Akik szerint a nő helye igenis a konyhában van – A Szex és New Yorktól a #tradwife mozgalomig
Ha beírja az ember az Instagram keresőjébe a #tradwife kifejezést, harmincas, negyvenes, jobbára angol nők szelfijeit dobja fel a rendszer, olykor férjjel az oldalukon, takaros köténnyel a derekukon, gyerekkel a hónuk alatt vagy egy tepsi pompás házi süteménnyel a kezükben. Egy egyre népszerűbb mozgalom híveiről van szó, akik az ötvenes évek ultrakonzervatív nőeszményéhez tértek vissza, azaz hátat fordítva a munkaerőpiacnak, otthon szeretnék „megvalósítani önmagukat”. Kik ők, és miért döntöttek úgy, hogy karrierépítés helyett kizárólag a családnak szentelik magukat? Kurucz Adrienn írása.
–
A régi plakátokra emlékeztető Insta-fotók alatt olyan szlogenek állnak, mint például: „a nőnek otthon a helye”, „feminin akarok lenni, nem feminista”, „csak ő számít”, „főzés közben is lehet Shakespeare-t olvasni” vagy „fogadd a férjedet csókkal az ajtóban”.
És nem csak a narráció, a #tradwife asszonyok virágos, pasztellszínű ruhái, kockás köténykéi, tupírozott frizurája is sok esetben az ötvenes–hatvanas éveket idézi, ezzel is kifejezve, hogy számukra az aranykort az az időszak jelenti a történelemben, és mindent elkövetnek, hogy az akkori szokások, értékek szerint éljenek, és az életmód praktikus jellemzőit is visszahozzák otthonaikba, például a tartalmas házi kosztot.
#homemaker #housewife #tradwife #traditionalism #kitchen #easter #cooking #baking
Alena Kate Pettitt egy 34 éves gloucestershire-i feleség. A férje 48 éves, programozó, és egy hétéves kisfiuk van. Alena a #tradwife mozgalom ismert alakja, a The Darling Academy című lifestyle blog alapítója. Etikettre, „nőies” életmódra okítja a követőit, arra, „hogyan legyenek tradicionális feleségek”.
Ahogyan a mozgalom híveinek többsége, ő is a nyolcvanas években született, egy olyan generáció tagja, amely imádta a Spice Girlst, és nap mint nap hallotta az üzenetet, hogy „törjük át az üvegplafont, csajok!”.
Alenát az édesanyja egyedül nevelte fel, rengeteg lemondás árán, sokat dolgozva a megélhetésért. Alena azt állítja, már gyerekkorában úgy érezte, másmilyen életet szeretne, mint amilyet az anyja élt. Elsősorban anya szeretne lenni és feleség, nem robotoló nő. De erről beszélni sem mert, ufónak érezte magát. Beállt a sorba, Londonba költözött húszévesen, és elhelyezkedett egy cégnél. De aztán megismerte jövendőbeli férjét, aki erősen konzervatív szemléletet hozott otthonról, és felkínálta neki a saját vágyát is tükröző lehetőséget, hogy Alena otthon maradhatna főállású háziasszonyként. Az asszony végre tudta, mit akar, és azt is, hogy nem kér többé azokból az eszményekből, amelyek a vele egykorú nők nagy részének sorsát alakítják.
„Neked egy férfi kell, aki gondoskodik rólad, és biztonságot ad. Én szeretnék az a férfi lenni”
Alena férje mondta ezt évekkel ezelőtt, a lánykéréskor.
Alena pedig úgy érezte, valóra vált egy mese. Pont ilyen férfira és ilyen életre vágyott.
Nem pedig olyanra, amilyenre pár barátja szerint is vágynia kellene egy modern nőnek.
Alena így mesél az életéről (miközben a vágóképek mutatják, ahogy vásárol, vasal, berakja a ruhát a mosógépbe, majd blogol): „Nem várom el a férjemtől, hogy hazajőve vacsorát főzzön, hisz ez az én dolgom.”
Kifejti azt is, hogy esetükben a boldog házasság titka az, hogy neki a férje az első. Az ő igényei. Ezért, miután Alena elvégezte a napi házimunkapenzumot, kicsinosítja magát, beszárítja a haját, meghinti magát egy kis parfümmel, és feltesz egy diszkrét sminket, hogy így üdvözölhesse a hazatérő, munkában megfáradt férfit az ajtóban. Ez nem áldozat részéről, mondja, hanem a szeretet és tisztelet jele. És nem mellesleg önbizalmat is ad neki, hogy csinosan várja haza a férjét, nem trottyos mackóban.
Apu adja az apanázst
Egy egykeresős családban állandó konfliktusforrás lehet, ki mennyit költ abból a pénzből, amit egyetlen ember hoz haza, gondolom én, igaz, a gyerekkoromat leszámítva világ életemben volt saját keresetem, így vajmi keveset tudok erről a kérdésről a gyakorlatban.
De több interjút is olvastam magukat #tradwife-nak nevező asszonyokkal, és mind azt nyilatkozták, hogy a pénzen nincs vita náluk (ami azért nekem kissé hihetetlen). Alena azt mondja: „Én döntöm el, mit eszünk, hol vásárolok, mennyit költök.” Ehhez havonta kap egy bizonyos összeget a férjétől – így nem kell naponta pénzt kérnie tőle –, aminek egy részét szabadon magára költheti.
Egy Stacey McCall nevű 33 éves nő, Cheshire-ből azt mondja, mindig a férje dönt a nagyobb vásárlások, utazások dolgában, neki javaslatai vannak. De ez a fajta behódolás nem okoz zavart a gépezetben, pedig korábbi életében Stacey egy bankban dolgozott, szépen keresett, és megszokta, hogy a maga ura.
De mi van akkor, ha a férfinak mégis túl nagy teher egyedül a családfenntartás, és kikészül tőle, annak ellenére, hogy támogató közegbe érkezik haza, és van vacsora meg tiszta otthon és kedvesség is? Vagy valami okból kiesik a munkából? Vagy a munkából nem esik ki, de a család életéből (legalábbis részben) igen, mert például beleszeret valakibe?
Na, ezekről a kérdésekről nem nagyon szoktak beszélni a tradwife-vallomásokban.
Arról viszont sokat, hogy mióta „csak” családanyák, fantasztikus a kapcsolatuk a házastársukkal. Egytől egyig azt mondják, olvasom sorra a sztorikat, ugyanaz a séma mindenhol: a hagyományos szerepek harmóniát hoztak az életükbe.
Alena Kate Pettitt a Szex és New York sorozatot emlegeti. Hogy ő is ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelynek ezek a nők példaképül lettek állítva. Légy felszabadult, sikeres, menő, váltogasd a szeretőidet nyugodtan, ez volt az üzenet szerinte. Csak azt nem magyarázta el senki, hogy figyi, „ez gazdag városi nőkről szól, akiknek nem kell takarítaniuk otthon”, mondja Alena. Elvileg övék a világ, ennek ellenére boldogtalanok és zsémbesek, ezt is hozzáteszi.
Ellentétben vele, állítja, illetve velük, mert a közösségi médiában immár tekintélyes közösséget alkotnak a „tradicionális feleségek”, akiket a tiszta padló jobban érdekel, mint az üvegplafon, mégis harmóniában élnek.
Tisztára Stepfordi feleségek?
Emlékeztek a filmre, amelyben egy hajszoltságba belefáradt család egy idilli kisvárosba költözik, ahol zöld a fű, kék az ég, és takarosak a feleségek? Minden tökéletes, talán túlontúl is az… de nem lövöm le a poént, hátha még nem láttátok.
A #tradwife mozgalmárokat gyakorta csúfolják stepfordi feleségeknek, amit ők jobbára visszautasítanak (bár van, aki használja a #stepfordwife hashtaget).
Amit viszont következetesen elutasítanak, az a náci ideológiával való kapcsolat. Sokan vetik ugyanis a #tradwife szemére, hogy Hitler (és a neonácik) programját valósítják meg, amikor vezető értékeiknek a férfinak való behódolást, a keresztényi alázatot, a saját életüket egészen a családnak alárendelő hozzáállást és az erkölcsileg feddhetetlen, visszafogott életet választják.
A mozgalom hívei rendre hangsúlyozzák, hogy távol áll tőlük a fehér felsőbbrendűségben való hit, a gyűlölködés, a rasszizmus, ők csupán nők, akik amellett, hogy szeretik kényeztetni a férjeiket, példaképül az ötvenes évek feleségeit választották, mert abban a korban még, Alenát idézve: „Nyitva lehetett hagyni a bejárati ajtót és jól ismerted a szomszédaidat.”
„Most flörtölünk, nem harcolunk”
„Amíg dolgoztam, a gyerekek menzán ettek, örökké az iskolában voltak, mi pedig a férjemmel veszekedtünk, ki főzzön egy nehéz nap után – mondja Stacey McCall. Meg azt is állítja, hogy boldogtalan volt, és örökké stresszelt. Aztán vett egy nagy levegőt, és tizennégy hónapja, a bankhitelük utolsó részletének törlesztése után felmondott a munkahelyén. Állítása szerint a lakásban most példás rend van, a gyerekekre jut elég idő, a férje pedig kiegyensúlyozott, a házasságuk jobb, mint valaha. Még flörtölnek is, veszekedés helyett. És mert az otthoni teendők mellett van rá ideje, Stacey segít a helyi közösségnek is, amiben tud. A feminizmus számára, azt mondja, az, hogy visszaszerezte az irányítást az élete felett.
Laura Lightbody is így vélekedik. A 37 éves shropshire-i nő öt éve van otthon, öt gyereket nevelnek orvos férjével. Az első két gyerek után még kardoskodott, hogy márpedig ő visszamegy dolgozni. Csakhogy a lakásban így örökké káosz volt, „ma viszont olajozottan működik minden”. Nyugi van, béke. Laura azt mondja, ő nem háztartási robot, hanem az otthon menedzsere, ez az állása. Nagyon komolyan veszi a munkáját, például heti tervet ír az egészséges táplálkozás szempontjainak megfelelően összeállítva a család étrendjét.
„Nem mondom, hogy mindenkinek ez az útja. De itt az idő, hogy ne csak a karrierépítőket ünnepeljük, hanem azokat a nőket is, akik azt választják, hogy otthon maradnak, és a családjukba invesztálnak” – mondja.
A feminizmus mint a választás szabadsága
„Köszönjük a nadrágot, kedves feministák, de mi mást szeretnénk” – mondják a tradwife-mozgalom szószólói. A kritikus kommentelők válasza erre körülbelül így hangzik, sok helyen olvasható:
„nem a nadrágról van szó, drágám, hanem a saját bankszámla nyitásának lehetőségéről, a tanulásról, az igazságos bérekről, a szavazati jogról, meg arról, hogy a férjednek immár nincs joga megverni vagy megerőszakolni téged”.
Hogy a mozgalom elárulása-e a feminizmusnak vagy épp ellenkezőleg: a továbbfejlesztése, a választás (cikizés és vádaskodás nélküli) lehetősége minden nő számára, az nézőpont kérdése. Ami egyes emberek szemében cinkosság a nők elnyomóival, az a #tradwife-hívek szerint épp egy bátor feminista tett: döntéshozatal az életünkről, szembeszegülve a korszellemmel. Lehetőség azok számára, akik ezt a döntést egyébként egzisztenciálisan megengedhetik maguknak, és a döntésben partner a férjük is.
Kurucz Adrienn
