Utoljára még átadtak neki valamilyen díjat, meghívták a gálára és ő elment. Megdöbbentő volt látni azon a díjátadón csonttá fogyottan, lötyögő öltönyben, üres tekintete és rekedt hangja egy haldoklóé volt… Nem, nem felemelő volt számomra, hanem szívszorító és fájdalmas, nem örültem neki, nem hatott meg. Őt nem akartam így látni, nem így akartam látni.

Wichmann

Csak a vezetéknevén neveztük mindig, ha beszéltünk róla, mert nem volt legendás beceneve. A családom legendája is volt. Az utolsók egyike, akiről tudom, hogy nemcsak sportrajongó apám, de magyartanár anyám világának is a része. Ez az egyik ok, amiért személyes gyászt érzek – Wichmann a gyerekkorom hőse volt. Egy régi poszteren fekete-fehérben, a kenuban térdelve,

sötét haj, sötét bajusz, elszánt, sötéten világító szempár, egy indián vagy szamuráj, egy aszkéta, a győzelem aszkétája. Így akarom látni.

Amikor rá gondoltam, sosem érdekelt, hogy a kajak-kenut hányan űzik a világon, nem érdekelt, hogy mi vagyunk a legsikeresebb „kajak-kenu nemzet”, mert ő – ahogy később Kolonics Gyuri is, akit már személyesen ismertem, és aki végül belehalt a kenuba – valami sokkal többet hirdetett ennél. Hogy van az az élsport, sőt, van az az élet, ami nem az eredményekről szól, nem a győzelmekről és a díjakról. Hanem önmagunk legyőzéséről. A valamiért valakikkel veleszületett vagy beleoltott vágyról, hogy menni kell, mert nincs más értelme az életüknek, mint újra és újra legyőzni önmagukat. Cél az nincs, illetve ha van, az csak egy újabb rajtvonal.

Az ilyen megszállottak nem tudni, hogyan keletkeznek, milyen gyerekkor, kezdeti játék válik egyszer csak nagyon komoly tétté, az élet értelmévé. Hol a határ?

Mindig mérges és szomorú voltam, amikor Wichmannról (mindig, mindenki, tízből tíz emlékező) az elvesztett moszkvai döntőt hozta fel elsőre. Pedig még gyerek voltam akkor, nem is fájt annyira, csak később. Amikor elmesélte interjúk során, mert sokszor kérdezték, és mindig arról a futamról, hogy egyszer csak magányosnak érezte magát ott, a kenuban, a lapáttal, rászakadt valami súly, és letette a lapátot. Élete legfontosabb versenyén, a döntőben, amikor rajta kívül szinte nem is volt esélyes a mezőnyben. Ez volt az a mondata, ami anyámat szíven ütötte, amitől évtizedekig emlegette. Anyám, aki csak Balczóért rajongott különben, futott haza tanári értekezlet helyett, hogy lássa a tévében a pesthidegkúti futását. Rajta kívül csak Wichmann állt hozzá közel a nagyszobánkban, a tévében megfordult sportolók közül.

Wichmannal ez a világ is lassan távozik

Már nem futunk haza tévé elé, és nem érezzük át a sportoló magányát, annál sokkal gyorsabban telik az élet. Wichmann később az elvesztett döntőjével együtt is legenda lett, a kocsmájával, a viselt dolgaival együtt is, meg azzal, hogy nem született olyan kenus utána, akinek ne ő lett volna az igazodási pont. Mégsem lehetett annyira magányos, mint ahogy ott, a moszkvai döntőben érezte.

1982, Magyarország, Budapest, Vörösmarty tér a Harmincad utca felé nézve – Futapest futóverseny, az MTV riportere, Déri János és Wichmann Tamás világbajnok kenus – Forrás: Fortepan/RÁDIÓ ÉS TELEVÍZIÓ ÚJSÁG

Ilyen emberek, ilyen figurák ma már talán csak könyvekben, filmeken léteznek, ilyen megszállott, magányos hősök. A mai élsportolók, a legjobbak már egzisztenciát építenek, amikor versenyeznek. Amikor milliókról szól akár egy válogatóverseny is (bármilyen sportágban) és az állam az olimpiai győzelmet tekinti a nemzeti büszkeség letéteményének, nem korszerű, hogy valaki azért aszkéta, mert ezt diktálja belül a lélek. Ömlik a pénz felülről, perspektívát ad az élsport, egzisztenciát, jövőt. Wichmannék még nem ezért csinálták. Lett egy kocsmája, és legendás hely volt, évtizedekig működött. De ez nem a tipikus életpálya volt akkoriban. Ő megcsinálta, mert ez a kocsma is ő volt – de a sokmillió húzás a vízen, az nála még másról szólt.

A filmeken az ilyen magányos harcosok sebeket szednek össze, veszteségeket szenvednek el, és végül általában győznek. Wichmann is győzött.

A nemzet sportolója volt, olimpiai arany nélkül is

(Mi az az olimpia, egy élet egészéhez képest?) Számomra stabil pont a sportról való gondolkodásomban, akár jót, akár rosszat gondoltam éppen. (Mostanában többször rosszat, mint jót.) Régen letűnt az a világ, amit ő képviselt, sem az élsportra, sem a magányos hősökre nem gondolunk már úgy, mint harminc-negyven éve. Az a kép akkor sem jött vissza, amikor megláttam őt azon a díjátadón, a halála előtt pár héttel. Nekem Wichmann Tamás nem ez volt.

Kenuban térdelve, sötét haj, sötét bajusz, elszánt, sötéten világító szempár, egy indián vagy szamuráj, egy aszkéta, a győzelem aszkétája – ez a kép marad. És ez a kép örök, mint az ember vágya, hogy valamiben nagyot alkosson.

Kolonics Gyuri temetésén Wichmann törte el a kenulapátot. Koló volt az ő örököse. Most már végképp nincs több ilyen bajnokunk. Berúgta a célba a hajót, amiben ő már nem volt benne.

Somos Ákos

Kiemelt kép: YouTube