–

Az idei évtől módosítottuk a házirendet

Az iskolában a diákok kizárólag az arra kijelölt tanórán és az adott témára fókuszálva használhatják a telefonjaikat. Egyébként mindenkinek le kell adnia a saját készülékét a tanítás megkezdése előtt, és csak a nap végén kaphatják vissza.

Kész, passz. Ez most már benne van a házirendben.

Rengeteg agyalás, gondolkodás, érvek és ellenérvek előzték meg ezt a módosítást, egymással is nehezen jutottunk dűlőre.

Ám végül úgy döntöttünk, hogy – bár nehéz lesz, de – a gyerekek érdekében mégis MOST kell meghoznunk ezt a nehéz döntést.

Magam is vívódtam, hogy valóban nincs-e más megoldás, míg végül beláttam, szükséges ez a lépés.

Szeptember eleje óta tehát reggelente összeszedjük a gyerekektől a telefonjaikat, és csak az utolsó óra után kapják vissza.

Az elmúlt másfél év digitális túltelítettsége miatt is nagy szükségük van most egy kis „detoxra”, hiszen enélkül is épp elég aggasztó volt már a helyzet.

Miért épp most kellett ezt meglépni?

A válasz igen egyszerű, mégis nagyon összetett: a gyerekek többsége még mindig nem tudja megfelelően használni a telefonját, bármennyire próbálkozunk azzal, hogy megtanítsuk nekik. Persze, tudjuk jól, mennyire nehéz a helyzet, de kétségtelen, hogy rengeteg időt töltenek a telefonjukkal, sok esetben teljesen értelmetlen, felesleges dolgokra fecsérlik a napjuk nagy részét.

Jelzem, azért ez ránk, felnőttekre is jellemző…

Érdemes megnézni a telefon képernyőidejét: gyereknél nem ritka a heti 60-80 órás képernyőidő, ami egyszerűen brutális.

Különben engem is mellbe vágott, amikor az osztályommal megnéztük mindenkinek a képernyőidejét… kapaszkodjatok meg:

az enyém is 40 óra felett volt. Mondhatom persze, hogy „én dolgozom rajta”, de azért bevallom, ez csak részben fedi az igazságot és ezt az időt.

A többi nagyjából pörgetés, nézelődés, időelcseszés. Arról nem is beszélve, hogy ebben nincs benne a tabletem, amin játszom, és a laptop, amin tényleg csak dolgozom…

Szóval maradjunk annyiban, hogy nekem magamnak is bőven van tennivalóm ebben az ügyben.

Egyre többször tapasztaltuk, hogy a gyerekek a szünetben semmi mást nem csinálnak, csak nyomkodják a telefonjukat

A legtöbb gyerek ráadásul tök egyedül, nulla közösségi életet élve nyomogatja a kütyüjét.

Arról nem is beszélve, hogy az óra kezdetekor még azért „lőttek kettőt”, mert csöngetésre nem ért épp véget az aktuális játék, ezért sokszor olyan felpörgött diáksereget kaptunk szinte minden óra elején, akiket nagyon nehéz volt „lelőni” (khm), így aztán az óra első tíz perce kínkeserves volt.

Bármit teszel tanárként, akkor sem tudsz olyan villogó, érdekes és intenzív lenni, mint egy telefonos játék.

Emellett pedig folyton megszólalt vagy megcsippant egy telefon, vagy csak rezgett, de azzal már ki is zökkentette a diákokat a nyugalmi állapotukból, és onnantól kezdve csak arra tudtak gondolni, hogy „vajon ki írhatott, mi történhetett?”.

Sokszor persze nem is bírták ki, hanem titokban megnézték, és persze vagy kiakadtak, vagy nagyon örültek a hírnek.

Bárhogy van, minden ilyen helyzet akadályozza a tanuláshoz elengedhetetlen koncentrációt.

Ha az órai munkához szükségünk van a telefonokra, akkor az adott időszakra megkapják persze, de szigorúan figyelünk arra, hogy tényleg kizárólag arra használják, amire kell, bármekkora a csábítás másra.

„Úristen, mi lesz velünk teló nélkül a suliban?”

Elég sokszor hallottam ezt a kissé kétségbeesett kérdést, amikor vázoltuk a diákoknak az új rendszert. Néhányan persze kifejezetten örültek neki, sokan elfogadták, és többen eléggé kiakadtak. Akadt olyan diák is, aki szabályosan remegni kezdett, könnyes lett a szeme, hogy nála nem lehet ott a telefon, és „ez mennyire igazságtalan”. Az, de az ő érdekében.

Az első napokban sok gyereknél tapasztaltunk elvonási tüneteket.

Azt is többeknél megfigyeltem, hogy nem igazán tudtak mit kezdeni magukkal telefon nélkül, csak tébláboltak a folyosón.

Aztán persze szépen lassan kialakultak a telefon nélküli iskolai lét keretei.

Nagyon jó látni a változást a gyerekeken

Néhányan könyvet olvasnak, akár többen is ugyanazt a művet veszik ki a könyvtárból, és megbeszélik az élményeiket. Mások kártyát, társasjátékot hoztak be, igazi közösségi élmények születnek a játék során.

Ami pedig a legfeltűnőbb, hogy az udvari szünetben kint vannak a gyerekek, élvezik a levegőt, és a többi szünet alatt is beszélgetnek egymással, igazi nyüzsgő élettel telt meg az iskola.

A szünet végre nem elsősorban arról szól, hogy valamilyen telefonos játékot elemeznek a gyerekek fennhangon.

Egyre kevesebben hoznak magukkal telefont

Rájöttek, hogy valójában szinte felesleges, ha úgyis le kell adni.

Van, aki megállapította, hogy „milyen jó fej osztálytársai vannak, akikkel eddig még nem is beszélt”.

A nagyon kocka gyerekek, akik eddig tényleg csak nyomkodtak, elkezdtek szociális életet élni, a közösség igazi részévé váltak.

És persze olyan is akad, aki megállapította, hogy „milyen rossz, mert nem bírja az osztálytársait, mégis beszélgetnie kell velük”. Hát ilyen is van.

Én is igyekszem figyelni azóta a képernyőidőre a gyerekek előtt. Tényleg csak akkor veszem elő a telefonomat a szünetben, ha nagyon szükséges, hogy ezzel is példát mutassak nekik, másrészt bőven rám fér a detox.

Próbáljátok ki ti is, tényleg! Érdekes tapasztalatok születhetnek, akár a saját osztályotokat is teljesen másként láthatjátok, ha senkinek nem lóg a kezében semmilyen kütyü.

Hogy mi van a szülőkkel?

Jó kérdés. Többségük nagy örömmel fogadta a döntést, jó ötletnek tartják. Persze olyan is van, aki kétségbeesett, hogy akkor ő „hogyan fogja napközben elérni a gyereket, ha valami van”.

Őszinte leszek, elég kevés olyan helyzetet tudok elképzelni, ami életbevágó, és azonnal tudatni kell egy épp iskolában ülő gyerekkel.

De ha mégis van, akkor el lehet érni az iskolát, az ofőt, aki biztosan segíteni fog.

Az meg igazán nem fontos, hogy mi történt az előző órán.

Nem viccelek, de tényleg van olyan szülő, aki eddig minden szünetben hívogatta a gyerekét, hogy „mi volt az órán?”.

De ez már egy másik cikk témája…

Balatoni József

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/skynesher