Volt egyszer egy kisfiú. Úgy négyéves forma lehetett. A szülei vettek neki egy tengerimalacot születésnapjára, de a kis állat hamarosan megbetegedett. Az anyukája berakta egy dobozba, és kézen fogva elindultak az állatorvoshoz, hogy meggyógyítsák a kis állatot. A kisfiú végigfecsegte az utat. Nagyon izgatott volt, mert még sohasem járt állatorvosnál. A rendelőben azonban elcsendesedett. Némán állta végig a vizsgálatot, és hazafelé sem eredt meg a nyelve. Az anyukája nem értette, mi a baj, hiszen kiderült, hogy a tengerimalac hamarosan meg fog gyógyulni. Leguggolt a gyerekhez, és aggódva kérdezte: „Miért vagy szomorú?” A kisfiú a csalódottan, könnybe lábadt szemmel válaszolt:

„Mert nem gondoltam, hogy az állatorvos is ember…”

Ezt a történetet már nagyon régen hallottam, de mindig eszembe jut, ha találkozom a gyermeki lélek és logika csodálatos csavarjaival. Olyan végtelenül logikusan gondolkodott ez a kisfiú, olyan egyértelműen látta az okokat és okozatokat, szabadon fűzte össze a történéseket, végül a valóság mégis gúzsba kötötte…

Ahogyan felnövünk, valahol az út során elveszítjük azt a képességünket, hogy a maguk valójában lássuk a dolgokat. Egyszerűen már nem vesszük észre, hogy mi a fontos. Megzavarnak minket a környezetünk által támasztott elvárások, a rengeteg információ, a megfelelési kényszer, és a saját magunk előtt is letagadott előítéleteink. Sokszor nem azt tesszük, amit szeretnénk, hanem azt, amiről azt hisszük, hogy mások szeretnék, hogy tegyük.

A gyerekek észjárása azonban szerencsére még más. Az övék egy kristálytiszta és romlatlan világ, amelyben érdemes elkalandozni, hogy mi, felnőttek is megláthassuk néha a sok felesleges dolog között a lényeget.

Az egyik délután akadtam bele a tévében egy riportba. Egy álmos faluban forgattak, ahol kutyatolvajok borzolták a kedélyeket. Állítólag egy csapat suhanc fogdosta össze a kutyákat, a kertekből csalták ki a gyanútlan állatokat. Senki nem tudta, hova vitték őket. A riporter éppen egy tizenegy év körüli fiút faggatott, akinek szintén ellopták a kutyáját. A gyerek egyenes háttal ült a széken, élére vasalt ujjú ingben, a háttérben látszott a viaszosvászonnal leterített konyhaasztal, rajta a stábnak kikészített aprósütemény, és az ünnepeken használt kávéscsészék.

„Mesélj egy kicsit a kutyádról!” – kérte a riporter a fiút.

„Buksinak hívják, teljesen fekete, csak az egyik lábfején van egy kis fehér szőr. Kölyökkorában kaptam a nagypapámtól. Mindenfélére megtanítottam már. Nagyon okos. Tud pacsit adni, és visszahozza a botot” – sorolta a gyerek a legfontosabb tudnivalókat. „Nagyon szeret úszni. Le szoktunk járni a Dunához. Néha kiszökik, és elém jön a sulihoz. Pedig azt nem szabad neki, mert elütheti egy autó.

Múlt nyáron eljött velünk sátorozni, és együtt aludt velem a sátorban. Jó volt, mert éjjel melegítettük egymást.”

Hallgatom a gyereket, ahogy a felvételtől lámpalázasan – iszonyú fegyelemmel visszatartva a sírást – mesél a kis barátjáról, és hirtelen éktelen harag fog el. Milyen értelmetlen gonoszság kilopni egy kutyát a kertből? Még ha lenne valami értéke. De hát ez csak egy kajla keverék volt. Megszakad a szívem, ahogy a fiú komoly arcára közelít a kamera. Hatalmas, barna szemei vannak, és olyan okos a tekintete, hogy egyetlen kérdés nélkül felvenném egy hatosztályos gimnáziumba.

„Mit szeretnél üzenni azoknak, akik elvitték Buksit?”– kérdezi  a riporter.

„Mondd, hogy hozzák vissza azok a szemetek!” – szűröm a fogaim között indulatosan.

De már megint nem a lényeget látom.

„Buksi retteg, ha dörög az ég, ilyenkor be kell engedni a házba, mert különben világgá szalad. És… tudom, hogy furcsa… – mosolyodik el most először a fiú – de imádja az almát. Jó lenne, ha mindennap adnának neki.”

Posteiner Judit