wmn - nivea

–

1. Sosem szégyelld azt, aki vagy!

Édesanyám Budapest nyolcadik kerületében nőtt föl egy fél szemére vak fémesztergályos és egy szemfelszedő lányaként. '56-os golyók lyuggatta falak, salétromszag és gangig érő ecetfák között. Örökké elvágyódott, magasabbra, fényesebbre. Édesapám családja a Bácskából származott, nagyapám, a família első értelmiségije volt, falusi tanítóként és mozigépészként dolgozott egy somogyi faluban, míg a nagymamám konyhás néni volt a helyi iskolában. Apámnak nem voltak olyan nagyra törő tervei, mint anyunak, őt csak a megyeszékhelyig hajtotta a gőz. Számára talán éppen anyám volt a „magasabbra, fényesebbre”; az, hogy Kaposvárra hozhatta a „nyolcker” paradicsommadarát, és együtt taníthattak a helyi szakközépben.

A zsíros bácskai föld és a porlepte fővárosi munkásgettó szerelméből születtem.

Ezt a két, gyökeresen különböző kultúrvilágot, referencia- és hitrendszert szívtam magamba előbb a másfél szobás panelban, majd a picit nagyobb tanácsiban egy hetvenezres dél-magyar kisvárosban. A két világrend csodálatos szövetségben szőtte körém egy harmonikus, boldog gyerekkor védőhálóját, és szilárdította meg a hitemet abban, hogy különböző világnézetű emberek igenis képesek együtt élni és közöset teremteni.

Amikor fölvettek a budapesti egyetemre, ahová jelentkeztem, én voltam a legboldogabb kisvárosi 18 éves a campuson… egészen addig, amíg bele nem dörgölték az orromat abba, hogy a szorgalom és lelkesedés bizony ide nem lesz elég. A bölcsészkari elithallgatók számára sokáig fura szerzet voltam, se nem elég elegáns, se nem elég művelt, se nem elég jómódú, se nem elég világlátott. Úgy éreztem, minden szempontból kevés vagyok nekik, nem értettem a vicceiket, fogalmam sem volt, kik állnak a nevek mögött, amelyekkel oly könnyen dobálóztak, még a nyelv is más volt, amit beszéltek, pedig mind egy országból valók voltunk. Az első két egyetemi évemet azzal töltöttem, hogy kőkemény melóval tudást, tudást, tudást szívtam magamba, olvastam, kutattam, tanultam, hogy legalább megközelítsem azt a szintet, amit ők az otthonról hozottból látszólag könnyedén képviseltek. Volt hetilap, amit csak azért olvastam, mert ők is olvasták, mert érteni és használni akartam én is azokat a szavakat, amiket ők használtak… de valahogy képtelen voltam kimasszírozni magamból a kisebbrendűségi érzésemet.

A második év végén aztán dolgozni kezdtem az iskola mellett. Az egyetemen felajánlott gyakornoki lehetőségeket rendre a magabiztosabb évfolyamtársaim kapták, egy idő után már meg sem lepődtem azon, hogy megint nem hallom a nevem az óra végén… Egyik nap aztán elegem lett. Kinéztem az Arany Oldalakból az egyik angol nyelvű budapesti hetilap címét, és a dac által fűtött, hirtelen jött (és sajnos mulandó) önbizalomfröccstől hajtva, konkrétan az utcáról mentem bemutatkozni. Másfél órát vártam a főszerkesztőre, mire fogadott. Ez az izzadságszagú, hangos beszédű amerikai ember annyira meglepődött a szürke magyar kislányon, aki állhatatosan ott ül és várja a sorát, hogy kíváncsi lett rám. Fél órát beszélgettünk, és a végén úgy döntött, ad nekem egy esélyt. Megszereztem életem első gyakornoki állását. Saját magam, pusztán azzal, amim volt, azzal, aki voltam. Rémisztően kevés pénzért kellett rettentő sokat dolgozni az egyetem mellett, de a lehetőség az enyém volt. És én éltem vele. Ez 1995-ben történt, pontosan húszéves voltam.

Valami megváltozott. Elkezdtem fölemelni a fejem az egyetemen, elkezdtem az évfolyamtársaim szemébe nézni, elkezdtem nyitni feléjük.

A legtöbbjükről kiderült, hogy a látszólagos magabiztosság más gyökerű, de az enyémhez nagyon is hasonló korosztályos kétségeket takar. Barátkoztunk és beszélgettünk. Én pedig lassan, nagyon lassan elkezdtem felengedni köztük. És mesélni nekik arról, aki vagyok. A Bácskáról, Somogyról, a Práter- és a Nap utca sarkán álló vegyesboltról, a kaposvári életemről. A múltamról, ami a jelenem maradt.

Azóta is mesélek, amikor és ahol csak tudok. És elmondhatatlanul büszke vagyok a gyökereimre, a hagyományaimra, a családomra, a városomra. Igen, a vidékiségemre.

2. Örülj neki, hogy az ikonjaid tökéletlenek!

Megrázó pillanat az ember életében, amikor nyilvánvalóvá válik számára, hogy az, akire addig a példaképeként tekintett, akinek nagyságában és igazságában vakon bízott, valójában egy gyarló, sebezhető, tökéletlen ember. Mint annyi mindenkinek, az én első ikonjaim is a szüleim voltak. Szerettem, tiszteltem őket, a végletekig bíztam bennük, hittem, amit mondanak, követtem, amit tettek, felnéztem rájuk.

Ők voltak a bel- és külpolitikám, a „humánszűrő”, amelyen keresztül egy – a valóságosnál – sokkal szerethetőbb világ ért el hozzám.

Csodáltam apám gyakorlatiasságát, nagyvonalúságát, meleg szívét és szórakoztató társaságát, anyám erejét, igazságérzetét, intelligenciáját és humorát. Úgy ölelte át a gyerekkoromat a kettejük szövetsége, hogy azt gondoltam: soha semmi bajom nem lehet.

Tizenöt éves voltam, amikor az első repedések megjelentek a burkon – és én nem akartam elhinni, amit láttam. Nem akartam meghallani a vitáikat, a feszült csöndjeiket, a tüntetőleges elvonulásukat egymástól. Egy osztálytársnőmtől tudtam meg, hogy el fognak válni; testnevelés-órára sorakoztunk a gimnázium tornaterme előtt, amikor T. odafordult hozzám, és ártatlan barna tekintettel azt kérdezte: „Kriszta, neked tényleg válnak a szüleid?” Aznap eltört bennem valami, mintha lekerült volna rólam egy szemüveg. Elkezdtem másként nézni életem két nagy ikonjára: a szüleimre. Megláttam a fényük mögött az árnyékukat is, sőt egyre inkább csak azt; apám hirtelen haragját, anyám neurózisát, és még sok-sok nehéz tulajdonságukat. Azt, hogy ez a két egyébként tényleg fantasztikus ember nemcsak jó, hanem rossz is, hogy nemcsak adottságaik vannak, hanem hiányosságaik is. Az, hogy ugyanolyan elánnal voltak képesek bántani egymást, mint szeretni, valóságos sokként ért.

Hosszú-hosszú évekig haragudtam rájuk, mindkettejükre, amiért felrobbantották a csodálatos gyerekkorunkat, és mind a négyünket (saját magukat, az öcsémet és engem) ráállítottak egy keserves pályára. 

Magamnak is szülővé kellett válnom ahhoz, hogy rájöjjek: nemcsak azért kell hálásnak lennem a szüleimnek, amit adtak, hanem azért is, amit elvettek.

A puszta sorsukkal, a döntéseikkel, a hibáikkal árnyalták a tudásomat. Megmutatták, hogy nincs ember, aki csak jó, ahogy nincs csak rossz sem. Egyszerűen nem létezik tökéletes személyiség, és a legerősebbek is eltörnek néha.

Sosem felejtem el, amikor először sírtam a lányom előtt valami miatt, amit elrontottam, és ezzel szomorúságot okoztam neki; az arcán ott volt a sokk, hogy az anyja, akit úgy szeret, akire felnéz, aki a biztonságot és erőt jelenti az életében, per pillanat gyenge és esendő… aztán a sokk után a felszabadító felismerést, hogy „jaaa, hát, ha te sem vagy tökéletes, akkor nekem sem kell annak lennem!” Ma már úgynevezett nagylány, kilenc napja hivatalosan is tinédzser (13 éves volt október 30-án), és egy pillanatig sem állítom, hogy könnyű mostanában nekünk egymással. De elmondhatatlan öröm, hogy mer velem nem egyetérteni, képes vitatkozni, és ha kell, tud bocsánatot kérni is. Csodálatos figyelni, ahogy fokozatosan bontja ki és ismeri meg önmagát. És nem is próbál hibátlan lenni.

Azt, hogy én pedig képes vagyok hagyni őt tökéletlenként élni, az én saját tökéletlen ikonjaimnak: a szüleimnek köszönhetem.  

3. Nem kell minden nap minden percében mindenáron szeretni magad (hál' istennek)

Húszéves voltam, álltam a kollégiumban a tükör előtt zuhanyozás után, és mélységesen el voltam keseredve. Pedig akkor még nem volt puha itt, nem ráncosodott ott és nem gyűrűzött amott.

Viszont élénken lüktetett bennem minden mérgező mondat és jópofának szánt bélyeg, ami addigra rám sült az évtizedek során, az alacsony termetemtől a túlságosan izmos lábaimon át a nagy, kerek fenekemig.

Meg az a bizonyos D betű, amit pár évvel később még a nevem előtagjává is tettem, biztos, ami biztos, csak nehogy el tudjam felejteni a gyerekkori becenevemet, amelyet a mai napig használ az egész család, én magam is, ha úgy adódik. És amely egyértelműen utal arra, hogy duci kislány voltam; az, aminek hajlamos vagyok érezni magam – rosszabb napjaimon – még ma is.

Az a helyzet, hogy az életem első, nagyjából harmincöt–negyven évében gyakran álltam így reggelente a tükör előtt. Csak azt látva a testemen, ami nem tetszett. És nem voltam hajlandó elhinni, ha valaki az ellenkezőjéről győzködött szóval és/vagy tettel. Volt, aki előtt nem mertem nappali fénynél levetkőzni. Volt, akitől szinte folyamatosan elnézést kértem, hogy nem vagyok tíz centivel magasabb. És volt, akinek rám kellett szólnia, hogy most már elég: hagyjam abba az önszapulást, mert kezd állati idegesítő lenni.

Olyan jó lenne, ha most könnyű szívvel és teljes meggyőződéssel ide tudnám írni azt a tőlem (és a WMN-től) elvárt mondatot, hogy ma, 43 évesen már minden pillanatban „szeretem a testem úgy, ahogy van, mert egészséges és otthont ad az agyamnak, a lelkemnek, a lábaimat, mert elvisznek A-ból B-be, a bőrömet, mert becsomagolja ezt a testet, a fenekemet, mert tudok rajta ülni, a hasamat, mert beleférnek a szerveim, amelyek feldolgozzák a táplálékot… satöbbi, satöbbi." És tényleg szeretem! És tényleg hálás vagyok érte. De az a helyzet, hogy nem tetszem magamnak minden áldott nap minden egyes percében.

Még mindig van, hogy nézem magam reggel, és azon gondolkodom, vajon mit kellene magamra tennem ahhoz, hogy annyi idősnek nézzek ki, mint aki akkor voltam, amikor már nem tetszettem magamnak, pedig még minden rendben volt velem.

Aztán hál' istennek mindig jön egy következő pillanat. Egy hang a gyerekszobából, egy emlék az előző napi forgatásról, egy üzenet egy kollégától, egy ötlet egy új cikkhez, egy gondolat, amin elindulva megint lehet teremteni valami izgalmasat… és akkor hagyom, hogy a tükör előtti kétségbeesést kimossa belőlem az életem iránti lelkesedés.

Felöltözöm, megszárítom a hajam, felteszek némi sminket, vagy nem teszek föl semmit, mindegy. És elindulok, bele a napomba. Azzal a mérhetetlenül felszabadító tudással a fejemben, hogy teljesen rendben van, ha néha nem vagyok jól. Ez is én vagyok.

D. Tóth Kriszta

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van