A gyerek érdekei mindenek előtt

Eleinte naiv módon úgy gondoltam, hogy mivel felnőtt emberek vagyunk, intelligensen fogjuk kezelni a válásunkat, méltóságteljes és közel zökkenőmentes marad a viszonyunk, és mindketten a gyerek érdekeit tartjuk majd szem előtt. Nem tévedhettem volna nagyobbat.

Azzal ugyanis nem számoltam, hogy az exemben a tény, hogy elhagyom, vagyis én lépek ki, és zárok le 11 közös évet, őrült haragot és sértett önérzetet vált ki. Az eltelt évek pedig azt igazolták, hogy ez a düh sokszor még az apai érzéseknél is erősebb, sőt, felülírja a gyerek elemi érdekeit. Ezért az esztendők során – egy csomó minden más mellett – elsajátítottam azt a képességet, hogyan háríthatom el az apai „támadásokat”, amelyek az én lelki békém ellen irányulnak, de nem átallják beáldozni a gyermekem érzéseit sem.

Gyermekem apja hamar ráébredt, hogy amikor kilépett a lakásunk ajtaján a bőröndjével, valójában mindent elveszített.

A gyerek velem nő fel, és az ideje nagy részét velem tölti – bár én felajánlottam a megosztott szülői felügyeletet, de ő nem kért belőle. Valójában én „nyugodt szívvel” küzdhetem végig a következő évtizedet, amíg a fiam felnő. Egész egyszerűen azért, mert mi együtt egy kis családot alkotunk ketten. Úgy összenövünk, ahogyan csak két – igazán egymásra utalt – ember összenőhet.

Az én lelkem tiszta marad, és ha jól végeztem a dolgom, lesz egy jó fej krapek a fiamból, akivel talán még baráti kapcsolatom is lehet, miután felnőtt.

A volt férjemmel – közel öt évvel az elválás után – gyakorlatilag szökőévente látjuk egymást, ritkán váltunk üzenetet, így van már annyi perspektívám, hogy rálássak a köztünk kialakult kapcsolatra. Innen nézve – remélem, elhiszitek, hogy a lehető legindulatmentesebben mondom – úgy látom, az ő elsődleges motivációja az, hogy minél inkább megnehezítse a helyzetemet. Legalább két évig azt éreztem, ennek az a célja, hogy kitapossa belőlem, hogy feladjam a helyzetet, és vagy visszatérjek hozzá, vagy lemondjak a gyerekről (igen, ez is megfordult a fejében, nem kommentálnám), vagy pedig feladjam a külföldi létet (amit még együtt választottunk), és vesztesen hazakullogjak.

„Ami nem öl meg, az megerősít”

Többször rájöttem az elmúlt időszakban, hogy marhára félreismert engem. Belőlem ugyanis ez a viselkedés nemhogy nem a feladást hozta ki, hanem a „csakazétismegmutatom”-ot.

Valósággal rettenthetetlenné változtatott a gondolat, hogy nekem ezt mindenképpen meg kell oldanom, nincs olyan opció, hogy kiszálljak, különösen akkor, ha ezzel neki adnék elégtételt.

Túlélni és felemelkedni – egy társ segítsége nélkül, sőt: a kifejezett hátráltatása ellenében – ez a küldetésem. És íme, az én vértem, illetve fegyvertáram, amit ebben a cseppet sem vidám viadalban bevethetek:

1. Nem sétálok bele a csapdába

Eleinte meg simán meg tudta velem tenni, hogy a gyereken keresztül belém gyalogolt. Ám a húzásai egyértelműen a kicsin csapódtak le érzelmileg és fizikailag is. Lemondott láthatások, megvont támogatások, az én személyem bemártása a nagyszülők által – ezek mind-mind sorra kerültek ebben a „csuda” játékban.

Eleinte meg fájtak, aztán megtanultam nem reagálni rájuk.

Akit lehetett, a családnak arról az ágáról letöröltem a közösségi felületeimről, hogy ne is lássák, hogyan élek, mit csinálok. (Előtte ugyanis volt, aki bizonyítékot kívánt gyűjteni ellenem a Facebookon, amit esetlegesen felhasználhat a bíróságon. Követte, hány pár cipőm van, és milyen gyakran iszom bort.) Egyre tárgyilagosabbá és higgadtabbá váltam a levelezéseinkben. Megtanultam elszámolni tízig, és amikor szükséges, akár egy napot is várni, mielőtt – első indulatból – reagálnék egy olyan jellegű megkeresésre, mint: „Ha nem bírod anyagilag fenntartani magatokat, add oda a gyereket anyukámnak, majd ő neveli tovább.” Nem mondom, komoly mentális kihívás volt, de úgy érzem, nagyjából túl vagyunk rajta.

2. Az idő nekem dolgozik

A fentihez nagyban kapcsolódik, hogy az évekkel a tapasztalatok száma is gyűlt. Lassan nem volt új tőrdöfés a nap alatt, és a másik térfélen elfogyott a muníció. Már ismerősként fogadom a támadásokat, és egyre inkább leperegnek rólam. Másrészt, időközben a gyerek is növekszik, mondanom sem kell neki semmit.

Tudatosan nem szólok soha egy rossz szót sem az apukájáról, de ő maga ráébred arra, ki milyen szerepet játszik az életében, kitől mennyit kap (nem csak materiális szinten), és a végén – ha elég érett lesz rá – maga hoz rólunk ítéletet.

Ahogy egyre távolodik az apjától (aki egyre ritkábban látogatja a saját döntéséből kifolyólag), azzal egyenes arányban nő a kettőnk közti szeretet és kötődés. Velem ébred, velem fekszik, hozzám tartozik, én vagyok a biztos pont az életében. Ezt meg is becsüli, egyre inkább partnerként vesz részt mindenben – a maga szintjén –, és ragaszkodik. Ez minden nehézségért kárpótol.

Ahogy telik az idő, a másik fél is megtanulja, hogy kemény ellenfélre lelt. Már nem fenyegetőzik azzal, hogy elpereli tőlem a gyereket (tudja, hogy esélye sincs rá).

Már csak félárbócra eresztett vitorlával tesz extrém javaslatokat, mint például: „add nekem a gyereket, és elköltözöm vele Norvégiába”. Az idő őt is megtanította arra, hogy ezek a mondatai súlytalanná váltak.

Szép lassan, ahogy elcsitultak a hullámok, és egyre elfogadottabbá válik a kialakult helyzet, néhányan visszaszállingóztak az életünkbe a családjából. Talán már ők is megkérdőjelezik, hogy ebben az elválásban csakis én lettem volna a mumus, míg az ő fiuk/testvérük/unokaöccsük egy tökéletes, gáncs nélküli lovag. Így a gyereknek nem kell lemondania családjáról a kialakult viszály miatt.

3. Pénz

Talán egyetlen szingli szülő életében sem meglepő tényező, hogy a másik fél a gyerektartással operál. Mi sem maradhattunk ki ebből a játékból. Eleinte nagyon bántott (és hiányzott is a családi költségvetésből), amikor egy-egy hónapban random kitalálta, hogy ezúttal nem fizet. (Mindig volt valami indoka, annak ellenére, hogy jog szerint a gyerektartásnak minden hónapban kifogás nélkül ugyanazon a napon meg kell érkeznie.)

Aztán egyszer csak már egyáltalán nem utalt semmit.

Rájött, hogy a családi megegyezés jogilag nem kötelezi, és ezt nyomban ki is használta. Pökhendi módon közölte, hogy „járjam ki jogi úton a gyerektartást, mert ő addig nem utal, míg erre nem kötelezik”. Én abban az időszakban épp munkahelyet váltottam, így hónapokig esélyem sem volt elkezdeni az ügyet intézni.

De valójában nem is a pénz az érdekes ebben az egészben, hanem az, hogy miként lehet az, hogy a férfi, aki egykor a párom volt, és a gyerekem apja, nyugodt szívvel vonja meg a támogatását a fiától hónapokon át. Egyszer muszáj lesz pótolnia, és az elmaradás addigra (de már most is) tetemes összegre rúg majd. Mindeközben önmagát degradálja ezzel a viselkedéssel. A lengyeleknek van erre egy remek mondása: „Nem az én cirkuszom, nem az én majmom.”

4. Belső béke

Ami engem illet, az a tudat, hogy a fiammal kialakult bensőséges kapcsolatot és nyugodt helyzetet több év kínkeserves lelki és fizikai munkával – ellenszéllel szemben – meg tudtam teremteni, ez az én sikerem és elismerésem.

Ez az, amire támaszkodhatom; a belső oszlop, ami megtart, amikor jönne egy következő ütés kívülről. Már szinte csak megrántom a vállam, és el is engedem abban a pillanatban.

Csak a saját házam táján sepregetek, és ott viszonylagos rend van. Erre kell koncentrálnom. Meg tudtam oldani az életünket apai és anyagi segítség nélkül, és ettől szinte sérthetetlenné váltam. Nekünk sajnos ez jutott.

Ha bennem és körülöttem rend van, a gyermekem is jól lesz – ez az elsődleges fókusz az életemben.

Senki, még a saját apja sem akadályozhat meg abban, hogy a lehető legkiegyensúlyozottabb kiskrapek lehessen belőle.

Tanulság? Talán arra kell törekedni, hogy függetlenné váljunk

Érzelmileg és anyagilag. Jókedvűen nézzünk a jövőbe, és találjunk örömöt a mindennapjainkban, a gyerekeinkkel való játékban, beszélgetésben, olvasásban. Ha ez sikerül, szinte sebezhetetlenné válunk, és így a gyerekeinket is meg tudjuk védeni. Hogy a lehető legkevésbé sérüljenek ebben a cudar, eltorzult érzelmektől fűtött játszmában.

 

 Benke Bori

Ha érdekel a téma, olvasd el a következő írásokat is.

Nem az apának vagy az anyának, hanem a gyereknek jár lépéselőny váláskor – Válasz Kormos Anett cikkére

A szeretetem nem mérhető pénzben – Háborús viszonyok a tartásdíj ügyében

Miért olyan kurva nehéz gyerekkel elválni?

Ezeket gondold végig, ha elválsz, amikor gyereked van