–

Helyes Georgina: Emlékszik arra a pillanatra, amikor először döntött úgy, hogy elmegy plazmát adni?

Gyöngyösi Tímea: Igen, nagyon is. Évekkel ezelőtt történt, amikor Borsodban éltem. Volt egy barátnőm, aki rendszeresen járt Miskolcra plazmát adni, és sokszor hívott magával, hogy próbáljam ki én is. Akkoriban semmit sem tudtam erről, de érdekelt, miért olyan fontos ez neki, miért megy oda újra meg újra. Elmondta, hogy ezzel másokon segít, olyan embereken, akiknek gyógyszerre vagy vérkészítményre van szükségük, és hogy neki ez csupán egy kis időráfordítás, de tudja, milyen nagy jelentősége van. Ez a gondolat akkor nagyon megérintett. Rájöttem, hogy amit ő természetesnek vesz, az valójában életet adhat másoknak. Ekkor határoztam el, hogy én is elmegyek.

H. G.: Milyen emlékként maradt meg önben az első plazmaadás?

GY. T.: Különleges élmény volt. Volt bennem egy kis félsz, hiszen nem tudtam, mire számítsak, de ahogy beléptem, minden félelmem elszállt. Nagyon kedvesen fogadtak, a folyamat minden részét türelmesen és érthetően elmagyarázták, így semmi kérdés nem maradt bennem. Mire a plazmaadásra került a sor, már teljesen megnyugodtam.

Látszott, hogy mindenki azért dolgozik, hogy biztonságos és nyugodt legyen a környezet, és mi is a lehető legkomfortosabban érezzük magunkat.

Megkínáltak üdítővel, udvariasak és figyelmesek voltak velem, ami jólesett – valahogy az egész légkörben benne volt a törődés. Nem fájt, nem volt kellemetlen – sőt, amikor vége lett, különös békességet éreztem.

Jó érzés volt tudni, hogy ezzel valakinek segíthetek, még ha nem is tudom, kinek.

H. G.: Aztán az élet úgy hozta, hogy a plazmaadás a saját életében is jelentőséget kapott.

GY. T.: Így van. A fiamnál rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak. Négy hosszú műtéten esett át, negyven kemoterápiás kezelést kapott.

Kegyetlen időszak volt, talán a legnehezebb, amit anyaként el lehet képzelni.

A kezelések során plazmára is szüksége volt. Ez volt az a pillanat, amikor minden más megvilágításba került. Addig is tudtam, hogy ezzel segítek valakinek, de onnantól kezdve pontosan éreztem, mit jelent ez a szó: „segítség”. 

A kórházban töltött hónapok alatt sokszor eszembe jutott, hogy valahol most is ül valaki, akit nem ismerek, és éppen vért vagy plazmát ad; hogy amit ő tesz, az a mi életünkben is számít. Az ő plazmája most épp az én fiamnak segít túlélni. Akkor értettem meg igazán, mit jelent önzetlenül adni. Ezek az emberek, akik beülnek egy órára, és csendben segítenek, valójában életeket mentenek. Ez a gondolat mélyen belém égett. Tudtam, hogy amint lehetőségem lesz rá, újra és újra el fogok menni plazmát adni. Már nemcsak segíteni akartam, hanem valahogy viszonozni is mindazt, amit kaptunk.

H. G.: Ma már rendszeresen jár plazmát adni. Mit jelent az a néhány óra, amit havi szinten ott tölt?

GY. T.: Most már ez az egész az életem természetes része. Nem kell hozzá különösebb elhatározás, egyszerűen tudom, hogy ha egészséges vagyok, akkor ezt kell tennem. Minden alkalommal eszembe jut, hogy valahol egy ember éppen ugyanúgy várja a segítséget, ahogy mi is vártuk.

Olyan ez, mint egy láthatatlan lánc, ami összeköti az embereket. Én adok, más kap, aztán egyszer talán ő is továbbadja. Ettől valahogy kerekebbnek érzem a világot. Nem hőstettnek tartom, amit csinálok, hanem visszaadok abból a sok jóból, amit kaptunk.

Ha mindenki egy kicsit így gondolkodna, talán több ember élhetne tovább, és többekben születne meg a hála, amit én is érzek.

H. G.: Mit üzenne azoknak, akik még soha nem adtak plazmát?

GY. T.: Talán azt, hogy ne féljenek tőle. Ne a tűszúrásra gondoljanak, hanem arra, hogy valakinek ez az életet jelentheti! Még csak pénzbe sem kerül. Sőt! Fizetnek is érte. Nem tudhatják, mikor és kinek lesz szüksége rá. Lehet, hogy egy ismeretlen ember életét mentjük meg, de az is lehet, hogy egy szerettünkét. A plazmaadás azt jelenti, hogy nem vagyunk egyedül; hogy a jó szándék képes összekötni embereket, akik soha nem találkoznak, mégis segítik egymást.

PR Petra

A kiemelt kép forrása: Getty Images/Fabian Montano