Az elkényeztetés a határok hiánya – A nagyszabású gyerekzsúroktól az énközpontú társadalomig

–

Nem mondom, hogy először gondolkodom hasonló kérdéseken, hiszen írtam már hasonló témát érintő cikket, de most egy konkrét példa hozta elő bennem újra a töprengést. Mégpedig a jelenség, amit az egészen kicsi gyerekeknek szervezett születésnapi zsúrok kapcsán tapasztalok.

Sokszor már óvodásoknak rendeznek akkora szabású partikat, amit egy felnőtt megenged magának egy nagyon kerek évfordulón, vagy egy nagykamasz megkap a felnőtté válás apropóján.

A helyszínnek már rég nem felel meg a család otthona, kertje vagy bármilyen saját tulajdona, ahol vendégül látják azt a néhány barátot, aki tényleg fontos a gyerek életében. Óvodások számára bérelnek játszóházat, póniudvart és egyebeket 15–30 fős bulikra, ahol legtöbbször valami tematika alapján készül a díszlet és a torta.

Félreértés ne essék, semmi közöm mások életéhez és szokásaihoz. Attól, mert nekem ez a típusú szülinapozás sok, természetesen elfogadom, hogy valaki számára belefér.

Viszont amikor hallottam arról, hogy már akad olyan szülő (nem is kevés), aki tízezres nagyságrendű ajándékokat vár el a meghívottaktól (nem velem történt a konkrét eset), mivel ő maga, ugye, sokat fektet be a körítésbe, bevallom, kicsit nagyobb ívben vontam fel a szemöldököm.

Vajon hol a határ?

Többekkel beszélgettem a kérdésről, és volt, aki szerint a megoldás összedobni az ajándékot más szülőkkel. Szerintem meg, mi lenne, ha például megtanulná a gyerek, hogy a születésnapi buli arról szól, hogy együtt tölthetem az időt a barátaimmal? Ez az ajándék. Tényleg mindenhez kell plusz egy drága tárgy? Tényleg mindenhez kell még egy kis (vagy nagy) plusz pénz?

Az ünnepek adják az élet struktúráját

„Nem azzal van a gond, hogy a születésnapján ünneplik a gyereket: ez még nem az énközpontúság melegágya, viszont az annál inkább, ahogy ez mára tárgyiasítva és anyagiasítva van.

Alapvetően szerencsének tartom, amikor a családban egy hagyomány láthatóan mindenkire vonatkozik: tehát a kisebbeket sem azért ünnepeljük a születésnapján, mert gyerekek. Az a jó, ha a köszöntést, a figyelmet, a szeretetet ezzel kapcsolatban a család minden tagja megkapja” – kezdi Víg Sára gyerekpszichológus.

Az ünnepnapok nagyon fontosak a gyerekek életében, viszont nem csak azok, amelyek róluk szólnak. Az ünnepek és a velejáró rituálék ugyanis keretet adnak az életnek, segítenek megérteni az időt, struktúrát nyújtanak a család működésének. Ha ennek a fő szimbóluma a pénz vagy a minél látványosabb és nagyobb szabású körítés, az teljesen elveszi a fókuszt az összetartozás élményről.

„Mióta világ a világ, minden előző generáció azt gondolja a következőről, hogy sokkal jobb dolga van, ha úgy tetszik, nála elkényeztetettebb, amivel nincs is baj. Az utóbbi években azonban a világ fejlődése olyan mértékben gyorsult fel, hogy rohamszerű a felfutása annak a görbének, ami a generációk közötti különbséget jelezhetné például a kényelem és elkényeztetés szempontjából” – hangsúlyozza a pszichológus.

Az értéked nem pénzben mérhető

Amikor huszonpár évvel ezelőtt először olvastam a Harry Pottert, még karikatúraszerű túlzásnak tűnt, ahogy Dudley toporzékolva hisztizik, mert a tavalyi 38 ajándékhoz képest, idén csak 36 darabot csomagoltak neki. Nem általánosítva persze, de abban biztos vagyok, hogy két évtizeddel később Harry unokatestvére több rokonlelket találna a való világban, mint valaha, ahol lassan alapvető szempont lesz az ajándékok mérete és száma.

„Az ünneplésnek szinte szinonimája lett az ajándék, a gyerekeknek pedig alapélmény, hogy elhalmozzák őket. A családi köszöntés mellett természetesen nem baj, ha az ünneplés mint rítus kikerül a kortársak közé is, hiszen a gyerek számára fokozatosan egyre fontosabb lesz a családon kívüli közösség, amelyhez tartozik. Mégis sokkal egészségesebb, ha a zsúr vagy a buli lényege, hogy együtt vagyunk. Nem beszélve arról, hogy ne jelentsen kihívást a meghívott szüleinek pénzben is megfelelni ennek a tempónak az irreális elvárásokkal” – magyarázza a szakember.

Hozzáteszi: talán apróságnak tűnő dolgok, és könnyű rájuk legyinteni, mégis ezek alapozzák meg a szemléletet, hogy a gyerek értékét pénzben lehet kommunikálni. Miközben a valódi értéket természetesen abban mérik, hogy akik itt vannak, szívesen jöttek hozzád: egyszerűen csak azért, mert te te vagy.

Mit jelent az elkényeztetés?

A bőség zavarában élünk, szülőként én is tudom, mennyire könnyű ebben elveszni, és még egy könyvet vagy játékot venni, például azért, mert én magam, mennyire vágytam rá kislányként. Ebben az őrületben egyetlen támpontunk lehet: a tudatosság.

Ez ugyanis visszatérít a jó ösvényre akkor is, ha néha elgyengülünk, hiszen mindenki hibázhat. Viszont amennyiben megfogalmazzuk saját magunknak, hogy milyen alapértékeket szeretnénk mutatni és továbbadni, könnyebb következetesnek lennünk: akkor is, ha szeretünk zsúrt szervezni, és ezért évente meg is tesszük (nem arról van szó tehát, hogy a zsúr és az elkényeztetés egyenesen arányos lenne!), és akkor is, ha nem. 

„Az elkényeztetés nagyon megosztó kifejezés, sokféleképpen lehet értelmezni, és félreértésre is könnyen okot adhat. Az újszülött, csecsemő igény szerinti gondozása nem tartozik ebbe a fogalomba. Az, hogy a gyerek fizikai és lelki szükségleteit ma már természetesen vehetjük figyelembe, nagyon fontos és pozitív változás a múlthoz képest. Ezzel együtt tény, hogy sokan átestek a ló túlsó oldalára.

Az elkényeztetést én a határok hiányában látom: szülőként pedig fontos tudni, ha valaki számára két-három évesen egyáltalán nincsenek határok, akkor öt-hat-tíz évesen ezeket már egyre nehezebb lesz megrajzolni” – fejti ki Víg Sára. Emellett persze, ha a mérce a csillagos ég, akkor azon sem kell meglepődni, ha az alapelvárás ezután mindig az lesz, vagy egyre több és több kell majd.

A gyerekpszichológus hozzáteszi, a praxisában megjelent eseteknek körülbelül 75 százalékában egyszerűen nem húztak időben határokat.

„Sokszor látom, a háttérben az áll, hogy adott szülőket nagyon poroszos módon nevelték: ennek az összes sérelme és fájdalma kompenzálódik a túlságosan nagy megengedéssel.

A szigorúság, a következetesség mintha már szinonimája lenne a bántalmazásnak. Ez nem így van. Ha megütnek egy gyereket, vagy vállalhatatlan módon beszélnek, ordibálnak vele, az bántalmazás. Ha nem engednek meg neki valamit, ami veszélyes, egészségtelen, vagy nem való számára, az nem az” – figyelmeztet a szakember.

Közös érdek és közös felelősség a változás

A most felnövekvő generációra ennek ellenére nem szabad úgy gondolni, mint akik rosszabb vagy narcisztikusabb példányai az embernek. Az ő formálódásuk ugyanis nagyban függ tőlünk, tehát ha őket ítéljük el, saját magunkkal is ezt tesszük.

A New York Timesban publikált 2019-es kutatás szerint a fiatal felnőttek (18–25) az eddigi „leginkább énközpontú” nemzedéknek tartják saját magukat. A Bowling Green State University kutatói azonban arra is felhívták a figyelmet, hogy az idősebb korosztály általi címkézés jóval túlzóbb, mint a fiatalok önreflexiónak ható beismerése.

Amellett pedig, hogy a 18–25 éves megkérdezettek valóban ezt állították magukról, az eredményekből az is kiderült, ettől függetlenül rosszul érinti őket a jelenség, illetve a kívülről érkező vélemények. Dr. John Grubbs, az egyik kutatást végző professzor szerint a fiatalok magukról alkotott képében a róluk szóló médiavisszhang is nagy szerepet játszik.

„Tényleg úgy lenne jó hozzáállni a kérdéshez, hogy az új generációk nem jók vagy rosszabbak, hanem mások, más környezettel. Viszont fontos lenne tudatosítani, hogy ha konfliktusba kerülök a gyerekemmel, vagy ellentmondok neki, az éppen úgy szolgálhatja az érdekét adott helyzetben, mint amikor egy másik szituációban engedek valamit, illetve egyetértek vele.

A pszichés fejlődést biztosítani csak úgy lehet, ha határt szab a felnőtt. Nyugodtan mondhatjuk a gyereknek, hogy »rosszul csináltad«, hiszen ez nem azt jelenti, hogy »rossz vagy«. A pszichológiában a szó szoros értelmében vett narcizmussal összefüggő kifejezés a feljogosítottság.

Igazából ez az, amit nagyon sokszor érzékelek a fiatalabb generációknál: számtalanszor kapnak olyan visszajelzéseket, ami a való életben nem fog magától jönni, ezért alapvető számukra az »ez is jár nekem« élménye” – mondja a szakember.

Víg Sára szerint az a gyerek, akinek az anyukája például rendszeresen mindenkivel közli, hogy mit kell neki hozni ajándékba (és itt most nem arról beszélünk, amikor a családon belül megbeszélik, ki mit ad), nem igazán fogja majd érteni és kezelni a felé irányuló visszautasításokat.

„Hogy lehet, hogy aki nekem tetszik, annak én nem tetszem? Nem érhet kudarc, hiszen eddig mindent megoldottak és kommunikáltak helyettem. Ez hatalmas csapda: nagy pofonokkal jár, és igazán szélsőségesen kell leesni a »feljogosítottsági lóról«, hogy abból épülve és fejlődve lehessen felállni” – fűzi hozzá a pszichológus. 

Van esélyük tanulni a hibáinkból

Messzire jutottunk a túlzó szülinapi zsúroktól indulva, de talán éppen ez a lényeg, hogy az élet és a szülői minta, amelyet adunk, az apróságokban rejlik.

Ahogy a téma kapcsán keresgettem, egy kicsit beleástam magam a születésnap ünneplésének történetébe is. Amellett, hogy az ókori Rómától indulva (ahol még a fáraóvá koronázott, istenként újjászülető uralkodókat ünnepelték), kultúrákon és országokon ível át ez a hagyomány, érdekes volt látni, hazánkban mennyire későn került fókuszba a születésünk ünneplésére.

A Magyar Néprajzi Lexikon szócikke például át is irányít a névnapozáshoz, hiszen még évtizedekkel ezelőtt is inkább a nevük nyomán köszöntötték fel egymást az emberek. A névnapokra azonban nem hívták meg egymást: a tisztelet jele volt megjelenni adott háznál aznap és dalokkal, jókívánságokkal köszönteni az ünnepeltet. 

Na de most térjünk vissza a jelenbe: mik lehetnek a kilátásaink, ha a feljogosítottság tudatában felnövekvő generációt neveljük?

„Egyelőre nem látom, hogy a nagy kilengést már felülírná az eljövendő kiegyenlítődés kora. Ennek ellenére azt gondolom: a mai gyerekek sok mindenben tájékozottabbak, talpraesettebbek, így van esélyük tanulni a mi hibáinkból. A szülői tudatosság persze nagyon sokat segítene ebben.

Gyerekpszichológusként a fő üzenetem mindig az, hogy a felnőtt ismerje meg úgy a gyerekét, mint egy másik embert. Ebben a megismerésben pedig természetesen nemcsak az erősségei, de a hibái is benne vannak” – mondja a szakember.

Hozzáteszi: ha nincs határ, a kétéves belenyúl a konnektorba. A kamasz már sokkal meredekebb tettekkel reagál. Amennyiben viszont a gyerek és szülő együtt járja végig a határok húzását, kamaszkorban már közösen lehet tologatni őket.

„A nevelés nagyrésze a szülő önismeretén múlik: ha van énerő felismerni ezeket az igazságokat, akkor lehet támogatni igazán a gyerekünket a saját fejlődésnek útján” – nyomatékosítja Víg Sára.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ monkeybusinessimages

Széles-Horváth Anna