– 

A látszat ellenére korántsem egy másfél órásra nyújtott cuki cicás videószeánszra ül be az, aki a Kedi – Isztambul macskái című dokumentumfilmet választja. Higgyétek el, akkor nem vált volna ekkora mozisikerré. (Csak az Egyesült Államokban közel hárommillió dollárt keresett, ami egy külföldi dokumentumfilm esetében óriási eredmény.)

Az egy dolog ugyanis, hogy mi él meg a Facebookon, és mi a mozivásznon. Utóbbin puszta cukiskodással nem lehet megtölteni másfél órát, annál több kell.

Szerencsére Ceysa Torun török rendezőnő tudta ezt, habár vállaltan az volt a célja, hogy pozitív élményt szerezzen a nézőknek. De nem mindenáron, és nem ízléstelenül.

Mivel évek óta Los Angelesben él, és csak időnként látogat haza a családjához Isztambulba, olyan rálátást nyert a városra, ami nincs meg a benne élőknek. Ők például természetesnek veszik, hogy évszázadok óta kóbor macskákkal élnek együtt, etetik, itatják, óvják és becézik őket – míg az odalátogató turisták szemében ez valami különleges cselekedet. Torun ráébredt, hogy ezek hajléktalan cicák a város szimbólumai is lehetnének. 2014-ben határozta el, hogy filmet készít róluk, és a szereplőket úgy választotta ki, hogy amelyik kóbor macska nem szaladt el a kamerától, hanem hagyta, hogy a stábtagok kövessék, az bekerülhetett a filmbe. A végső változatban persze csak a legérdekesebb karakterek maradtak. 

De nemcsak róluk szól a történet, hanem azokról az isztambuliakról is, akik az állatokat gondjaikba vették. Az állatok pedig cserébe elfogadásra, spiritualitásra, végső soron pedig szeretetre tanították őket. Mindenféle ember akad köztük: kikötői rakodómunkástól kezdve halászon és péken át a pincérig vagy a képzőművészig.

Aki kapcsolatba kerül a kóbor macskákkal, az az életnek egy új dimenzióját fedezi fel, gondolkodni kezd, máshogy szemlélni a világot.

Ceyda Torun ugyan véletlenszerűen szólította le ezeket az isztambuliakat, mégis úgy tűnik a vásznon, mintha mindannyian költők vagy filozófusok volnának, olyan gyönyörűen beszélnek a macskákról, és rajtuk keresztül az önmagukkal kapcsolatos felfedezéseikről, felismeréseikről. Legalább annyira miattuk is meg kell nézni ezt a filmet, mint a macskákért.

Az olyan mondataikért, mint például ezek: 

  • „A macskák léte elég saját maguknak. Ők nagyon biztosak a saját jellemükben. Nekünk, embereknek ez nem elég, mi mindig többet akarunk. Ez a mentalitás mindent megmérgez, mindent tönkretesz.”
  • „Azt mondják, a macskák tudatában vannak Isten létezésének, míg a kutyák nem. A kutyák azt hiszik, az ember az Isten, de a macskák nem így gondolkodnak. A macskák tudják, hogy az emberek csak Isten akaratának közvetítői. Nem hálátlanok – csak bölcsek.”
  • „A tartásuk nagyon nőies. Ilyen eleganciát nőknél már nem látok. Mi már elveszítettük. De a macskák olyan szépen tartják magukat! Különösen ebben az országban, egy ilyen városban nagyon nehéz dolog nőnek lenni. Kifejezni a nőiességedet, és diadalmasnak lenni a nőiességedben…”
  • „Ha jobban megnézed, ők ugyanolyanok, mint mi vagyunk. Van, aki szeretetre vágyik, mások megosztják minden gondjukat. Van, aki diszkrét, semmiről sem beszél. Mások törtetőek. Van, aki gőgös, mint az a hölgy, aki még köszönni sem hajlandó. Némelyik macska épp ilyen. Fel sem néz, amikor hívom.”
  • „Azt hisszük, hogy a rák az emberek betegsége, de az állatokat is megbetegíti. Ugyanazt esszük és isszuk, ugyanazt az ételt, ugyanazt a vizet… Sok macskát neveltünk fel. Volt, amelyik megöregedett és elpusztult, másokat elütött az autó. Megtanultuk, hogy amit szeretsz, az egy nap hirtelen megszűnhet létezni. Ezáltal egyfajta sztoikus nyugalmat tettünk magunkévá.”

Persze nem ilyen töményen ömlesztik ránk a bölcsességeket, hanem finoman adagolják, és macskák jelleméről adott pontos karakterrajzzal együtt.

Többen akadnak köztük, akiknek az életét a macskák váltották meg a puszta létükkel, mert ráébredtek, hogy gondoskodni valakiről felszabadító és gyógyító aktus, ugyanis lehetetlenné teszi az önsajnálatot és a bezárkózást.

És képzeljétek el mindezt egy raktáros, vagy a szomszéd néni szájából… Közben pedig mögöttük a háttérben fölsejlik egy csodálatos város; Isztambul, amely ugyan nyüzsgő metropolisz (20 millió lakossal), de az emberek nyugalomban élnek, és nyitottak. Nem Erdogan – a hírekből ismert – Törökországát látjuk, hanem ennek a városnak az évezredes hagyományait: a kelet és nyugat keverékét, a múlt és a jövő metszetét, a türelem, a kíváncsiság és a tolerancia városát. 

A film maga is gyönyörű. Gondosan fényképezett, igényes munka. Fantasztikus dolog macskatávlatból látni a világot, az ő szemükkel nézni a városra, megérteni a gesztusaikat, felfedezni a jellemüket. De még a vágó teljesítménye is külön említést érdemel, olyan érzékenyen illesztette egymáshoz a snitteket és a képet a zenéhez. Bárki is üljön a moziszékben – hardcore művészfilmrajongó, vagy olyan, aki csak szórakozni jár moziba –, mindenkinek szüksége van arra, hogy időnként megmártózzon az élet szépségében, és szeretetreméltónak lássa az embertársait. Nem hazugság ez, nem is önáltatás, csak alapvető igényünk a jóra.

Gyárfás Dorka

 Fotók: Cirko Film