„Amikor az utamra engedett, egészen elérzékenyültem, bár csak pár órája ismerkedtünk meg” – Életem emlékezetes idegenei

–

Különleges lány az állomáson

Belgiumból jöttem haza egy barátnőmtől, amikor a vasútállomáson megállított egy lány, tanácstalan arccal, a telefonját szorongatva. Nem szólt egy szót sem, csak az orrom alá dugta a képernyőt: ugyanannak a reptéri transzfer busznak a neve szerepelt a jegyén, amit én is éppen kerestem. Gondoltam, nem beszél angolul, azért nem mer megszólalni, így hát heves gesztikulálásokkal kiegészítve elmondtam neki, hogy ugyanazt keressük, megyek és megkérdezem az információs pultban. Ott útbaigazítottak minket, elindultunk a cél felé nagy egyetértésben (a mosolyogva bólogatós technikát előszeretettel használom bármilyen helyzetben). Közben kiderült, hogy nem a nyelvtudás volt az oka, hogy nem szólított meg. Arra már nem emlékszem, a telefonjába írta-e, vagy elmutogatta, de megtudtam, hogy siket.

Ezen a ponton persze elöntött a megbánás, amiért sosem tanultam jelnyelvet, de nem kellett sokáig aggódnom, a telefonjaink jegyzettömbjébe pötyögve ismerkedni kezdtünk a várakozás alatt. A buszúton is egymás mellett ültünk, a kezdeti tiszteletkörök után pedig egész sok mindent megtudtunk egymásról. Beszélgettünk utazásról, nyári tervekről, suliról, és azt is megtudtam, hogy az EUDY (European Union of the Deaf Youth) inkluzivitásért felelős munkatársa. Ők rengeteg programot szerveznek hallássérült fiataloknak szerte a világon, bármilyen legyen is a hátterük. Most is éppen egy konferenciára tartott.

Őszintén bevallom, ritkán van alkalmam korombeli hallássérültekkel társalogni, úgyhogy nehezen tudtam parancsolni a kíváncsiságomnak. A következő egy órában türelmesen válaszolt a kérdéseimre, miután kissé szégyenlősen színt vallottam neki arról, mennyire hiányos a tudásom.

Néhány alapjelet is megtanított, beszélgettünk a különböző jelnyelvekről, a természetes jelekről, amiket mindennap használunk. Fel sem tűnt, milyen gyorsan megérkeztünk a reptérre, de szerencsére itt sem váltunk el egymástól egy darabig. Végül búcsút kellett intenünk (miután Instagramot cseréltünk), és amikor az utamra engedett és megölelgettük egymást, egészen elérzékenyültem, bár csak pár órája ismerkedtünk meg.

A meglepetésmagyar 

Néhány évvel ezelőtt hátizsákkal jártuk Európát, vonattal. Noha igyekeztünk minél több dolgot előre megtervezni, bőven értek minket meglepetések útközben. Brüsszel és Párizs között egyszerűnek tűnt a gyorsvasút, azt azonban nem gondoltuk, hogy itt nem lesz elég, ha kimegyünk az állomásra megvenni a jegyet az indulás előtt fél órával. Amikor szembesültünk vele, hogy csak másnap férnénk fel a vonatra, a kicsit hosszabb, több átszállásos verzió mellett döntöttünk, hogy még aznap eljussunk a célhoz. Így kötöttünk ki az egyik átszállásnál Mons-ban, amiről csak annyit tudtunk, hogy a térkép alapján valahol Belgiumban vagyunk még mindig. Mivel néhány órát kellett várnunk a csatlakozásra, szerettünk volna feltankolni kajából, és a nem túl bizalomgerjesztő pályaudvari csap láttán még palackos víz vásárlására is rászántuk magunkat (pedig előtte szigorúan csak a saját kulacsunkat töltögettük mindenhol újra). 

A büfés hölggyel kézzel-lábbal, és kevéske franciatudásunkkal próbáltuk megértetni, mit szeretnénk. Egészen addig, amíg egymáshoz nem szóltunk magyarul, neki pedig egyből megváltozott az arckifejezése. Kiderült, hogy ő is magyar, nagyon örült nekünk, hogy végre otthoni szót hallhat. Gyorsan kifaggatott minket az utunkról, újratöltötte a kulacsainkat, ellátott minket néhány jótanáccsal, és leültetett minket a büfé melletti kényelmes puffokra, hogy ott várjuk meg a vonatot, addig töltsük a telefonjainkat, és szóljunk, ha bármire szükségünk van még.

 A családtervező

Amikor a környezetem megtudta, hogy abban az évben a bolgároknál töltjük a nyaralásunkat a párommal, sokan intettek óvatosságra. Annak ellenére, hogy vannak bolgár barátaim, a sok negatív hang miatt kissé elbizonytalanodva indultunk neki. Aztán két olyan véletlen találkozásunk is volt az utazás során, ami minden kezdeti kételyt eloszlatott.

Az egyik nemzeti parknál a medveveszélyre tekintettel inkább egy kempinget választottunk a mezőn alvás helyett. Vendéglátónk egy kedves bolgár úr volt, aki a telkén apró, de takaros kempinget működtetett a végében csobogó patakkal, érdeklődő kiscicákkal, és nulla angoltudással. Ezen csak azért lepődtünk meg, mert az érkezés előtt egyeztettünk telefonon angolul, de aztán a Google Fordító segítségével kiderült, az egy barátja volt, ő kezeli a telefonos foglalásokat. Senki nem esett kétségbe, a lelkesedés feledtette a közös nyelv hiányát, és mivel rajtunk kívül csak egy család volt a kempingben, nyugodtan birtokba vehettük a terepet.

Este leszakadt az ég, úgyhogy a tető alatt egymás mellett vacsoráztunk a tulajjal, aki a barátaival iszogatott. Nem akartuk zavarni őket, de a házi bort és a rakiját nem utasíthattuk vissza.

A mutogatás-mosolyogva bólogatás kombináció itt is bejött, néhány olyan szóval kiegészítve, amit elég sok nyelven megértenek. (Ilyen szavak például a tent és a szex is, házigazdánk ugyanis ezekkel a szavakkal engedett minket el az este végén, cinkos mosollyal a szája sarkában.)

A következő napokban is sikerült egy kicsit „beszélgetnünk”, elmutogattuk, merre voltunk kirándulni, a tulajokról is megtudtunk ezt-azt. Végül búcsúzóul házigazdánk elmutogatta, hogy reméli, lesznek gyerekeink nemsokára, olyan szép pár vagyunk, és vigyázzunk nagyon egymásra. Annyira aranyos volt, hogy bármennyire tolakodónak is tűnhet leírva, egyáltalán nem éreztük annak. 

A felejthetetlen good night

Egy másik kedves találkozásunk ugyanezen az úton történt néhány nappal később. A vadkempingre kinézett területen lehetetlen volt sátrazni, ránk is sötétedett, kezdtük elveszteni a türelmünket. Nem sok reménnyel, de nekiálltunk keresni valami szállást a (látszólag) semmi közepén. Elmúlt este tíz, így nem gondoltuk, hogy bárhol is tudnak még minket fogadni ilyenkor, de azért felhívtuk az egyetlen nyitva tartó motelt, amelynek tulaja (megint csak) nem beszélt angolul, ezért úgy döntöttünk, odamegyünk személyesen. Felkészültünk rá, hogy elküldenek minket a francba, hogy ilyenkor jövünk, de legnagyobb meglepetésünkre egy kedves bácsi fogadott bennünket, aki gyorsan leküzdötte a nyelvi akadályt is, felhívta a lányát, aki kiválóan beszélt angolul. Neki elmondhattuk telefonon, hogy mit szeretnénk, majd átadtuk a telefont az apjának, akinek tolmácsolta. Ő közben már be is vezetett minket, és elkezdte megírni a foglalási cédulánkat, majd kiderült, hogy nincs nálunk se elég leva, se elég euró, de ezen sem problémázott sokat, az ár felét az egyik pénznemben fizettük, a többit a másikban (szó szerint a maradék centjeinkkel).

Előzékenyen végigmutogatta a légkondit, a távirányítót, a zuhanyzót, az összes kulcsot, hogy hogyan tudunk ki-be jutni az ajtókon. Majd még egyszer felhívta a lányát, hogy ő is elmondja nekünk, és biztosan értsünk mindent (bár nem volt bonyolult, de ő a késői óra ellenére is nagyon a szívén viselte a kényelmünket). Aztán még kérdezett valamit a lányától bolgárul a telefonban, amit nem volt nehéz megfejtenünk, mert a következő mondata ez volt hozzánk: „Good night.” Végül mosolyogva elsétált.

Mi pedig azóta is emlegetjük.

Számos esetben botlottam még kedves idegenekbe, akiktől tanulhattam vagy akikből töltődhettem. Persze sokszor elég paranoiás vagyok, így elővigyázatosan közeledem az ismeretlenekhez, de az észszerűség határain belül szerintem megéri leengedni a védőfalat, hiszen olykor hihetetlenül értékes embereket és izgalmas történeteket ismerhetünk meg. A fenti példákból pedig az is látszik, nem kell hogy a közös nyelv hiánya akadályt jelentsen. Nektek is voltak emlékezetes találkozóitok? Meséljetek!

Pichler Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / SolStock