Az egyedülállóság ma már nem csak várakozási állapot. Egyre több nő kérdőjelezi meg a párkapcsolat hagyományos, kötelező érvényű narratíváját, és alakít ki önálló, teljes életet pár nélkül. A kutatások és személyes történetek is azt mutatják: az egyedüllét nem feltétlenül hiányállapot, és nem is mindig trauma következménye – sokszor tudatos döntés, életforma vagy egyszerűen egy másfajta vágy.

Egy magyar család élete a világ másik felén: Új-Zéland multikulti társadalma, természetközeli szemlélete, mezítlábas kultúrája és lassabb ritmusa.

Kíváncsi lennék, hányan bólintottak rá a kaposfői Fapuma Falatozó álláshirdetésére, mielőtt kikerült a Facebookra. Hányan mondtak igent egy olyan szemléletre, ami a „tűrd és csináld” mentalitást élteti. Olyasmire, amit valójában nem ünnepelnünk kellene, hanem végre meghaladnunk. Kaiser Orsolya véleménycikke.

Az ösztöneire hallgatott Zsigmond Kriszta és Son Pham is, mikor párjaikkal együtt ismeretlenül találkoztak azért, hogy egy közös gyerek lehetőségéről beszélgessenek. Különleges vakrandi volt ez, amin többek között szóba került hit, étrend, betegség, sőt, még a háború kérdése is. Aztán 18 évre előre megterveztek mindent, hogy a lehető legjobb társszülei legyenek az azóta már négyéves közös kisfiuknak.

Iskolai levelezőlisták, különféle csetcsoportok, SOS üzenetek vagy telefonok – az oviba, suliba, edzésre járó gyerekek ügyeivel javarészt az anyukák foglalkoznak. Nálatok is?

Van egy szó, amit nagyjából ötven éve mondogatok, mert szerencsére volt és van kinek: apu. Nem apa, nem papa, nem Feri (bár gimis koromban divat volt keresztnevükön hívni a szüleinket), nem édesapám, nem fater. Csakis: apu. Egyszerű, kedves szó, könnyen megtanulja a kisgyerek, és én otthon vagyok benne.

Amikor Fajgerné Dudás Andreára és a kislányára, Julcsira nézek az interjú közben, Zelk Zoltán Este jó, este jó… című versének sorai járnak a fejemben: „Elolvadt a világ, / de a közepén / anya ül, és ott ülök / az ölében én.” Mintha ebben a képben sűrűsödne össze mindaz, amiről beszélgetünk egy felfoghatatlan tragédia után.

A kényelemorientált munkahelyi kultúra közelebb áll a Z generációsok többségéhez, mint a teljesítmény vagy a versengés, ám ez nem azt jelenti, hogy egész nap babzsákokban lazsálnának. De akkor mit?