–

Filákovity Radojka/WMN: Az interjú előtt próbáltam rád keresni a Facebookon, de nem vagy fent, ami meglepett. Úgy gondolnám, fiatal tudósként a közösségi média fontos platform lehet arra, hogy megoszd az eredményeidet a szélesebb közönséggel is.

Ijjas Anna: Ez tudatos döntés részemről. Elterjedt probléma ugyanis a tudományban, hogy a többségi vélemény nagyban befolyásolja, a tudósok milyen kutatási témák felé fordulnak, hogyan közelítenek egy-egy kérdéshez. A közösségi média könnyen és gyorsan elérhetővé tette a szélesebb tömeg számára a tudományos kutatások eredményeit – akár még kezdeti fázisban is. Egy-egy új elmélet gyakorlatilag rögtön megjelenik a Twitteren és a Facebookon is, ami miatt a kutatóknak nemcsak tíz emberrel szemben – az egyetemükön, a kutatóintézetükben – kell megvédeniük a tézisüket, hanem rögtön az egész világ céltáblájává válnak. Korábban nem volt ilyen széles körből érkező nyomás, így nagyon kitartónak és makacsnak kell lenni ahhoz, hogy az ember ne adja fel emiatt.

Ha mindig azt olvasnám, mit írnak rólam a közösségi oldalakon, akkor már holnap abbahagynám a fizikát. Fontos lenne, ha az emberek belátnák, az szolgálja leginkább a fejlődést, ha kutatóként több évtizede fennálló – akár széles körben elfogadott – téziseket sikeresen kérdőjelezünk meg.

Ebben nagy szerepük van a fiataloknak, akik nemcsak hogy meg mernek kérdőjelezni fennálló rendszereket, elméleteket, hanem új utakra is mernek lépni, és megmutatni, hogyan lehet más megközelítéssel sikereket elérni.

F. R./WMN: Mi kell ahhoz, hogy fiatal tudósként komolyan vegyenek?

I. A.: Sokkal tehetségesebbnek kell lenni, mint bárki más. De nem elég csupán jó kérdéseket feltenni, hanem eredményekkel is alá kell támasztani a felvetést, és megmutatni, hogy egy-egy kérdés megválaszolásában tovább is eljuthatunk, mint addig bárki. A kritikus szemlélet mellett a produktivitás nagyon fontos. Az eredmények persze nem jönnek maguktól, a széles körű elméleti tudás elengedhetetlen.

Lényegesnek tartom bátorítani a fiatalokat a munkában, ugyanakkor azt is megmutatni nekik, hogy ez az út nem könnyű. Ha megkérdőjeleznek egy széles körben elterjedt elméletet, amiben a többség is hisz, akkor sokkal jobbnak kell lenniük, mint azoknak, akiknek a tézisét épp megcáfolni próbálják. Teljesen más szintje az elméleti tudományoknak, ha valami újat akarsz csinálni – ehhez pedig a módszertani tudás is nagyon fontos. És miért olyan nehéz mindez? A kérdésre adott válaszban visszajutunk a közösségi médiához; a társadalmunk sajnos egyre jobban polarizálódik, ami azt is jelenti, hogy nagyon nehéz a többségi vélemény ellen menni.

F. R./WMN: Nagy adag önmagadba vetett hitre lehet szükség ahhoz, hogy kitarts az elméleted mellett, amit mások kétkedve, kritikusan fogadnak. Benned mindig megvolt ez a képesség?

I. A.: Igen, azt hiszem, az önbizalmam a természetemből fakad. Szerencsére olyan környezetben nőttem fel, ahol ez támogatva volt – ez a lányoknál különösen fontos. A fiúknál az önbizalom szinte velük született dolog. Tudományos statisztikák vannak arra vonatkozóan, hogy a férfiak a valós képességeikhez képest általában mindig magasabbra sorolják magukat, ami jó, mert így elhiszik, hogy egy-egy célt el tudnak érni, és ez motiválja őket.

A nők esetében ez éppen fordítva van: sokkal kevésbé tartják magukat képesnek dolgokra, amiket egyébként – a valós képességeik alapján – el tudnának érni. Mit fognak tehát a nők csinálni? Kisebb célt tűznek ki maguk elé, mint amit valójában elérhetnének, a férfiak pedig fordítva.

Én olyan családban nőttem fel, ahol nem volt kérdés, hogy nőként is bármit el lehet érni, amit csak szeretnék. Talán jobban is hittem a képességeimben, mint indokolt lett volna. Emiatt viszont egy idő után már nem is gondolkodtam a saját határaimon, hanem mindig feljebb és feljebb határoztam meg a célt, és azt el is értem – ehhez persze nagyon keményen kellett dolgoznom. Sokat számít, hogy az ember milyen környezetben nő fel, mert ha stabilak az alapok, akkor, ha felnőttként mások kételkedni fognak is benne – megkérdőjelezve a képességeit, a határait –, ez nem fogja elrettenteni attól, hogy tovább haladjon. Egy bizonyos ponton túl engem sem érdekelt soha, mit gondolnak rólam mások, és ez nagyon fontos.

F. R./WMN: A magyar mentalitás teljesen más…

I. A.: Az emberek többsége gyakran felteszi magának a kérdést, hogy elég jó-e, elég tehetséges-e. Én ezt sosem teszem, csak végzem a dolgom. Szerencsére nem alakultak ki ilyen görcseim, amiért hálás vagyok, mert biztosan blokkoltak volna, és nem jutottam volna el idáig. Azt hiszem egyébként, egy bizonyos szempontból könnyebb külföldön magyarnak lenni. Az, ami miatt Magyarországon sokan ferde szemmel nézhetnek rád – az, hogy versengőbb vagy, ambiciózusabb, magabiztosabb –, külföldön hatalmas pozitívum. A magyarokban tényleg él egy erős kisebbrendűségi érzés, ami nagyon rossz, mert semmi sem indokolja.

F. R./WMN: A tehetség nem válogat a nemek között, ennek ellenére az akadémiai közeg, főleg a természettudományokat illetően, itthon jórészt a férfiak terepe – nagyon kevés nő választja ezt a pályát. Mit gondolsz, ez miért lehet?

I. A.:

Ha a csapból is az folyik, hogy a nőknek otthon a helyük, és az a feladatuk, hogy gyerekeket szüljenek – és amennyiben erre a szemléletre a tankönyvekben, az iskolában is ráerősítenek –, akkor nem csoda, ha úgy érzik, nincs előttük más út, nincs helyük a tudományos pályán.

Nagyon fontos a retorika. Magas fokon természettudományt művelni iszonyatosan nehéz, és ha nemcsak azokat a nehézségeket kell leküzdeni közben, amik a tudományból fakadnak, hanem azokat is, amik a társadalmi berendezkedésből jönnek – hogy nőként itt nincs helyed –, az különösen megkeseríti az utat. És amíg az a helyzet áll fenn, hogy a nőknek nemcsak a szakmában kell jónak lenniük, hanem még bizonygatniuk is kell a létjogosultságukat, a helyüket is benne, akkor nagyon kevesen lesznek, akik a tudományos pályát választják. Ezt a hozzáállást egyébként nem tapasztaltam sem Amerikában, sem Németországban. Külföldön mindinkább elvárás, hogy a társadalmi sokszínűséget visszatükrözze az akadémiai közeg is.

F. R./WMN: Soha nem ért megkülönböztetés a pályádon a nemed miatt?

I. A.: Alapvetően nem érzékeltem, hogy mások lennének a lehetőségeim vagy másképp lennék kezelve. Nyolcvanötben születtem Gyulán, haladó, liberális szellemű iskolákba jártam – az a szellemiség, amit otthonról hozok, az iskoláimban is támogatva volt. Nem azt mondom, hogy végig könnyű dolgom volt, és hogy semmilyen mértékben nem tapasztaltam megkülönböztetést, de nem volt annyira erős, hogy megállíthatott volna.

Az, hogy nőként dolgozom természettudományos területen, nem befolyásolja a hétköznapjaimat. Manapság, ahogy már említettem, a nagyobb kihívást az okozza, hogy a közösségimédia-felületek miatt az embernek sokkal nehezebb önálló tudományos véleményt alkotnia anélkül, hogy azzal kellene szembesülnie, másnap az egész világ ellene fordulhat. De akkor lehet valaki sikeres, ha megtanul ezzel élni, és pozitívan, produktívan reagálni rá. Ez pedig lehetséges – én sem lennék ebben a pozícióban, ha nem lenne az.

F. R./WMN: A tudományos érdeklődésedet a családodból hozod?

I. A.: Olyan családban nőttem fel, ahol alapelvnek számított, hogy ne higgyünk el semmit csakis azért, mert mások mondják. Gyerekkorom óta arra tanítottak, hogy gondolkodjam kritikusan, kérdezzek sokat. Ennek nagy szerepe volt abban, hogy elkezdtem érdeklődni a tudomány iránt, ahol egyébként a legtöbb kérdést meg lehet fogalmazni, és ahol a legtöbb esélyünk van arra is, hogy a kérdéseinkre válaszokat találjunk.

Fontos volt továbbá, hogy a családomban nem élt az a sztereotípia, hogy csupán a férfiak csinálhatnak karriert.

Azt a példát látva nőttem fel, hogy bármi lehet belőlem; az, hogy nőnek születtem, nem jelenti azt, hogy a lehetőségeim korlátozottak.

Az pedig elég korán világossá vált, hogy a természettudományok, főleg a fizika és a matematika területén vagyok jobb, mint mások. Szerencsére nemcsak otthon, hanem az iskoláimban is fontos volt a tehetséggondozás – ezek sokkal meghatározóbb tényezők voltak számomra, mint látni valakit otthon, aki fizikával foglalkozik.

F. R./WMN: Olyannyira erősen beléd ivódott a kritikus gondolkodás, hogy a tudományos munkád során egyenesen azt a régóta fennálló nézetet kérdőjelezted meg, ami az univerzum születéséről szól – pontosabban, ami az univerzum keletkezését az ősrobbanáshoz köti. Miért ilyen nehéz meghatározni a kezdetet?

I. A.: Az 1920-as évek óta tudjuk, hogy az univerzum nem statikus, hanem valójában a kezdetektől egy folyamatosan táguló rendszerről van szó. De ahogy egyre inkább visszatekintünk az időben, a hőmérséklet mind jobban és jobban emelkedett, a sűrűség mind nagyobb lett, míg eljutottunk ahhoz a ponthoz, ahol a fizika törvényei felbomlottak. Még mindig azokat a törvényeket kutatjuk, amelyekkel leírhatjuk a táguló szakasz legelső pillanatait.

F. R./WMN: Miben lehetünk biztosak az univerzum keletkezését illetően?

I. A.: Még mindig rengeteg a kérdés ezzel kapcsolatban. Azt tudjuk, hogyan nézett ki az univerzum a születése utáni másodpercekben, ahogy azt is, hogy nagyjából 13,8 milliárd éve tágul.

De hiába ez az elterjedt elmélet, ma már szinte biztos, hogy az ősrobbanás – a „nagy bumm” –, amihez sokáig az univerzum születését kötötték, nem robbanásként ment végbe.

Az univerzum galaxisainak eloszlása ugyanis nagy távlatokban nézve minden irányban azonos (izotrop) és a távolságtól függetlenül egyenletes sűrűségű mindenütt (azaz homogén) – ez a szabályosság pedig nem lenne rá jellemző, ha robbanás következtében keletkezett volna.

Amit biztosan tudunk, hogy az univerzum tágul, tudjuk, hogy ez a tágulás speciális kezdeti kondícióknak köszönhetően indult el, de nem tudjuk, lehet-e egy meghatározott kezdetről – és ebből kifolyólag végről – beszélni az univerzum esetében, vagy inkább egy folyamatos átalakulásról: tágulásról, összehúzódásról és ezek ciklikus váltakozásáról… épp úgy, mint az évszakok vagy a légzésünk esetében. Úgy szoktam fogalmazni, hogy ez egy vélhetően önmagát „újrahasznosító” univerzum. Mindent tartalmaz ugyanis ahhoz, hogy új fázisa kezdődjön: az összehúzódást követően újra kipattanjon, táguljon, majd ismét összehúzódjon.

F. R./WMN: A Big Banggel (nagy bumm) ellentétben tehát az általad vallott Big Bounce (nagy kipattanás) elmélete nem csupán az univerzum születésére kíváncsi, hanem annak jövőjét is előrevetítheti.

I. A.: Nem tudjuk pontosan, mi volt a kezdetekkor, ahogyan azt sem tudjuk pontosan, mi lesz az univerzum jövője. Az egyik elmélet szerint – amit én csak az „unalmas univerzumelméletként” szoktam emlegetni – az univerzumunknak volt egy meghatározott kezdete, most tágul, majd fagyhalált hal a hőmérséklet csökkenésével. Vagy pedig egy periodikusan változó, pulzáló univerzumról van szó, ami tágul, összehúzódik és újra és újra képes megújulni.

F. R./WMN: Az, hogy a fizikán belül kozmológiával foglalkozz, tudatos döntés volt?

I. A.: Nem, csupán egyik lehetőség követte a másikat a pályámon, én pedig igyekeztem a maximumot kihozni belőlük.

Mindig is kisebb léptékben gondolkodtam; sosem egy konkrét, hosszú távú célért dolgoztam, hanem lehetőségekért, amik aztán továbbvittek.

Így nem volt egyetlen olyan meghatározó pillanat sem, amikor eldöntöttem volna, hogy kizárólag kozmológiával szeretnék foglalkozni. Tetszett ez a terület, és úgy tűnt, jobb vagyok benne, mint a legtöbben. De ha egyszer elérném azt a pontot valami miatt, amikor ez már nem szerez örömöt, akkor abbahagynám.

F. R./WMN: Eljönne valaha az a pont? Hiszen olyan szenvedéllyel beszélsz a munkádról.

I. A.: Ilyen a stílusom, bármiről képes vagyok ilyen hévvel beszélni (nevet). Nézd, nem tudom. Ez attól függ, hogy alakul majd a fizikai és a szellemi egészségem. Néhány hete töltöttem be a harminchatot, ismerek embereket, akik kilencvenéves koruk fölött is tudománnyal foglalkoznak, és olyanokat is, akik negyvenévesen abbahagyták, és más területre mentek. Amíg képes vagyok mindig jobb és jobb teljesítményt nyújtani, addig csinálom. De érzem a felelősségét annak, hogy ha eljön az ideje, akkor felismerjem, hogy még mindig a maximumot tudom-e nyújtani. Szerencsére még nem tartok itt. Élvezem, amit csinálok, mindig maximálisan az adott feladatra koncentrálok, és azt igyekszem a lehető legjobban megoldani. Nincsenek és soha nem is voltak világmegváltó terveim.

Fotók: Frank Vinken/MPG

Filákovity Radojka