„Általában a feleségek vették fel a telefont, sokan már a bemutatkozás közben elsírták magukat” – Bányászélet Oroszlányban

–

Gyerekkorom helyszínei

Nemrégiben visszaköltöztem a fővárosból arra a vidékre, ahol a gyerekkoromat töltöttem, és újra felfedeztem azokat a mélyben rejtőző kincseket, amiket már majdnem elfeledtem. A mélyben rejtőző kincs itt most szó szerint értendő, ugyanis Oroszlány, az egykori bányászváros még most is őriz valamit abból, amit a bányászoktól kapott. Kíváncsi lettem erre a történetre, ezért utánanéztem, mi volt és mi maradt belőle. Íme, ezeket az emlékeket tártam föl.

Veszélyes kincs

A XIX. században, az iparosodás felgyorsulásával egyre nőtt az igény a szénre – szénből állították elő a villamos energiát, szénnel üzemeltek a gőzmozdonyok és a gőzhajók. A tatai szénmedence pedig különösen gazdag lelőhelye volt ennek az ásványnak. A jelenlegi Tatabánya területén 1896-ban jött fel az első csille szén, a közeli Oroszlányban pedig 1937-ben nyitották meg az első aknát.

Azt, aki huzamosabb időt lehúzott a bányában, szinte biztosan utolérte valamilyen mozgásszervi vagy tüdőbetegség, és hiába volt alacsony a nyugdíjkorhatár, nem sokan érték meg.

Az életük pedig folyamatos veszélyben forgott, hiszen mindig ott leselkedtek a bánya láthatatlan veszélyei: a robbanás, a beomlás, a tűz és a víz.

Ezt ellensúlyozandó általában minden munkaadó igyekezett jobb életminőséget teremteni a dolgozóknak, illetve a családjaiknak. Amellett, hogy relatíve jól fizettek, hozzájárultak az oktatáshoz, az egészségügyi ellátáshoz, sőt szórakozásra is volt lehetőség. Mindemellett önsegélyező alapot működtettek, amely azoknak nyújtott támogatást, akik valamilyen okból nehéz helyzetbe kerültek, például a bányabalesetben elhunytak családtagjainak.

Tragédiák szülte nap

A helyi bányászat történetében akadtak szívszorító események is: Rákosi alatt, 1950-ben, a teljesítmény értelmetlen hajszolása okozott Tatabányán egy rendkívül súlyos balesetet.

A vezetőség – elsősorban a termelési eredményre fókuszálva – nem fordított kellő figyelmet a biztonsági előírások betartására, az emiatt bekövetkező sújtólégrobbanás pedig nyolcvanegy ember életét követelte.

Rájuk – és sok más tragikus halált halt társukra – emlékezve rendezik meg évről évre szeptember első hétvégéjén a bányásznapot.

Tót falucskából lett bányászváros

A frissen megnyílt oroszlányi bányába a dunántúli Brennbergbányáról érkeztek az első szakemberek, majd a vállalat az ország különböző pontjairól toborzott munkaerőt. Így az eredetileg 1500 fős tót falucska 1954-ben megkapta a városi rangot.

A lakosság a folyamatosan emelkedő létszám ellenére egyre inkább összekovácsolódott – a közös pont éppen a bánya volt, amely fénykorában háromezer-ötszáz családnak adott megélhetést. Aki akart, az tudott dolgozni, és nem csupán a föld alatt, hanem például irodákban, raktárakban vagy a szénosztályozókban is – utóbbiban például főként nők tevékenykedtek, igaz, sokan éppen csillésként, ami pedig nehéz fizikai munka.

Új bányásznemzedék

Lassan felnőtt egy új bányásznemzedék – mint sokan mások, Bereczki Lajos is az édesapja hivatását vitte tovább.

„Apám igazi bányász volt: szerette a munkáját, a családját, de a szórakozást is, ami azonban soha nem mehetett az előbbi kettő rovására – meséli. – Jól keresett, és ez stabilitást adott nekünk. A nevelésben viszont nem volt mellébeszélés. Nem követte apám, hogy merre járok, de

mivel a város kilencven százaléka a bányánál dolgozott, előbb-utóbb úgyis kiderült, ha valami hülyeséget csináltam – ilyenkor nem lehetett kibújni a felelősségre vonás alól.”

A szülői minta mellett a bányászközösséget meghatározó összetartás is inspirálta, még ha akkoriban nem tudhatta is pontosan, hogy az miből fakad.

Ugyanígy hatással volt rá az Életjel című filmdráma. A történet alapjául az 1952-es szuhakállói baleset szolgált, amikor is egy vízbetörés során tizenhét munkás hat teljes napra a tárnában rekedt – mindvégig tartották egymásban a lelket, míg végül a segítségükre sietők emberfeletti küzdelem árán kiszabadították őket.

Majd nyolcadikos korában részt vett egy iskolásoknak szervezett bányajáráson, és végképp rabul ejtette az a semmihez sem hasonlító atmoszféra, amely a több száz méteres mélységben uralkodott – a tárnát belengő jellegzetes dohszag, a falakból áradó melegség, és persze a „fekete gyémánt”, amely valóban ezerféleképpen csillogott, ahogy Jókai is írta híres regényében. El is dőlt a pályaválasztás.

„Apám három hónapig nem állt szóba velem”

„Először bánya-elektrolakatosnak tanultam, de mivel lógós, tróger gyerek voltam, évet kellett ismételnem. Apám pedig, mondván, hogy ilyen katasztrofális bizonyítványra nem jár zsebpénz, elküldött árkot ásni a nyári szünetben. Egy hónap után megkérdezte, melyik könnyebb: golyóstollat vagy lapátnyelet fogni. Ha az utóbbit mondom, intézett volna nekem valami segédmunkát. Mivel azonban a golyóstollat választottam, folytathattam az iskolát, de már hegesztő szakon, és később országos anyag- és gyártásismereti versenyen is indultam.

Felmerült, hogy ilyen irányban tanulok majd tovább, de a katonaság miatt lecsúsztam a felvételiről, leszerelés után pedig lakatos hegesztőként munkába álltam a bányánál. Apám három hónapig nem állt velem szóba emiatt: azt mondta, kár volt tanulnom, ha végül egy hülye bányász lett belőlem. Félt, hogy szégyent hozok majd rá. A munkatársaim között azonban sok ismerőse volt, akiktől megtudta, hogy becsülettel teszem a dolgomat. Onnantól kezdve már büszke volt rám. Később esti iskolában a vájár képzést is elvégeztem.”

Nem való mindenkinek

„Ide nem lehetett csak úgy, az utcáról beesni

– mondja Egon, aki részlegvezető volt a bányánál. – Eleve kellett az elkötelezettség, ami nem mindenkiben volt meg. Mindig akadt olyan újonc, akinek már akkor az inába szállt a bátorsága, amikor belépett a kasba. Maga a munka is elég összetett, így nem volt elég ismerni a szakmai fogásokat, állandóan improvizálni kellett – a föld alatt nem adódott két egyforma helyzet.

Hasonlóan sokat nyomott a latban a fegyelem. Szigorúan meghatározták az alá- és fölérendeltségi viszonyokat, a segédvájártól kezdve az igazgatóig bezárólag. Minél nagyobb felelőssége volt valakinek, annál nagyobb tisztelettel viseltettek iránta a többiek. Jelentős szerepet játszott a kiszolgáló személyzet is, hiszen a fontos dolgok nem mindig a szénfalon dőltek el.”

Természetesen szigorúan tilos volt lent  dohányozni, szerencsére meg sem próbálta senki. Az egyik beszélgetőtársam is erős dohányos volt, de ha meglátta volna bármelyik kollégáját rágyújtani, ő lett volna az első, aki „hátba vágja a lapáttal”. 

„Szerencse fel, szerencse le”

– így kezdődik a bányászhimnusz. Kevés szakma van, ahol ilyen fontos szerepet játszana a szerencse, ami azonban a bánya működése idején sokszor elpártolt a föld alatt dolgozóktól.

„Olyan volt a bánya, mint egy föld alatti gyár: a legkisebb figyelmetlenség elég lett volna, hogy a dominóelv alapján boruljon minden – magyarázza Bereczki Lajos. – Egyikünk sem tudhatta, hogy a másik vágatban mit csinálnak a kollégái, de bíztunk benne, hogy mindenki ugyanolyan figyelemmel végzi a munkáját. Teljesítménybérben dolgoztunk, így előfordult, hogy a jobb fizetés érdekében megszegtünk egy-két szabályt, de a józan ész határain belül és egymásra vigyázva – hiszen mindenkit várt valaki otthon. A körülményekből adódóan így is voltak súlyos, sőt halálos balesetek – én személy szerint egyet sem láttam, de volt, hogy ez nem sokon múlt.”

Az asszonyok is tisztában voltak azzal, hogy a férjeik, fiaik mekkora veszélynek vannak kitéve nap mint nap.

„Mi, diszpécserek értesítettük a családokat, ha egy-egy műszak valami miatt elhúzódott – mondja Egon.

– Általában a feleségek vették fel a telefont, és sokan már a bemutatkozás közben elsírták magukat, hiszen nem tudhatták, mi történt.”

Egyszer például egy bányászt sérülten, kilyukadt tüdővel hoztak fel éppen Mikuláskor, de ő még akkor is a kisfiára gondolt – arra kérte a kollégáit, hogy vegyék ki a szekrényéből, és juttassák el a kisfiúnak a Mikulás-csomagot, amit természetesen meg is tettek. 

Harminchét halálos áldozat

Az oroszlányi bánya a legsúlyosabb tragédiáját 1983. június 22-én élte meg – hogy ezt pontosan mi idézte elő, nehezen rekonstruálható. A hivatalos álláspont szerint aznap a heves vihar miatt kimaradt az áramszolgáltatás, aminek következtében leállt a fő szellőző. Így a bányában normálisan is jelen lévő metán feldúsult, és később, a visszaállás során berobbant. Bár az ott dolgozó kilencvennégy munkást még korábban a bánya egy másik részére irányították, ahol természetes légáram biztosította a szellőzést, a hatalmas robbanás ezt a területet sem kímélte. Harmincheten vesztették életüket.

Összefogás és megbecsülés

Ám – bármilyen kegyetlen tudott is lenni – a bánya nemcsak elvett, hanem adott is, és nemcsak megélhetést, hanem egy megtartó közösséget, lent és fent egyaránt.

Egon jó szívvel idézi fel azokat az időket:

„Egy másik világ volt a bánya, ahol az összefogás minden mást felülírt. Ma te, holnap én – mondtuk. Soha senkit nem hagytunk magára, és ez nem csak a munkában volt így: a magánéletben is kisegítettük egymást a bajból. Félig-meddig testvérek voltunk, és a feleségeink is támogatták egymást. A bányászokat, akik az életük kockáztatásával hozták felszínre a föld kincsét, megbecsülés övezte, ami nemcsak szavakban, hanem tettekben is megnyilvánult: egyszer például, amikor olyan nagy hó esett, hogy az éjszakás műszakot a következő két szak nem tudta leváltani, felkeresték a környékbeli pékség dolgozóit, akik szó nélkül munkába álltak. Így minden ott ragadt bányász kaphatott zsíros kenyeret.”

Az utolsó évek

Az oroszlányi bánya öt évtizeden át látta el szénnel a Vértesi Erőmű (VÉRT) Zrt.-t, Komárom-Esztergom megye nagy részén biztosítva ezzel az áramszolgáltatást. A 2008-as gazdasági világválság után azonban folyamatosan csökkentették a termelést, mivel a szénből nyert villamos energia értékesítése a fajlagos költségek miatt egyre több nehézséget okozott – mélyművelésű bányáról lévén szó hatalmas összegekbe került, hogy a mélyben megteremtsék a feltételeket, vagyis legyen levegő, víz, áram. Ugyanebből az okból már 2002-től beépítették az áram díjába a szénipari szerkezetátalakítási támogatást, ismert nevén szénfillért – ez tette lehetővé a deficites erőművek, így a VÉRT életben maradását is. Mindehhez az EU engedélye kellett, amiért cserébe Magyarország kötelezettséget vállalt az ugyancsak veszteséges bányák megszüntetésére. 2014-ben született meg a végleges döntés: az oroszlányi bányát bezárják.

„Az utolsó másfél évben azokat a járatokat raboltuk vissza, amiket annak idején kihajtottunk és fenntartottunk – mindnek megvolt a maga története. 2016-ban, karácsony előtt egy nappal számoltam le, és legközelebb csak a következő nyáron, az 1983-as tragédia évfordulóján rendezett ünnepség kapcsán mentem vissza. Addigra elbontották az aknatornyot és több más létesítményt is – a fájó szívvel néztünk végig egykori kollégáimmal a kopár területen” – emlékezik vissza Bereczki Lajos.

Nem csak voltak bányászok, ma is azok

Akinek megvolt a huszonöt éve vagy az ötezer műszakja a föld alatt, jogosult volt átmeneti bányászjáradékra, ami azonban nem érte el a korábbi fizetésüket.

A többieknek új munkahely után kellett nézniük. Azt volt a legnehezebb elfogadni, hogy a bányászat, ami nemcsak a kenyerüket, hanem végső soron az identitásukat is adta, nincs többé.

Az emberek más és más módon élték meg a kényszerű változást: volt, aki befordult, volt, aki megbetegedett, volt, akinek odalett az egzisztenciája. Új helyzetbe került szinte mindenki, mint például Lendvai Róbert volt diszpécser is. Ő, miután eljött a bányától, három évig otthon maradt, ami neki és a családjának is egyaránt jólesett. Aztán lett munkája is, mégpedig az Oroszlányi Bányászati Múzeumban, így nem kellett teljesen elszakadnia a hivatásától.

Itt egyébként kizárólag egykori bányászok dolgoznak – hitelesebb tárlatvezetőket nem is lehetne találni, de ugyanígy szükség van a szaktudásukra, hiszen a kiállított gépeket, berendezéseket karban kell tartani. A többség a bánya leépítésével párhuzamosan zajló ipariszerkezet-váltás során betelepülő helybeli autóipari gyárakban tudott elhelyezkedni.

Ám bármit hozott is az élet, úgy tartják, ők nemcsak voltak bányászok, hanem a mai napig is azok. Az egykori kollégák azóta is tartják egymással a kapcsolatot, és segítik egymást – nem véletlen például, hogy ha egy munkahelyen megjelenik egy volt bányász, hamarosan több is követi. A köszöntés pedig továbbra is így hangzik: „Jó szerencsét!”

Mezei M. Katalin

Képek: Kerepeczki Anna