Szilvi olyan pedagógus, amilyet minden gyerek érdemelne: nyitott, megoldásközpontú, empatikus és odafigyelő. Mint sokaknak, annak idején neki sem volt egyértelmű, hogy a matematikai, illetve természettudományos pályát választja majd – pedig mindig is közel állt hozzá ez a terület. Édesapja fizikus volt, ő volt az, aki elindította ezen az úton, és belé plántálta a természettudományos kíváncsiságot, a tanulás szeretetét, a dolgok működésének érteni akarását. Így végül matematika–fizika tanári diplomát szerzett. Ezek közül a matematika már a középiskola utolsó éveiben magával ragadta, s azóta is közelebb áll a szívéhez. Ehhez persze szükség volt egy karizmatikus tanárra, aki megmutatta neki, hogy a matek valójában egy érdekes és határtalan játék, egy olyan tér, amiben minden mást félre lehet tenni, ki lehet kapcsolni. A tanára pedig nemcsak ezen a tudományterületen inspirálta, hanem a pályaválasztásban is – ahogy most Szilvi is sokakat. Hitvallása szerint ugyanis a matematikához – illetve a természettudományokhoz, műszaki és informatikai tudományterületekhez általában – sok esetben nem született tehetségre, hanem inkább elhivatottságra van szükség.

Filákovity Radojka/WMN: Ha visszagondolok a matematikai tanulmányaimra, a legelső dolog, ami eszembe jut, hogy mennyire könnyen el lehet venni az ember önbizalmát szavakkal – elég egy-egy mérgező mondat, hogy elkönyveljük: nekünk ez nem megy. Bár sosem készültem tudományos pályára, el tudom képzelni, hogy vannak, akikben lenne tehetség hozzá, de épp emiatt nem hiszik el, hogy ott lenne a helyük.

Sáray Szilvia:

Hihetetlenül nagy károkat lehet okozni szavakkal; amikor valakinek azt mondják például: „ez neked nem való” vagy „nem tudod megcsinálni”, egy életre szárnyát szeghetik a pályaválasztás előtt egy olyan dologban is, amiben egyébként elhivatott gyakorlással sikereket érhetne el.

Amúgy nemcsak a tanárok, hanem a kortársak is nagyon rossz hatással tudnak lenni ilyen szempontból egymásra. Volt olyan tanítványom, akit az osztálytársai azzal próbáltak rendre utasítani: „aki csak hármas matekból, az ne szóljon bele” – holott egy rendkívül kreatívan gondolkodó, értelmes lányról volt szó. Az, amit az iskola a jegyei alapján állított róla, semmit nem mondott el arról, hogy ki ő, milyen ember és mennyit ér. Én például nagyon lassú felfogású vagyok, lassan tanulok és kicsit figyelemzavaros vagyok, de ez nem határozza meg, hogy mihez fogok érteni. A fontosabb kérdés ugyanis az, hogy az embert érdekli-e az adott terület, örömöt szerez-e neki, el tudja-e képzelni magát benne. Ha a válasz igen, onnantól kezdve nem szabad azzal foglalkozni, amit más – akár a közvetlen környezetünk – mond. Félreértés ne essék, nem arra biztatom a gyerekeket, hogy ne hallgassanak a kritikára, hanem arra, hogy beszélgessenek több, számukra hiteles emberrel ezekről a kérdésekről, és csupán azok hangját hagyják figyelmen kívül, akik nem hagynak nekik elég teret, akik megpróbálják befolyásolni őket és rájuk erőltetni a saját sémáikat. Ebben a folyamatban szükség lenne a szülők és a pedagógusok érzékenyítésére is, mert sok a rossz beidegződés. „Na, tőled nem is vártam többet!” – ha pedig a diák azzal találkozik, hogy tőle nem várnak többet, miért teljesítene többet? Ez ugyanakkor nagyon összetett kérdés, mert ugyanolyan káros tud lenni bizonyos esetekben az is, ha dicsérünk. Sokan nem is gondolnák például, hogy nem szerencsés úgy dicsérni: „Ügyes vagy!”

F. R./WMN: Miért nem?

S. Sz.: Kudarckerüléshez vezethet, és motivációvesztéshez. Abban a pillanatban ugyanis, amikor a gyerek megkapja a dicséretet, örül neki, büszke rá, a legközelebbi alkalommal azonban, amikor valamit elszúr, könnyebben csalódhat magában, leértékelheti magát, ennek következményeként pedig a későbbiekben igyekezhet majd elkerülni azokat a helyzeteket, amikben nem lesz „ügyes”.

F. R./WMN: Ideális esetben hogyan lehetne dicsérni?

S. Sz.: Ez nem ennyire egyszerű kérdés, de talán dióhéjban elmondható, hogy sokkal szerencsésebb, ha címkézés helyett azt mondjuk: „jól megoldottad a feladatot”, „jól gondolkodtál”. Akkor ugyanis nem őt minősítjük, hanem az akkori munkáját, amiben megengedett hibázni, gyengébben teljesíteni is olykor. Ez pedig nem fogja befolyásolni a gyerekek önértékelését.

Az iskolai környezetet rövid távon nehéz megváltoztatni, de épp ezért fontos, ha a gyerekeket néha kiragadjuk belőle, hogy más gondolkodásmódot, impulzusokat is magukba szívjanak. Ezért jók azok a sokrétű programok, mint a SMARTIZ, amikben a tudásanyag átadása mellett a kommunikációs készséget is fejlesztik, önbizalomtréningeket tartanak. Kicsit mindenki – a szülők és a pedagógusok – feladata, hogy ily módon is tágítsák a gyerek világlátását, és segítsék a pályaválasztásban.

F. R./WMN: Ha már említetted, a pályaválasztás óriási nyomást helyez a gyerekekre, amire az iskola és sok esetben a szülők is ráerősítenek. Hogyan lehetne enyhíteni a rájuk nehezedő terheken?

S. Sz.:

Először is le kellene számolni azzal a téves narratívával, hogy az ember diploma nélkül értéktelen – nem a végzettségünk határoz meg. Különben is, a huszonegyedik században a boldogulásunkat illetően sok esetben már nem is vagyunk papírhoz kötve – jó lenne, ha ezt a fiatalok is látnák.

Fontos továbbá, hogy tudatosítsuk bennük, a pályaválasztás nem végérvényes, megmásíthatatlan dolog – és nem is kizárólagos. Amellett ugyanis, hogy valakit érdekel a pszichológia, ugyanúgy érdekelheti a matematika is, és nem kell választania a kettő közül, kipróbálhatja magát mindkét területen – akár párhuzamosan is. Hiszek benne, hogy nem egy adott dolgot kell csinálnunk egész életünkben, hanem ahogy az érdeklődésünk változik, úgy alakulhat a szakmai életutunk is. Fontos lenne, hogy a gyerekek megtanulják, nem csak meghatározott keretekben gondolkodhatnak magukról. Ebben a folyamatban sokat számít, ha a nyomásgyakorlás helyett teret adunk nekik arra, hogy kitalálják, mi az, ami őket érdekli. Ugyanakkor biztosítani kell a gyerek számára, hogy ha segítségre van szüksége, akkor ki tudjon nyúlni érte akár a tanárai, akár a szülei irányába.

Azzal a káros gyakorlattal is jó lenne leszámolni, hogy a teljesítménye alapján határozzuk meg a másikat, illetve saját magunkat. Ha ugyanis olykor rosszabbul teljesítünk, az egy pillanat alatt áthúzhat bennünk minden addigi eredményt, és úgy érezhetjük, kevesebbet érünk. Holott akkor is ugyanaz maradsz, ha esetleg úgy döntesz, továbbtanulás helyett időt adsz magadnak, és egy évig nem csinálsz inkább semmit, vagy megpróbálkozol több mindennel, benézel több ajtón. Ez is teljesen rendben van, bármit mond a környezet. Valakinek erre van szüksége ahhoz, hogy megtalálja önmagát, hogy visszataláljon magához. Előfordul ugyanis, hogy a ránk nehezedő nyomás miatt már nem is látjuk, hol vagyunk mi valójában ebben az egészben.

 

F. R./WMN: Milyen kérdéseket érdemes ehhez megvizsgálniuk a gyerekeknek magukban?

S. Sz.: Meg kell találni azt a metszetet, hogy miben jók, és mi az, ami érdekli őket. Mert ami nem érdekel, hosszú távon nem fog örömet szerezni, ki fogok égni benne. Ugyanakkor az érdeklődési köre idővel változhat az embernek, ahogyan változik a világ, és változik ő maga is benne.

Nem a sikeres vagy sikertelen felvételin múlik az ember élete, mindig van idő és lehetőség újratervezni, kitalálni, mit szeretnénk, akár az eredeti tervtől 180 fokos fordulatot véve.

Ha valakinek nincs ötlete, az sem baj, próbálja ki magát valamilyen semleges területen, adja meg magának a választás, tapasztalás lehetőségét, hogy idővel meg tudja határozni a célt, amit elérne – ez mindenki előtt nyitva áll.

F. R./WMN: Ezzel kapcsolatban eszembe jutott, amikor Ijjas Anna világhírű kozmológus korábban azt mondta a beszélgetésünk közben, tudományos statisztikák vannak arra vonatkozóan, hogy a férfiak a valós képességeikhez képest általában mindig magasabbra sorolják magukat, ami jó, mert így elhiszik, hogy egy-egy célt el tudnak érni, és ez motiválja őket. A nők esetében azonban ez éppen fordítva van: sokkal kevésbé tartják magukat képesnek dolgokra, amiket egyébként – a valós képességeik alapján – el tudnának érni.

S. Sz.: Noha én egyáltalán nem végeztem reprezentatív kutatásokat a kérdésben, de a személyes tapasztalataim nem ezt mutatják. A fiúkon sokszor érzékelem, hogy azt gondolják – a társadalmi, szülői, iskolai nyomás hatására –, határozottan kellene tudniuk, mit akarnak, illetve hogy későbbi családfenntartóként olyan szakmát kellene választaniuk, amivel jól kereshetnek – ez egyébként megjelenik a pályaválasztásukban is. Ez alatt a nyomás alatt nagyon össze tudnak roppanni. A lányoknál az akadémiai teljesítményre irányuló nyomás nem ekkora, így azt is könnyebben vállalják, ha valamit nem tudnak. Ez pedig a tanulás kulcsa.

F. R./WMN: A nők főszerepet játszottak a számítástechnika korai történetének alakításában, a női programozók kulcsfontosságú eredményeket értek el ezen a területen. Szerinted mi az oka annak, hogy ennek ellenére még mindig nagyon kevés nő választja az informatikai-matematikai pályát?

S. Sz.:

A saját tapasztalataim azt mutatják, hogy a lányok között többen vannak azok, akik picit másfajta kreativitással gondolkodnak, és emiatt lassabban jutnak el a válaszig – míg a fiúknak általában gyorsabb a reakcióidejük. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének okosak, ennek hatására ugyanakkor mégis kialakulhat egyfajta gát, önbizalomhiány bennük.

Attól azonban, hogy valaki lassabban jut el a megoldásig, még nem biztos, hogy ne lenne képes eljutni – csak több térre van szüksége hozzá. Sőt, nagyon sokszor tapasztalom, hogy a lányok sokkal megfontoltabbak, alaposabban át akarják gondolni a miérteket, ami egy megalapozottabb tudást eredményez. Ezt azonban nem mindig biztosítja az iskolai környezet. A férfiak felülreprezentáltsága a természettudományokban, illetve a múszaki és informatikai tudományterületeken ennek a következménye is lehet, de egy súlyosabb társadalmi jelenség is állhat a hátterében, ami a nők társadalomban betöltött szerepére, feladataira mutat. Ha utóbbin változtatni szeretnénk, azt az iskolában kell kezdeni. Nekem nem az a bajom, hogy a lányokhoz képest több fiú megy informatikusnak vagy matematikusnak, hanem az, hogy olyan lányok nem lesznek informatikusok vagy matematikusok, akik egyébként szeretnének azok lenni, feltehetően élveznék ezt a területet és jók is lehetnének benne. Így én nem azt a felkiáltást tűzném ki a zászlómra, hogy több lányt a természettudományba, műszaki és informatikai tudományterületekre, hanem hogy kivétel nélkül mindenkit oda, aki ebben megtalálja magát.

Filákovity Radojka

Képek: Chripkó Lili/WMN