Orrfolyós gyerek közösségbe nem mehet! – De akkor mit csináljon vele a dolgozó szülő?

–

Augusztusban mindenkinek nagy mellénnyel mondtam, hogy próbálom magam felvértezni a bölcsődei beszoktatásra, hiszen tudom, hogy ez egy kicsit mindig megviseli a családot. Mondani szokás erre a helyzetre, hogy „normatív krízis”. Így is álltam hozzá, de azért izgultam, hiszen több változás is jött velünk szemben ezen az úton. Aztán kiderült, hogy nem vérteződtem fel eléggé. 

Az elmúlt egy évben a férjem volt itthon gyeden a kisfiunkkal, a nagylányunk pedig már óvodás. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy otthonról tudok dolgozni, tehát minimum az utazás idejét megspóroltam, ráadásul még a közös ebédek is adottak voltak. Próbáltam minden percét kiélvezni és megélni, mert tudtam, hogy ez csak egy szakasza az életünknek, amihez jó lesz érzelmileg visszanyúlni. A férjem visszaállása a munkába egyet jelentett azzal, hogy munkahelyet is vált, ugyanis az előző nem volt túl családbarát, legalábbis időbeosztásban semmiképp. Az új és jobb munkahely összejött, és még a beléptetés is úgy alakult, hogy a kisfiunk bölcsődei beszoktatásának első hetét ők kezdték el. 

Nagyon örültem, mert bár tudtam, hogy ez az egész folyamat engem is igényel majd, próbáltam lazán hozzáállni. A munkahelyen jeleztem, hogy a beszoktatás még egy hétig tart, és bár tudok dolgozni délelőtt – hiszen ekkor már az aulában ülök (remélhetőleg) – míg a gyerek bent próbálja jól érezni magát, de ha megcsúsznék, a délutánból is tudok elvenni, és képes leszek elvégezni a munkámat. Nagyon rugalmasak voltak, abban maradtunk, hogy próbáljuk ki, ha mégsem megy, akkor szabadságot veszek ki, és így senki nem stresszel, hogy mi lesz a munkával. 

Nos, a beszoktatás második hetére mind a két gyerek orrfolyásos köhögéssel itthon maradt, ami azt is jelentette, hogy nekem is táppénzre kellett velük jönnöm, spórolni kell a szabadságokkal.

A gyerekek a fejükön pörögtek, mindenki ezer fokon égett, mert nem volt egyéb probléma, mint hogy közösségbe nem mehetnek. Remek. 

Az, hogy az első egyedül töltött hét azonnal két náthás gyerekkel telt, meghozta a felismerést, hogy a szezont megkezdtük, nem is akárhogy. Előkerült az inhalátor, elfogyott egy százas csomag zsebkendő, és több kávét ittam, mint amit szoktam, de ki számolja. Az első kihívás az orvosi rendelőbe való eljutás volt, ugyanis az időpontunk az alvásidő közepére esett:13:40. Jött a matek (számtalan mémet láttam már ezzel kapcsolatban), hogy ha x órakor esznek, akkor x óráig nem éhesek, aztán x órakor jöhet az ebéd, mire eltakarítok, mire átöltöznek, mire, mire… addigra pont el tudunk indulni, és akkor inkább a parkolóban császkálunk, valahogy elütjük az időt. A gyerekeket előre felkészítettem, hogy a tízperces autóúton senki nem alszik, mindenki szórakoztatja anyát, és a doktor néni után hazafelé is ugyanez a „szabály”, majd hazaérve mindenki alszik. Siker! El sem hittem, de tényleg mindenki egész úton kérdéseket tett fel, olyanokat is persze, amikre tudták a választ, vagy egyáltalán nem megválaszolható, de legalább nem aludtak el. Itthon mindenki ágyba, majd egy óra alvás után keltegettem őket, hogy az estébe ne zavarjon be.  

Másnap, csak hogy fokozzam a lehetetlent, beültettem a kocsiba őket, és elindultam a hónap első nagybevásárlására. Igen, velük együtt, mert harmadik napja ettek maradékot tejbegrízzel, totál kifogytunk mindenből. Az úton megbeszéltük, hogy a boltban nincs kiabálás, nincs követelőzés, mindenki kap valamit, de csak azután, ha kifizettem. Kicsi a bevásárlókocsiban, a nagy tolhatja a kisebb kocsit. Imádkoztam, hogy legyen szabadon kiskocsi, mert a másik ötlet az volt, hogy a nagylány a pakolórészbe ül, tehát röpke 26 kilót kellett volna pluszban tolni, és kitetriszezni, hogy mit hogy pakolok el. És igen, ez is siker! A nagyobbik utód talált magának kiskocsit, a kicsi elüldögélt a bevásárlókocsiban, szórakoztatta a bevásárló nyugdíjasokat. Mert – mint kiderült –, pont a piacnapon mentem a vásárolni, amikor a boltban vásárlók 90 százaléka nyugdíjas volt, aki a piacon már megpakolt cekkert cibálta. Szóval challenge accepted, a gyerekek angyalok voltak, és sikerült gond nélkül elköltenem a fizetésem nagyobbik hányadát a boltban. 

Közeledett a hétvége, a gyerekek még mindig ugyanabban az állapotban voltak, tehát sem láz, sem levertség, csak az orruk folyt. De az orvos engedélyezte, hogy a jövő héten kezdjük újra a szociális életet.

Időközben kikerült az óvodás Facebook-csoportba egy közlemény, miszerint az intézmény nem fogad köhögő gyereket, sem olyat, akinek folyik az orra.

Nagyszerű. Próbáltam őket már mindenhogy kúrálni, hogy a hangjuk se legyen náthás, de a takony megmakacsolta magát, és maradt. Esténként elkeseredetten böngésztem az internetet, hogy a táppénz mit jelent nekünk anyagilag, tehát ha hazaküldik őket, akkor mennyi esik ki. Sok. Végiggondoltam, kit tudnék megkérni, hogy vigyázzanak rájuk, míg én legalább pár órát dolgozok délutánig, aztán alvásidőben befejezem a maradékot. De végül arra jutottam, hogy magamra maradtam, meg kell hogy oldjam. 

Hétfőn reggel már gyomorgörccsel mentünk az óvodába, ahol fény derült arra, hogy a gyerek nem felel meg az elvártaknak, de az óvónéni sem tett mást, csak megnyugtatott egy „jól van, majd meglátjuk, mi lesz” mondattal. Nem, persze nem nyugodtam meg, de haladtam tovább, vittem a kicsit a bölcsibe, ahol folytattuk a beszoktatást, vagy hát mondhatni, kezdtük elölről, hiszen egy hetet kihagyott. Egy kis kapaszkodás után átadtam a nevelőnek, majd kiültem az aulába, és elővettem a laptopom.  

Még bőven hallottam, ahogy a gyerek sír, de már a munkahelyi e-maileket olvastam, és próbáltam összeszedetten válaszolni egy-kettőre, aztán rájöttem, hogy most ez minimum egy-két óráig fog tartani, se étel, se víz, se kávé nincs nálam. A telefonom 17 százalékot mutatott, pedig arról osztottam az internetet. Konnektor pedig sehol, miért is lenne egy bölcsődei aulában.

A gyerek sírt bent, és úgy éreztem, hogy egy csúnya, gonosz felhő van a fejem felett. 

Végül behívtak a csoportszobába, de a sürgős munkámat elvégeztem, az e-maileket megválaszoltam, a többi pedig alvásidőben pótolható. A hétvégén várhatóan a gyerek boldogan bent fog aludni, míg én dolgozhatok. Persze, ha addig senkit nem küldenek haza orrfolyással. Pénteken, eme szuper hétnek a végén vár ránk egy „tök jó nap”, ami az óvodai tökfaragásos napot jelenti, pontban 15:00-kor kezdődik. Az újabb matek következett: kit, mikor, hol veszek fel, hol teszem le, hogyan érünk oda. De megoldjuk! A gyerekek jól alkalmazkodnak, csak nekem van szükségem több kávéra és egy picit rugalmasabb rendszerre.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Maskot

WMN szerkesztőség