–

• A kutatók nagyobb része (57%) nem érzi magát társadalmilag megbecsültnek.
• A 40 év alatti kutatóknak csak 21%-a gondolja azt, hogy a kutatói életpályamodell kiszámítható.
•  A tudományos pálya elhagyásának gondolata a kutatók felében már felmerült, a 40 év alattiaknak pedig közel kétharmadában.
• A női kutatók csaknem fele (48%) számolt be hátrányos megkülönböztetésről. Gyakori tapasztalat például az előléptetés késése vagy elmaradása, az anyasághoz köthető feladatok miatt jelentkező kapcsolatépítési hátrányok, az infantilizálás, valamint a tekintély megkérdőjelezése.

A kutatók pszichés jólléte jelentősen alacsonyabb, mint a teljes hazai népességé.

• A nők körében magasabb a kiégés és alacsonyabb a pszichés jóllét szintje, mint a férfiak között. A legfeljebb 30 éves korosztály érte el a pszichés jóllétet mérő legalacsonyabb átlagos összpontszámot.
• A kutatók által ténylegesen ledolgozott átlagos óraszám jóval több a munkaszerződésekben meghatározott hivatalos heti óraszámoknál, és jelentősen meghaladja a heti 40 órát.
• A nők összjövedelme és tudományos affiliációból származó jövedelme jelentősen alulmarad az azonos életkorú férfiakéhoz képest. A magyarországi állami egyetemeken dolgozók főállásból származó jövedelme mutatja a legalacsonyabb mediánértéket.
• A válaszadó kutatók 8,4 százaléka él Magyarországon kívül, ennek a csoportnak legalább 27 százaléka határon túli magyar. A külföldre költözés indokai elsősorban a jobb munkafeltételek, másodsorban anyagi és családi okok voltak. A külföldön élők – a határon túli magyarokat itt nem számítva – 64,6 százaléka nem tervezi a hazaköltözést, közülük a Magyarországra költözést a legtöbben akkor fontolnák meg, ha változna a politikai légkör, ha találnának olyan tudományos intézményt Magyarországon, amely megfelelően támogatja a szakmai előmenetelüket, illetve ha a hazaköltözéssel nem csökkenne a fizetésük.

Megdöbbentő eredményeket hozott az a hazánkban úttörőnek számító felmérés, amelyben 5 ezer magyarországi, illetve Magyarországhoz kötődő kutatót kérdeztek munkahelyi tapasztalatairól. Unikális a kutatás abból a szempontból is, hogy Magyarországon kutatók körében korábban még nem vizsgálták a mentális egészséget, főleg nem reprezentatív mintán.

A felmérés tanulságait Koltai Júlia szociológus-kutatóval, a kutatás vezetőjével beszéltük át.

K. A./WMN: A kutatás eredményei közül melyik adat volt számodra a leginkább sokkoló?

Koltai Júlia: Egyértelműen az, hogy mennyire sok kutatóban merül fel a tudományos pálya elhagyása, ráadásul éppen a legaktívabb életkorban.

A 26 és 40 év közötti korosztályban 10-ből 7 kutató jelezte, hogy gondolkodott már azon, hogy elhagyja a pályát.

Fontos hozzátenni, hogy ezek minimumadatok, hisz akik már ténylegesen kiléptek a rendszerből, értelemszerűen nem vettek részt a felmérésben, vagyis a valós arány ennél is magasabb lehet.

K. A./WMN: Miért a fiatalok a legbizonytalanabbak?

K. J.: A családalapítás és az anyagi biztonság kérdése kulcsszerepet játszik. A fiatal kutatók számára nagyon meghatározó az is, hogy milyen perspektívát látnak maguk előtt a következő 20–30 évre: hogyan tudnak megélni, milyen életet tudnak tervezni. Akinek már kevesebb van hátra az aktív pályájából, az sokszor kevésbé hajlik a váltásra, de a fiataloknál ez nagyon erős döntési tényező.

K. A./WMN: Volt még olyan adat, ami különösen nyomasztó volt számodra?

K. J.: Egy ötfokú attitűdskálán mértük például azt az állítást, hogy „a jelenlegi körülmények nem ideálisak arra, hogy a fiatalok kutatói pályára lépjenek”. Az átlagos érték a magyarországi kutatók között négy körül volt – vagyis a válaszadók döntő többsége egyetértett ezzel az állítással. Különösen magas volt ez az érték a kutatóintézetekben dolgozók körében, ami részben összefüggött azzal is, hogy a felmérés idején zajlott a HUN-REN kutatóhálózat átszervezése és a bölcsészet- és társadalomtudományi intézetek ELTE-hez csatolása, ami komoly bizonytalanságot okozott.

K. A./WMN: A nők helyzetére vonatkozó adatok is meglepőek voltak, különösen a bérkülönbségek és a nemi diszkrimináció.

K. J.: Igen, sokan azt gondolják, hogy az állami bértáblák miatt nincs mozgástér, de a valóság összetettebb. A különbségek például abból adódnak, hogy kik kerülnek be fizetéskiegészítéssel járó projektekbe, kik nyernek pályázatokat, illetve kik mernek egyáltalán pályázni. A nők ritkábban adnak be vezető kutatóként nemzetközi pályázatokat, viszont, ha pályáznak, nagyobb arányban nyernek. Mégis, az összkép alapján kimondható, hogy a férfiak többet keresnek.

Emellett gyakorlatilag minden második nő beszámolt arról, hogy a neme miatt került már hátrányos helyzetbe. Ez nemcsak a gyerekvállaláshoz kapcsolódik – például életkori pályázati korlátokból való kicsúszáshoz, publikációs kiesésekhez –, hanem nyíltan szexista helyzetekhez is.

Sok kutatónő számolt be arról, hogy inkább adminisztratív feladatokat kap, kevésbé kérik fel vezetői szerepekre, vagy nem támogatják vezetői ambícióit.

K. A./WMN: Generációs különbségek is látszanak ebben?

K. J.: Igen. A leggyakrabban a 31–65 év közötti korosztály számol be erről, ami valószínűleg nem független a gyerekvállalással járó családi feladatok mértékétől. Ugyanakkor borzasztóan nehéz jól navigálni ebben: ha valaki mindig szóvá teszi a sérelmeket, könnyen „problémássá” válhat, és kiszorulhat a szakmai együttműködésekből. Ha viszont hallgat, akkor eltűri a megalázó helyzeteket.

K. A./WMN: Van adat arról, hogy a piac mennyivel magasabb bérekkel szívja fel a kutatókat?

K. J.: Konkrét szorzókat nem mértünk, de egyértelműen sokszoros különbségekről beszélünk. Minden ötödik kutatónak van szerződése nem tudományos intézménnyel (is). Különösen éles a kontraszt az egyetemi vagy elcsatolt kutatóközponti bérekhez képest, utóbbiban például a segédmunkatársak fizetését a garantált bérminimumig kell kiegészíteni, annyira alacsony. Ez semmiképp nem perspektivikus üzenet egy pályakezdő számára.

K. A./WMN: Mit kellene legsürgősebben megváltoztatni, hogy ne veszítse el az ország nemzeti kincseit, a fiatal tudósokat?

K. J.: A kutatás alapján véleményem szerint három kulcsterület van.