Lekvárt főzni szívás, de minden szempontból megéri – Tóth Flóra (már nem titkos) receptjével

–

Első számú szabály: a lekvárhoz „szerezni” kell a gyümölcsöt

Amikor gyerek voltam, akkor még azért jóval több mindent „szereztünk”, mint vettünk számla, nyugta ellenében, és ennek biztosan anyagi motivációja volt. A levárt illetően is ezért jutottunk el valahogy olyan termelőkhöz, akik közvetlenül adták el a gyümölcsöt. Ennek a hátránya az volt, hogy egyszer csak szóltak, hogy most van 30 kiló eper (anyukám nem viccelt, ha lekvárról volt szó), és akkor 

menni kellett, csinálni kellett, senkit nem érdekelt, hogy a mindennapi életünk szempontjából alkalmas pillanatban jön-e a hívás. És ebben van valami természetes, hiszen a gyümölcs érése pontosan ilyen: nem a mi igényeinknek megfelelően zajlik. 

A hagyományt folytatva ma már én is közvetlenül a termelőtől szerzem be a gyümölcsöt. Így esett, hogy pünkösdhétfőn viszonylag váratlanul jött a hír: lenne 5 láda eper (25 kg – én sem viccelek, ha lekvárról van szó, bár azért nem lett mindből lekvár), amit el kellene vinni.

Bár a befőzési kellékeket már korábban beszereztem, cukrot meg citromot SOS kellett venni, illetve kiderült, hogy ennyi lekvárhoz azért nincs elég üvegem sem (az ünnepnap ellenére megoldódott, bár kicsit szedett-vedettebben, mint szerettem volna, de legalább fenntartható módon).

Kettes számú szabály: a gyümölcs mindig úgy érkezik, hogy éjszakába nyúljon a lekvárfőzés

Soha életemben nem készítettem úgy lekvárt, hogy az egy kellemes, napközbeni tevékenység legyen, esetleg egy hétvégi program. Még ha sikerült is időben elkezdeni (egyszer-kétszer történt ilyesmi), végül mindig úgy alakult, hogy éjfélkor még bőven folyt a munka. És ez a rész valahogy iskolásként viccesebb volt. 

Hármas számú szabály: mindig kell egy kis bátorság

Már anyukám is nagy kísérletező volt lekvárfőzés terén: készített eper–meggyet, őszi- és sárgabarackot együtt, de még málnás barackot is. Én Kaldeneker György receptje nyomán az eperbe mindig teszek üvegenként egy levél bazsalikomot (higgyétek el, nem bazsalikomízű, hanem valahogy különlegesen lágy lesz tőle), az őszibarackhoz vaníliát főzök (még így is olcsóbb, mint egy több gyümölcsöt tartalmazó bolti lekvár), és a gyümölcsöket is összevissza keverem. Az a trükk, hogy a fő alapanyag mindig az legyen, aminek éppen szezonja van, és csak fűszerként, jóval kevesebbet kell tenni bele abból, ami épp nem szezonális. De tényleg, merjetek kísérletezni (mondhatnám azt is, hogy „legyetek bátorak”), én tettem már bodzát, kardamomot, fahéjat lekvárba, és mind jó volt.

Négyes számú szabály: nem kell túlgondolni, a lekvárfőzés egyszerű

Nagyon sok ismerősöm gondolja azt, hogy a lekvárfőzés valami elképesztően bonyolult mutatvány, órákig kell rotyogtatni és kevergetni, hetekig dunsztolni. Ez a legtöbb esetben nem igaz.

Én tényleg nagyon egyszerű lekvárokat készítek csak. A gyümölcsfeldolgozás természetesen időigényes, de ez az összes bonyolultság a folyamatban. Mivel az úgynevezett darabos lekvárokat szeretem, ilyeneket készítek, a gyümölcsöt sosem turmixolom vagy passzírozom (ettől a szótól meg is ijednék). 

Mondom a saját receptemet:

• 5 kg gyümölcs felaprítva
• 1 kg nádcukor
• 3 citrom leve
• 1 csomag étkezési citromsav
• 3 csomag 2 kg gyümölcshöz való pektin (azért szoktam kicsit többet tenni bele, hogy biztosra menjek – anyukám annak idején ellenőrizgette, hogy elég zselés-e, kivett, várt, kivett… na én ilyesmit nem csinálok)
• valami extra, a gyümölcstől függően

Az egész művelethez vagy egy rohadt nagy fazék kell, vagy kettő közepes, attól függ, hogy aprítjuk a gyümölcsöt (mert nálunk is családi összefogásban készül a lekvár már évek óta). Hozzáöntöm rétegelve a cukrot – de nem hagyom benne napokig állni (hallottam ilyen receptet is). Ha kész az egész, akkor hozzáteszem a többi dolgot, és felteszem közepes lángon főni. Kb. 15 perc alatt felforr, és onnantól kis lángon tartom, de már merem is az üvegekbe. Ezen a ponton általában csak én szoktam ébren lenni, szóval egyedül égetem le a kezem a forró lekvárral.

Az üvegeket mindenképpen csírátlanítani kell, én ezt úgy csinálom, hogy amikor felrakom a lekvárt főni, akkor beteszem az alaposan elmosogatott üvegeket és a tetőket külön 100 fokra a sütőbe, és mikor felforrt a lekvár, kiveszem őket. Ennyi.

Viszont így szívás, hogy 

az üveg is meleg, a lekvár is forró, ezért eleinte szoktam szerencsétlenkedni mindenféle kesztyűs meg lekvártölcséres hülyeséggel, aztán kb. a harmadik üvegnél eljutok oda, hogy puszta kézzel, és merőkanállal közvetlenül az üvegbe merve csinálom. Igen, leégetem a kezem. De még így is élvezem.

Amikor megtelt az üveg, lezárom (rendesen, mert az jó nagy szívás, ha kifolyik), és fejre fordítom – így tartósítom, és akkor nem kell dunsztolni meg tartósítószert adni hozzá (bár fél évnél tovább eddig egy lekvárom sem maradt meg, de addig tutira semmi bajuk nem lesz).

Egy kiló gyümölcsből egy nagyobb üveg lekvár lesz vagy két kisebb. A boltokban általában kicsit árulnak, és 2000 forint alatt nem lehet olyat kapni, amiben 40 százaléknál több lenne a gyümölcs. A saját főzésnek pedig 75-80 körül van legalább (és árban is sokkal jobb).

Ötös számú szabály: hagyjatok magatoknak is

Olyan szépek a kész lekvárok, hogy szinte kívánják, hogy ajándék legyen belőlük. De nem szabad nagyon elcsábulni, csak azoknak adjatok, akiket igazán szerettek, mert a végén nem jut nektek. Egyébként is azt ajánlom a kísérletezőknek, hogy először kisebb adaggal próbálkozzanak, aztán ha már van sikerélmény, akkor jöhet a 25 kiló is. És 

a lekvárfőzésben ráadásul nem is maga a lekvár a legjobb, hanem az, hogy sikerült, hogy megcsináltátok vagy akár egyedül megcsináltad. 

És ha elég sokszor megcsinálod, és vannak gyerekeid, ők is továbbviszik ezt a hagyományt. Én vagyok rá az élő példa.

A képek a szerző tulajdonában vannak

Tóth Flóra