–

Már az elején le kell szögeznem, hogy én nem ragaszkodom tárgyakhoz, és olyan dolgokhoz sem, amelyek az életünk elengedhetetlen kellékei, mint például az ágy, az asztal, a ruhásszekrény vagy éppen a lakás, a ház. Nem kötődöm ezekhez, inkább csak használom őket, ettől függetlenül vigyázok rájuk. És persze koptatom is mindet, annak rendje és módja szerint.

Életem során annyiszor költöztem már, hogy profi átutazó lettem a házak és a lakások között. Volt, hogy muszájból, volt, hogy csak azért, mert meg akartam szabadulni egy-egy fájdalmas emléktől, és olyan is előfordult, hogy csupán azért szedtem a sátorfámat, mert az úri kedvem és a jobb körülmények kecsegtető reménye arra sarkallt, hogy induljak meg.

Profi költöző vagyok, de olyan, amilyet még nem láttál. Pillanatok alatt tudok rendszert vágni a dolgaim között. Igaz, ehhez az kell, hogy rendszerben is tartsam őket, mindent pontosan átlássak, így a pakolásnál sem kell nagyon megerőltetnem magam. Mindenekelőtt pedig:

szanálni tudni kell.

És én már annyit szanáltam, hogy szép lassan, szinte észrevétlenül, ez lett az életem mottója. Nem ragaszkodni, nem halmozni, és a megfelelő pillanatban megválni attól, amire az égvilágon semmi szükségem sincs. Valakinek ez rideg hozzáállásnak tűnhet, nekem viszont kevés tárgy képes a szívemhez nőni. (Még ehhez a laptophoz sem ragaszkodom, pedig benne van a fél életem.)

Ha a szanálás képességét elsajátítod, profi leszel abban is, hogyan lásd át a mindennapjaidat. Én időnként túlzásba esem, ezt elismerem. A lenti kapu kulcsát például legalább egy éve nem találom, pedig most nagyon kellene, hogy beparkolhassak. Igaz, a szőrén-szálán, örökre és galád módon, na meg titokzatosan eltűnő dolgok egy külön cikket érdemelnének, és annak sajnos semmi köze nem lenne a szanálási tehetségemhez. Az életben vannak olyan dolgok, amikre egész egyszerűen nincsenek válaszok.

Amikor Budapestre költöztem, még semennyire nem ismertem ezt a várost, sírva hívogattam a nyomógombos mobilomon életem legelső kollégáját, egy nyugdíjas pizzafutárt, hogy mondja már meg, merre van a Nyugati pályaudvar. Egy húszéves, vidékről felköltözött bakfis számára Budapest valóságos metropolisznak tűnt (azóta rájöttem, hogy ez is csak egy falu, csak sokkal több a fény benne). Azóta az albérleteim és otthonaim költözési elve a következők szerint alakult.

Legelőször a tizenhatodik kerületben laktam, onnan Zuglóba költöztem, majd a nyolcadik kerületbe, aztán a hetedikbe, a hatodikba és az ötödikbe. A város szívében eltöltött időszak a féktelen bulizás jegyében telt, nem volt nap, hogy ne lett volna programom. Együtt lüktettem Pesttel, és a lakásokat csak búvóhelynek használtam, ahol tisztálkodtam, aludtam (néha), és ettem (amikor volt mit). Dohos utcák gangos bérházai voltak ezek, ahová semmi fény nem jutott be (mondjuk, nem is kellett), és semmi pompa. Galériás, szűk, éppen harminc négyzetméteres lyukak, belső udvarra néző (vagy még oda se) ablakokkal. Szörnyen sötét, szörnyen kicsi és szörnyen lepukkant albérletek. Nem érdekelt, boldog voltam, éltem, bíztam valamiben, a másnapi betevőben vagy épp abban, hogy egyszer jobb lesz.

Ha a mai eszemmel visszagondolok azokra az évekre, fogalmam sincs, hogyan bírtam ki a helyeket, ahol éltem (persze tudom, hogy vannak sokkal rosszabb körülmények is). Nekem, a kertes házban felnövő, vidéki lánynak szinte sokk volt először olyan helyen élni, ahol nemhogy konyhakert meg virágágyás, de még rendes ablak sincs.

A felnőtt életem így kezdődött, és önerőből, sokszor tizenhat órás műszakokat vállalva lépkedtem előre, bízva abban, hogy egyszer majd én is megtalálom önmagam, az igazi hivatásom, és abból fogok élni, ami örömet szerez. És ha abból élek majd, ami boldoggá tesz, akkor szép házam (vagy lakásom) is lesz – gondoltam. Meg mindenféle tárgyam, amikben gyönyörködhetek.

Igazából hálás vagyok, hogy ezek a dolgok nem pottyantak csak úgy az ölembe.

Most itt ülök a kényelmes kanapémon, két dizájnerpárna között és egy külön bejáratú hálószoba előtt, és elmondhatatlanul boldog vagyok, pedig nem is ragaszkodom a tárgyakhoz. Csak valahogy mégis megszerettem azokat a holmikat és körülményeket, amiket megteremtettem magamnak. Nem volt ingyen, az egyszer biztos. Konkrétan meg tudom mondani néhány tárgyról, hogy hány karaktert kellett kiizzadnom magamból értük. De gondolom, ez másoknak sem újdonság. Az ember jön-megy, dolgozik, él, közben megszerzi azokat a javakat, amiket kinézett magának, majd hátradől a puha kanapéján és azt mondja: hát, most de jó.

És akkor talán az a gondolata is megszületik, hogy: köszönöm szépen, de én most egy jó darabig nem kívánok innen sehová sem költözni. Most itt maradok, itt és most, ezek között a frissen meszelt falak között élek is egy kicsit. Nem csak lakom.

 Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ milan2099