Digitális detox: önkéntes önismereti tortúra elektronikai eszközök nélkül – Erre jöttem rá a háromnapos kihívás alatt

–

Telefonon innen, képernyőn túl

Néhány évvel ezelőtt, amikor a menőséget abban mértük, hogy kinek okosabb a telefonja, volt egy nagyon furcsa barátnőm. Legalábbis akkoriban így jellemeztem volna. Esetleg különcnek vagy csodabogárnak. Mert kitalálta, hogy míg mi órákon át a YouTube-on lógunk vagy beauty filterekkel válunk azzá, akik valójában sosem leszünk, ő egy régi, nyomkodós Nokiát kért a szülinapjára. Butafont. Akkoriban nem értettem, hogy mire jó az egész, hiszen én sem azért töltöttem napi 8-10 órát az okostelefonomon, mert nem bírtam volna abbahagyni, csupán egyszerűen jólesett.

Az évek során viszont észrevétlenül olyan ügyesen kondicionáltam magam, hogy már nemcsak szórakozásból használtam az eszközöket, hanem gyakorlatilag bármilyen indokkal. Konstans.

Videót nézek evés közben, zenét hallgatok zuhanyzásnál, üzenetet pötyögök a buszon, az utcán, a moziban, a kozmetikusnál, a bevásárlásnál. Végül is hol nem? Este Netflixre alszom el, reggel a hírportálokkal kelek, valaminek mindig pörögnie kell az agyamban. Az elmúlt egy év pedig annyira intenzívre sikerült – egy csodálatos szakítás, négy munkahely, két iskola, megszámlálhatatlan előttem álló döntés plusz egy bizonytalan én –, hogy észre sem vettem, valójában teljesen belemenekültem a virtuális világba. 

A személyiségemnek megvan az az átka, hogy nehezen döntök, cserébe viszont, ha megszültem, hogy mit akarok, még egy természeti katasztrófa sem térít el tőle. Úgyhogy egyértelművé vált: péntektől három napig

se Insta, se YouTube, se élet – legalábbis nem az eddig megszokott

Mert, ha már lúd, legyen kövér, mindig is kedveltem a radikális szitukat. Gyorsan felpattintottam az internetet, hogy megnézzem mások hogyan tartanak digitális detoxot, de aztán mikor rajtakaptam magam, hogy megint egy órája azzal foglalkozom, hogy hogyan ne foglalkozzam a telefonommal, egyből le is raktam a kezemből. Szigorúra vettem: se telefon, de semmilyen más eszköz sem (nagy fájdalmamra beleértve az okosórámat is), se internet, se közösségi média. Még a McDonald’s alattomosan kérlelő ingyenwifije sem. Három teljes napig. Úgyhogy miután megnyomtam a kis repülő ikont a telefonom bal sarkában, kezdetét vette a repülés. Igaz, magam sem gondoltam, hogy ennyire mélyre.

A FOMO bennem él, bár szívesen lemaradnék róla

A FOMO (Fear of Missing Out) annyit tesz: félni attól, hogy kimaradunk vagy lemaradunk. Én pedig félek. Méghozzá elég gyakran. Úgyhogy nem meglepő, hogy ez volt az első érzelem, ami minden sejtemet betöltötte az első fél órában.

Viszont, ha már se híreket, se pedig Insta- vagy TikTok-profilokat nem tudtam pörgetni, kimentem az utcára embereket nézni. Leültem egy padra az Andrássyn, és figyeltem. Ahogy pedig közelebb engedtem a világot magamhoz, úgy léptem én is egyre közelebb a belső énemhez.

Éreztem, hogy annyira sok minden történt, annyira túltelítődtem, hogy sokszor nem tudtam, mit miért csinálok, inkább csak ültem egy megszokásból mozgó hullámvasúton, közben a fejemben pedig annyi hang duruzsolt, hogy fogalmam sem volt, mi is az igazság.

Eddig azt hittem az agyam kikapcsolhatatlan, de rájöttem, hogy valójában lehetősége sem volt kikapcsolni. Hirtelen bevillant, hogy milyen természetességgel váltok az Instagram–TikTok–Messenger-szentháromság ikonjai között, ha pedig nincs elég inger, a biztonság kedvéért frissítem az e-maileket is.

Most viszont nem volt más lehetőségem, mint jelen lenni. Olvasás. Meditáció. Természet. Három olyan fogalom, amiről mindig azt gondoltam, hogy túl erőltetettek és túlhasználtak, ha a nyugalomról van szó. Mert olvasni én is imádok, de utazás közben, meditálni egyszerűen nem tudok, a természetet pedig szeretem, de kicsit unalmas tud lenni. Most viszont, hogy nem vonta el semmi a figyelmem, muszáj volt befelé fókuszálnom,

közben pedig tanultam, nem is egy dolgot.

Elsőként, hogy szorongok. Ha nem használom a készüléket, a FOMO miatt szorongok, ha használom, akkor attól még jobban.

Ezért kénytelen voltam mélyre menni, és nagyítóval megnézni, hogy pontosan mi is a baj. Megtanultam jelen lenni. Egyik este leültem a Duna-parton, és csak léteztem. Bedugtam a lábam a jéghideg vízbe, majd néztem, ahogy az apró vízcseppek legördülnek a bokámon. Hallgattam a távolról jövő latin zene lüktetését. Néztem a gyors futókat, és a még annál is gyorsabb bicikliseket. Mosolyogtam a futkározó gyerekeken, örültem a csókolózó szerelmeseknek. Éreztem, hogy történik valami körülöttem, sőt én is a részese vagyok. Lehet, hogy mégis működik a mindfulness? 

Hogy hiányzott-e a telefon? Nem tudom. Talán inkább nem. Mert hiányoztak az emberi interakciók, a hosszú videócsetek a Mexikóban élő barátommal, a végtelen hosszúságú hangüzenetek, a podcastok biciklizés, a hangulatomhoz illő zenék séta közben, meg természetesen a filmek. Sokszor automatikusan nyúltam a zsebembe a telefonért, amikor valami emberit láttam, hogy lefotózhassam, helyette viszont most inkább átéltem. Gyakran pörög az agyam teljesen random adatokon, mondjuk, hogy hány vallás lehet domináns Indonéziában, ám míg általában gyorsan rákeresnék, most inkább beszélgetni kezdtünk róla.

Úgyhogy végső soron nem hiányzott, hiszen ez csak egy eszköz, viszont meg kell tanulnom jól használni. Azt viszont korántsem gondolom – a huszonegyedik században hogyan is lehetne –, hogy fel kellene adnunk a telefonhasználatot. Én a butafonokig sem mennék vissza. Amire azonban szükség van: a tudatos használat, és egyfajta digitális minimalizmusra való törekvés. Mindez lassú, fokozatos lépésekben. Hogy mindennap egy kicsivel kevesebb technika jusson, plusz egy kicsivel több élet. 

Révész Boglárka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / jacoblund