haza, amikor már a legkisebb is olyan idős lett, hogy már nem okozott problémát, ha mennem kellett.

K. A./WMN: Még kint voltál, amikor 2012-ben felfedezték a Higgs-bozont (bozon = elemi részecske).

P. G.: Igen. És éppen ezen a témán dolgoztam!

K. A./WMN: Légy szíves, meséld el, milyen volt belülről a nagy bejelentés, ami aztán médiaszenzáció lett! Hiszen megtaláltátok azt az elemi részecskét, amit a tudósok a hatvanas évek, vagyis az óta kerestek, hogy Peter Higgs professzor publikálta a hipotézisét.

P. G.: Ez egy hosszú, hosszú folyamat volt, nagyon sokan, több százan dolgoztunk a Higgs-kutatáson akkoriban. Sőt már a korábbi gyorsítókon is. Igazából pont azért építették meg az LHC-t, hogy föl lehessen térképezni az utolsó, hiányzó láncszemét az úgynevezett Standard Modellnek, ami megmagyarázza, hogy az elemi részecskéknek miért van tömegük. Tudtuk, hogy a Higgs-bozon nélkül nem állja meg a helyét az elmélet. És azt is tudtuk, az új részecskegyorsító segítségével vagy felfedezzük a Higgs-bozont, vagy valami más, új, egzotikus jelenséget fogunk találni – végül az első verzió következett be. Gyakorlatilag attól kezdve, hogy elindult az LHC 2010-ben, az eredmények folyamatosan születtek, egyre pontosabbak lettek, publikációk is jelentek meg. A felfedezés nagy bejelentése volt 2012 nyarán.

Már előző éjszaka sorban álltak az emberek, hogy bejuthassanak az előadóterembe, hiszen tudták, hogy mindkét nagy kísérletnek különlegesen érdekes eredményei vannak.

Meghívták az elméleti kutatókat, akik elsőként ismerték fel a szimmetriasértés mechanizmusát, ami az elemi részecskék tömegét biztosítja: Peter Higgs és François Englert professzort – ők nem sokkal később Nobel-díjat is kaptak. Az egész esemény olyan volt, mint egy világsztár koncertje. Izgatott várakozás, fantasztikus hangulat; igazán megható volt. Ötven évet vártunk arra, hogy felfedezzük ezt a különleges részecskét. Egyre erősebb és erősebb gyorsítók építése mellett több fizikusgeneráció munkája kellett hozzá. Én is, kisebb-nagyobb megszakításokkal, tizenöt évig vettem részt előtte a Higgs-vadászatban: 1998-ban, még diákként beszéltem először nemzetközi konferencián erről a témáról.

K. A./WMN: Isteni részecskének is nevezik a Higgs-bozont, de a fizikusok, úgy tudom, nem szeretik ezt a kifejezést, pedig a Nobel-díjas Leon Lederman könyvének is ez volt a címe, némi kiadói nyomásra, úgy hírlik.

P. G.: A Star Wars-analógiát szoktam ezzel kapcsolatban felhozni: ott van az Erő, ami bejárja az egész univerzumot. A Higgs-mező egy kicsit hasonlóan működik. Itt van körülöttünk mindenhol, kölcsönhatásba lép az elemi részecskékkel, és ezáltal azoknak tömegük lesz. És attól, hogy az elemi részecskéknek, például az elektronnak, tömegük van, stabil atomok épülhetnek fel, az atomokból pedig a tárgyak, élőlények.

Ezért is mondhatják azt, tulajdonképpen túlzás nélkül, hogy ez az „isteni részecske”, mert ha nem létezne, akkor mi most nem ülhetnénk itt, és nem beszélgethetnénk a tudományról.

K. A./WMN: Hogyha ez az „isteni részecske” kell ahhoz, hogy mi most itt legyünk, akkor felmerül a kérdés, maga az „isteni részecske” honnan származik: mit mond erre egy fizikus?

P. G.: Erre nehéz válaszolni, mert ugye eleve nem tudjuk, hogy a világunk hogyan alakult ki pontosan. Az ősrobbanásról persze mindenki hallott, de hogy miért is volt az az energiaszingularitás, amiből aztán az egész világegyetem megszületett, azt nem tudjuk. Ez erősen filozofikus kérdés is, nem csupán tudományos. Az az igazság, hogy engem a világ keletkezésének ez az oldala kevésbé érdekel, sokkal inkább az, hogy ami lett, az hogyan működik.

K. A./WMN: Ha már kérdések: olvastam, hogy tulajdonképpen a körülöttünk lévő világ kilencvenöt százalékát még mindig nem ismerjük.

P. G.: Így van,

a világegyetem kilencvenöt százalékát a sötét anyag és a sötét energia tölti ki. Igazából nem tudjuk, mik is ezek.

A sötét anyagról tudjuk, hogy van gravitációs hatása, azaz van tömege. Azt is tudjuk, hogy nem bocsát ki elektromágneses sugárzást, mivel nem látjuk a teleszkópokkal. De hogy pontosan miből áll, mi a természete, arra egyelőre nincs válaszunk. Az egyik kérdés, amit a csoportommal kutatunk, az éppen a titokzatos sötét anyag mibenléte. Azt reméljük, hogy nagyon nagy energiájú protonok ütköztetésével sikerül laboratóriumi körülmények között is létrehozni a sötétanyag-részecskéket.

K. A./WMN: Egy előadásodban, amit hallottam, többször emlegetted az „új fizikát”. Mit jelent ez? Éppen egy paradigmaváltás közepén vagyunk?

P. G.: Igazából arról van szó, hogy van egy nagyon jól működő modellünk. Ezt úgy hívják, hogy a Standard Modell, ami nagyon szépen leírja azokat a folyamatokat, amik nagy energiájú részecskeütközésekben lejátszódnak. Viszont van néhány olyan kérdés, amire ez a modell nem tud választ adni. Amikor azt mondjuk, hogy „új fizika”, akkor arról a fizikáról beszélünk, amit a Standard Modell már nem ír le. Az egyik fontos kérdés a sötét anyag eredete. Hasonlóan izgalmas, hogy a világunk miért részecskékből áll, és miért nincsenek antirészecskék körülöttünk, amikor úgy gondoljuk, hogy az ősrobbanáskor a részecskék és antirészecskék egyenlő arányban keletkeztek. Nagyon érdekes probléma az, hogy miért alakult ki ez az óriási aszimmetria, miért az anyag a domináns a világunkban.

K. A./WMN: Amikor úgy döntöttetek a férjeddel, hogy hazajöttök Magyarországra, akkor nem vágtad el magad egy csomó lehetőségtől szakmailag?

P. G.: Természetesen, ha az ember a CERN-ben van, akkor jobban beépül a nemzetközi tudományos közösségbe, könnyebb egy kávé mellett elbeszélgetni a kollégákkal. De remek lehetőséget kaptam az MTA Lendület programjától: alakíthattam egy saját kutatócsoportot az ELTE-n, így az engem leginkább foglalkoztató problémákra koncentrálhattam, és teljesen önállóan valósíthattam meg a terveimet fiatal kollégák bevonásával. Az elmúlt hat évben sikerült felépítenünk valamit közösen, amiért én nagyon-nagyon hálás vagyok az MTA-nak, az ELTE-nek, és főként a lelkes kollégáknak.

K. A./WMN: Láttam valahol a neten egy fényképet a kutatócsoportról: nyolc férfi között állsz egyedüli nőként középen. Kevés a női fizikus?

P. G.: Több hölggyel is dolgozom együtt, de a PhD-hallgatóink között csak egyetlen lány van, és öt fiú. A fiatalabbak között azért jobb az arány, mint a professzorok közt. Van három tehetséges egyetemista lány is, akikkel TDK- (Tudományos Diákkör) kutatásokon dolgozunk sikeresen. A CERN-ben egyébként jobbnak tűnik a helyzet, mint Magyarországon, ott sokkal nagyobb a kutatónők aránya.

Érdekes, vannak olyan országok, például Dél-Európában, ahol kifejezetten sok a női fizikus. Ez szerintem a hagyományoktól, az oktatástól függ, és attól, mennyire sikerül a nőknek érvényesülniük ezen a pályán. Magyarországon a fizikában nincs sok női kutató.

Nekem három lány évfolyamtársam volt, az évfolyam tíz százaléka, ami nem túl magas arány. Csak egyetlen női fizikaprofesszorunk volt, Németh Judit, a nagyon ritka női akadémikusok egyike.

K. A./WMN: Érezted valaha hátrányát a pályádon annak, hogy nő vagy?

P. G.: Ritkán. Egyetemistaként bekerülve egy intelligens, érdeklődő társaságba, lányként különleges figyelmet kaptam. Néha, egy-egy tanárnál éreztem csak, hogy másként kezel, mert nem vagyok fiú. Szerintem minden nő találkozott fura jelenségekkel, én sem mondom, hogy sosem történt ilyen, de nem mondanám általánosnak. És hátrányos megkülönböztetés nem csak férfiak részéről érheti a nőket! Voltak női főnökeim, és bizony náluk is éreztem, hogy máshogy viselkednek a lányokkal, mint a fiúkkal. Tehát még mi sem vagyunk eléggé tudatosak ezen a téren! Én próbálok nagyon figyelni arra, hogy egyenlően kezeljek mindenkit a csoportomban, nemtől függetlenül.

K. A./WMN: Három gyereked van, ezt hogy fogadták a munkaadóid?

P. G.:

Volt egy amerikai, amúgy női főnököm, aki azt tanácsolta, hogy vegyek fel valakit, aki velünk él és majd gondozza a gyerekeimet. Mondtam neki, hogy inkább én szeretném felnevelni őket.

Szerencsém van egyébként, mert nagyon támogató a családom, a nagymamák nagyon sokat segítettek, amíg picik voltak a gyerekek. Nekem ugyanis nem járt szülési szabadság, mivel az első két gyerek születésekor amerikai szerződésem volt, ami azt jelentette, hogy szülni olyan, mintha náthás lennél. Amikor lejárt az összegyűjtött négy-hat hét betegszabadság, akkor vissza kellett mennem dolgozni. Persze fizetés nélküli szabadságra el lehet menni, de egy keresetből Svájcban nehéz megélni, és féltem is, hogy ha otthon maradok egy évig, nem tudok majd visszamenni, kiesem a munkából. A harmadik gyerekkel – mivel akkor már a Genfi Egyetemen dolgoztam – húsz hetet otthon lehettem.

Svájcban egyébként négy hónaposan lehet bölcsődébe menni, addig az anyukám és az anyósom felváltva jött ki hozzánk, és valaki mindig otthon volt a picivel, én meg, amikor lehetett, otthonról dolgoztam, amikor nem, akkor pedig hazamentem szoptatni háromóránként. A bölcsiben is megengedték ezt. Nem volt egyszerű, de a család összefogott, mindenki nagyon akarta, hogy a gyerekek is, meg a tudomány is beleférjen az életembe.

Nem azt mondom, hogy sosem éreztem úgy, hogy mindenhol kicsivel többet kellene tennem, de alapvetően tudtam, hogy nem akarok lemondani egyik részéről sem az életemnek. És hát végül minden jól sikerült, a gyerekek fantasztikusak, nagyon büszke vagyok mind a háromra.

K. A./WMN: Milyen az, amikor két fizikus él együtt? Nem versenyeznek?

P. G.: Nem, tiszteljük egymás tudását: van, amiben a férjem jobb, van, amiben én. Mi nagyon keveset kutattunk együtt, ő régen áttért a mérnöki területre. Ugyanakkor az nagyon jó, hogy el tudom neki mesélni, min dolgozom, érti, és ismeri a környezetet. Így sokkal támogatóbb tud lenni, mint valaki, aki esetleg egy teljesen más irányból, szakmai kultúrából jön.

K. A./WMN: Láttam egy előadásodat, ahogy már említettem, és feltűnt, hogy vérbeli tanár vagy. Nagyon élvezetes volt az óra, laikusként is egész sokat értettem belőle.

P. G.: Szeretek tanítani, és fiatalokkal együtt dolgozni. Öröm látni, ahogy fejlődnek, ahogy az évek során egyre magabiztosabb kutatóvá válnak. Szerintem fiatalon is tartja az embert, ha fiatalokkal veszi körül magát.

K. A./WMN: Neked voltak nagy példaképeid, mentoraid?

P. G.: Általános iskolában a kémiatanárom nagyon-nagyon jó volt. Középiskolában pedig matematikatagozatra jártam Szolnokon, a Verseghy Ferenc Gimnáziumba, és mind a két matektanárunk nagyon lelkes volt, imádtam is a tárgyukat. A fizikatanárom, Béres Jenő szakszerű, gyakorlatias és szigorú volt, nagyon szerettem és tiszteltem őt. Kutatóként is voltak olyan emberek, idősebb kollégák körülöttem, akiket csodáltam. A témavezetőm, Horváth Dezső mondta, hogy mi nagyon szerencsések vagyunk, mert nekünk az a munkánk, ami a hobbink. És tényleg, nagy élmény volt látni a kutatókat, akik hihetetlenül lelkesen tették a dolgukat.

A gyerekeimnek is mindig azt mondom, olyan munkát válasszanak, amelynél reggel alig várják majd, hogy belekezdhessenek. Nem lehet nyűg, amivel ennyire sok időt kell töltenünk.

K. A./WMN: Az emberek azt hiszik, valami szörnyen elvont dologgal foglalkoztok ti, részecskefizikusok, aminek semmi köze a mindennapi élethez. Pedig körbe vagyunk véve olyan eszközökkel, amik a modern fizika nélkül nem léteznének, mint például a mikró, vagy a GPS.

P. G.: Vagy az orvosi diagnosztika, a daganatos betegségek gyógyítása és az internet: a World Wide Web is a CERN-ből származik. Nagyon sok olyan dolog van, amivel a laborban dolgozunk, és aztán bekerül a hétköznapi életbe. Ha megkérdezi tőlem valaki, hogy oké, megtaláltátok a Higgs-bozont, de ennek mi a gyakorlati jelentősége, akkor az az igazság, hogy még nem tudom, lesz-e hatása a mindennapi életünkre. De lehet, hogy ötven év múlva lesz valami elképesztő gyakorlati haszna. Ki gondolta volna, amikor felfedezték az elektront 1897-ben, hogy ugyanazokat a katódcsöveket, amiket a felfedezéshez használtak, harminc-negyven évvel később majd tévékészülékekbe építik be? Beérnek szépen a dolgok. A tudományban nincs mindig azonnali hasznosulás. Egyszer olvastam valahol, hogy az ember, amikor kutat, igazából a következő generációk útját egyengeti. Én mélyen hiszek ebben.

Kurucz Adrienn

Képek: WMN