–

Ha egy péntek esti kocsmázás végén jó ötletnek tűnik, hogy a fél volt munkahelyedet meghívd magadhoz, ne tedd! Ebben az esetben ugyanis számos problémával fogsz szembesülni. Egyrészt – és ez elég ijesztő – el akarnak jönni. Sőt. Tömegestül jönnének. Hoznák a nőt, a szeretőt, a gyereket, a kutyát, a mosómedvét… meg, amit még otthon találnak.

Másrészt, már az időpont megszervezése is reménytelen. A külpolos Malawi választásokat emleget, a sportos a Forma–1 sokadik futamát, a gazdasági újságíró esküszik, hogy az év legfontosabb tőzsdei bejelentése lesz, amikorra időpontot találnátok, valaki pedig szimplán csak címlapügyeletes. Azonban mire végre belövöd az időpontot (jó két hónap múlva), újabb krízisek alakulnak a világban. 

Az időpont végül megvan, már csak a meghívókat kell kiküldeni. Párhuzamosan tolom offline, vagyis élőszóban, gmail-naptárba visszaigazolósan, meg a Facebookon is, mert mindenki ott lóg. Ennek ellenére nógatni kell őket, hogy „ugyan, jelezzenek már vissza, mégis hányan jönnek”.

Az esemény előtt három nappal még kilenc emberről nem tudni semmit, ami már csak annak függvényében is aggasztó, hogy mennyi alkoholt és húst kellene beszereznem. 

Mindkettő kardinális kérdés, ráadásul a húst pácolni is kell. Időben. A pasik persze beindultak, és lassan Henry és Meghan esküvői menüjén is túlmutató ételsort vizionálnak, laffával (amihez szerencsére csak liszt, olaj és némi élesztő kell), humusszal, salátákkal. Eközben a cseten amiatt megy a vita, hogy a cápa vagy a vörös sügér jobb-e a grillen, és kápiapaprika milyen arányban legyen az ajvárban. A helyzet egyre romlik, ahogy telnek a napok, miközben én bevásárlólistáért könyörgök.

Kedden kiderül, hogy ellopták a kertből a grillsütőmet, a szépet, nagyot, pont megfelelőt. Szerdán elküldöm a tolvajt a helyi Facebook-csoportban a fenébe, majd megkérdezem, kinek van felesleges grillje. Egy ember jelentkezik, egy mikrosütővel. Ennek is tudok örülni. 

Szerdán a gyerek közli, hogy ő Play IT-re megy, ezért egész héten varrni, fúrni és szerelni fog, ami természetesen kosszal és kupival jár. Valamint nem fog nekem segíteni, előkészíteni a vendégeknek az asztalokat, tányérokat, dekorálni a kertet, és csodás girlandokat kifeszíteni, hanem kilenckor lelép, aztán este a romokra hazaér. 

Csütörtökön feldereng, hogy nincs is annyi szék, mint ahány meghívott. Beleértve az irtó béna, egyáltalán nem Insta-kompatibilis raklapbútorokat is, amikhez valami párna is kell, különben egész este seggekből és hátakból fogom kiszedni a szálkát. Úgyhogy finoman jelzem, hogy a sör, bor, pálinka, jég mellett csapjanak a hónuk alá néhány széket is. Elrohanok bag in box borokért, fröccsnek tökéletesek, közben kör-cset, hogy a Takler rozé vagy a Feindl-e a befutó végül… vagy legyen-e Homola inkább? Ezen éles vita bontakozik ki, rámegyek az akciósra, a srácok nagy része úgyis sörös, azt meg hozzanak maguknak. Néhány üzenet: „Ja bocs, aznap van az unoktestvérem leánybúcsúja, két órára ugranék oda.” „Bocs, elfelejtettem, hogy csak hatra érünk ki, nem baj, ugye?” „Nem baj, ha jön néhány haver? Öten lennénk egy helyett” – ezektől elveszítem a fonalat, hiába a megtervezett táncrend. 

Pénteken rájövök, hogy a kert úgy néz ki, mintha két éve emigráltunk volna. Csak ott nincs méteres fű, ahol a tyúkól van, meg ahol a kutyák kipusztították a rohangálásukkal.

Cserébe viszont ott vállalhatatlan, kiszáradt és repedezett fű kornyadozik. Vagy hívok valakit, és akkor zsíros kenyeret eszünk, vagy nekilátok én – egyik variáció sem vonzó túlzottan. Be kell látnom, a nagy kertet nem lehet negyedévente rendbe tenni, folyamatos munkát igényel. És vajon belefér-e egy délutánba a fűnyírás, szegélyvágás, és az elvadult sövény metszése? Na meg a söprés, meg magasnyomásúval a téli retek eltakarítása – így júniusban? Segítség! Mások ezt hogy csinálják? A lista még mindig nem érkezett meg, úgyhogy a saját fejem után fogok vásárolni, aztán mindenki azt eszik, ami jut neki. 

A bevásárlás után, ami jó másfél óra – az órám szerint három és fél kilométert gyalogoltam az áruházban –, tele a kocsi, és a pénzemet röhögve nyelte el a multi. Hazacuccolok. Kiimádkozom a purdét a gép elől, pakoljon be ő, ez férfimunka – különben is, sokkal erősebb, mint én. Huszonhárom szatyrot felhord az emeletre, míg én végigmegyek a listán. Naná, hogy nem vettem szalvétát, és előre utálom a borhoz adott papírpoharat, de basszus, nincs ennyi üvegpohár sehol. 

Újabb kör a helyi kisboltban, ahová csak vészhelyzetben… ez most az. 

Szombat reggel, a buli napján hatkor kipattan a szemem – a büdös kölyök miatt van ez is, ő minden reggel ilyenkor kel, és amióta sulis, automatikusan ébredek vele én is. Ő persze horkol a másik szobában. Körbenézek a lakásban, pánikszerűen behajítok mindent a gardróbba, az már úgyis műveleti terület. Rájövök, hogy a fürdőszoba ajtaját még mindig nem lehet becsukni, és hogy teljesen vállalhatatlan a lakás. A képek felrakását fél éve tologatom, pedig az adna valami extra hatást. 

Elkezdem feltúrni a szekrényt a terítőkért, amelyekről nagyanyám azt mondta volna: „mintha a kutya szájából tépték volna ki”, közben elesem a szódásszifonokban, amiket nem váltottam vissza, viszont Ürömre már nincs időm átrohanni újabb adagért. Enélkül viszont hogy fogunk fröccsözni?

Kétségbeesett sms: „Ja, és jeget is hozz!”. Úgy döntök, már minden mindegy, iszom egyet. Így legalább ellazultan tudom azt mondani, hogy „Bocs, kupi van, és a terítő is gáz, szóda meg nincs, a húst elszámoltam, és tökre nem úgy néz ki a kert, mint azokon a csodás fotókon, amik a fejemben léteznek”, de aztán valahogy mégiscsak letisztulnak a dolgok. Úgy döntök, hogy mindenki azt gondol, amit akar, lesz, ahogy lesz, nem parázom szét magam.

Mindenki megnyugodhat: elég volt a hús, nem lógtak el a kutyák a falu szélére, senki nem fintorgott nyilvánosan, hogy kosz és fertő az életem, és még a jég is megérkezett. 

Zimre Zsuzsa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Tom Merton