–

Sokszor ébredek úgy mostanában, hogy nincs kedvem kikelni az ágyból. Nem, ez nem olyan, mint a tinédzserkori flegma mormotaság. (Jaj, úgy szeretnék néha flegma lenni!) Nem is a kisgyerekes anyuka vagy az éjszakai műszakban dolgozó ember kiszipolyozott kimerültsége. Ez inkább arról szól, hogy feltételezem, ha az ágyban vagyok, és sikerül jó mélyre ásnom magam a paplan alá, talán elfelejtkezik rólam egy időre a világ, és nem kell fejest ugranom hatkor a listáimba, hogy tempózzak a pipabóják közt, mint mindennap: ébredéstől ágyba bújásig.

A nők többsége így él körülöttem. A közel 80 éves anyám még aktív munkaerő, és háztartást is vezet persze. 18 éves lányom meg hét-nyolc körül szokott hazaérni az iskolából, és hétvégente is tanul. Mindenki hajtja a maga mókuskerekét.

Hát nekem most lett elegem belőle.    

Talán mert végre felfogtam, milyen rövid és törékeny az élet. Az enyém is.

Yalom írja az egyik könyvében, hogy drámai hatású tud lenni az az egyszerű feladat, hogy húzz egy egyenest, és képzeld el, hogy az a te utad ezen a világon, és jelöld rajta, hol állsz most.

Ha belegondolsz, hány éves korukig éltek a közvetlen felmenőid, akkor az támpont lehet a távlati kilátásaidat illetően. Persze most már magasabb az átlagéletkor, mint évtizedekkel ezelőtt. Hozzácsaphatsz pár évet az ő éveik számához, ha gondolod. Persze az sem mellékes, milyen állapotban ér el majd az a pár év. Félelmetes játék, nem?    

Tudom, milliók cserélnének velem

Mint bárkivel, aki bár nem él különleges életet, mégis csak szerencse fia, mert egyelőre csak problémái vannak, nem tragédiái, van családja, és a szerettei élnek – ha olykor küzdenek is betegségekkel –, nem csak emlékalakok. Mert vágyott gyerekre, és megadatott, hogy anya lehessen. Mert, ha nehezen is, de el bír tartani kutyát is, macskát is – ez ma már az állatorvosi költségeket és az állateledel árát tekintve, tudjuk, luxus. Mert van egy szép kis kertje, amely fölé a kánikulában árnyékot vet egy hatalmas eperfa, és fedél is van a feje felett. Munkát pedig nem kellett keresnie soha, egyik lehetőségből született a másik, no persze ennek sok lemondás volt az ára, de ezt sosem érezte igazságtalannak.

Hálátlan-e az ember, ha ötvenévesen kimondja: elfáradt a szerencséjében? Vagy annak ellenére?

Tapasztalatom szerint a fiatalok megértően fogadják az efféle vallomást, és elmondják, hogy ők is éreztek már így nem egyszer, sőt, már az általános iskolában „kiégtek”, akkora volt a nyomás rajtuk. Ha azonban idős emberekkel beszélgetek, nem ennyire egyértelműen támogatók. Nem szeretem generációkra osztani az emberiséget, és ezek mentén gondolkodni egyénekről, de tény, hogy a felmenőim kivétel nélkül végigdolgozták az életüket. Ezt értsétek úgy, ahogy mondom, nyugdíjasként sem álltak le, mindig tele voltak munkával vagy családi vállalásokkal, mint például két unoka, köztük egy csecsemő gondozása minden hétköznap reggel héttől délután ötig, és sokszor hétvégéken is, meg minden szünetben.

Az én felmenőimnek az volt a pihenés netovábbja, ha lehuppantak egy székre öt percre egy csésze kávéval és egy szál cigarettával, vagy elszundítottak a sezlonyon a konyha sarkában a vasárnapi ebéd után – aztán tették tovább a dolgukat, mert feladat mindig volt.

A semmittevésnek ma filozófiája és édessége van. Gyerekkoromban csak súlya volt és szégyene.

Nem tudok úgy anyámmal lenni, hogy ne hívja fel valaki munkaügyben. Sosem panaszkodik emiatt, sőt, azt mondja, a lendület tartja fiatalon. Ha azt mondom, fáradt vagyok, szeretettel néz rám, és azt mondja, ilyen az élet, mit lehet tenni, bírni kell, csinálni kell.

Bírni kell, csinálni kell

Ez a felirat a családi címerünkön, ami a valóságban nem létezik persze. Ez a jelmondatunk, ahogy oly sok családnak a világon. Bírni kell, csinálni kell, mert senki nem fogja elvinni helyettünk a terhet. És panaszkodással nem jutunk előbbre, szorítsd hát össze a fogad, és nosza!

Azt hiszem, soha senkitől nem hallottam odahaza azt, hogy „elfáradtam”. A kiégés szót szerintem ki sem mondta soha senki rajtam kívül, mondjuk nem is ismerték a kifejezést a nagyszüleim, még nem létezett ugyanis akkoriban. Mármint a szó, a jelenség nyilvánvalóan igen.

Ott lapult, sóhajtozó, nejlon otthonkákba csomagolva, a borosüvegek mélyén, az autókban és irodákban gomolygó cigarettafüstben.

Gyengébb lennék, mint mások? Elkényeztetett vagyok? Jogom van azt mondani, hogy elég volt az állandó cipekedésből, és pihenni szeretnék, letenni a zsákot, és körülnézni, hol vagyok, merre járok, honnan jöttem, és biztos-e, hogy erre akarok menni ezután: a kitaposott úton, a kerék vájta nyomvonalon?

26 év a mókuskerékben. Ez a mérlegem: