Mi rejtőzik az ágy alatt, avagy tényleg az a lényeg, hogy a lábad legyen betakarva?

–

„Én például a szellemektől félek. Mert szerintem valóban léteznek olyan lények, amiket mi nem érzékelünk, de árthatnak nekünk” – mondja az egyik harmincas nőismerősöm.

„A mai napig benézek az ágy alá, hogy nincs-e ott valami undorító kis lény” – így egy másik.

„Az óriás gyilkos medvétől rettegtem” – ezt már egy negyvenes férfi meséli. Ezt pedig egy másik:

„Gyerekként az ufóktól féltem. Illetve még felnőttként is egy jó darabig. Éppen ezért az ablaknak háttal aludtam.”

Az ablak másnál is veszélyzónaként volt nyilvántartva:

„Féltem az ablakra nézni éjszaka, nehogy valami olyan nézzen vissza rám, ami annyira rettenetes, hogy beleőrülök. Azért néha persze odanéztem. Tulajdonképpen szívattam magam. Egy időben a Bibliával az ágyam mellett aludtam el.”

Magától a félelemtől való félelem is többeknek okozott már nehéz éjszakákat:

„Valójában a saját elmémtől félek. Hogy annyira belelovalom magam a rettegésbe, hogy végül a rettegésem tárgya megjelenik.”

És vannak persze a racionálisabban gondolkodók, akik inkább attól tartanak, hogy betörő van a lakásban.

„Éjszaka ijesztők az olyan hangok, amikre nem tudsz magyarázatot adni. Ezért jó, ha együtt élsz valakivel, vagy van háziállatod, mert akkor legalább ezeket a hangokat rá tudod fogni” – mondja egyikük.

De miért a sötétben? És miért félünk még felnőtt fejjel is? Van ennek valami evolúciós haszna vagy racionális magyarázata?

Mitől félsz valójában?

„Azt már az elején érdemes leszögezni, hogy bizonyos félelmek adaptívak, vagyis alapvetően jók, mert veszélyre figyelmeztethetnek bennünket – mondja Kispál Gergely tanácsadó szakpszichológus.

– Klasszikus példa a pókoktól való félelem. Ez nagyon ősi félelem, ami korábban az ember számára igencsak hasznos volt, és vannak olyan vidékek, ahol a mai napig az. Egy Ausztráliában élő kolléganő mesélte, hogy ott a mai napig érdemes benézni a teraszon az asztal alá, hogy nem csücsül-e ott egy fekete özvegy, annak a csípése ugyanis akár halálos is lehet.” 

A szakember szerint ugyanígy, a sötétségtől való félelem is racionális dolog

Az ember ugyanis olyan faj, amely erősen támaszkodik a látásra, a szem az egyik fő érzékszervünk. Ha nem látunk semmit, akkor nem tudjuk, hogy van-e valamilyen veszély a közelünkben. Ugyanígy jogos a repüléstől való félelem is, hiszen az ember nem arra van kitalálva, hogy a levegőbe emelkedjen. A probléma akkor kezdődik, ha a félelmek túlságosan felerősödnek, és már a mindennapokat is megnehezítik.

Amikor a félelem tartóssá válik, már fóbiáról beszélünk. A fóbiákhoz általában kísérőjelenségek is társulnak, a fóbia tárgyát meglátva például megjelenhetnek fizikai tünetek (szapora légzés, erős szívdobogás, izzadó tenyér, szédülés stb.), illetve emellett és ennek hatására pszichésen és érzelmileg is egyre rosszabbul érezhetjük magunkat. A bajt pedig csak tetézi, ha végül kialakul egyfajta elkerülő magatartás.

Az tehát rendben van, ha félünk a repüléstől, a nyílt terektől vagy a sötétségtől

Az viszont már gond, ha emiatt mondunk le egy fontos utazást, nem mozdulunk ki a lakásból, vagy nem alszunk éjszaka. Ez utóbbi, vagyis az alvás kerülése sokszor nem is tudatos, egyszerűen a szervezet a félelem miatt készenléti állapotban van, nem képes a nyugodt pihenésre. Ez viszont hosszú távon más, súlyosabb egészségi problémákhoz vezethet.

„Meg kell különböztetnünk két esetet. Vannak a specifikus fóbiák, amikor a félelmünknek konkrét tárgya van. Egy angol férfi például a paradicsomos babkonzervtől félt. Nekünk ez mókásnak tűnhet, neki azonban komoly szenvedést okozott. De vajon miért fél egy ember egy teljességgel veszélytelen ételtől? Itt kezdődik a pszichológus munkája, hogy feltárja, mi állhat a háttérben. Lehet, hogy a férfinak korábban volt egy traumatikus élménye, ami ehhez az ételhez kapcsolódott. Talán gyerekként, amikor vasárnaponként ezt ették, a szülők ordibáltak egymással, esetleg verekedésig is fajult a vita, amit ő végignézett. Ez egy viszonylag egyszerű levezetés, de akár ez is elképzelhető.

A lényeg, hogy a félelemnek van egy konkrét tárgya, és van egy oka. A másik a generalizált szorongás, aminek nincs konkrét tárgya. Csak úgy ránk tör. Vagy éppenséggel túl sok mindentől félünk. Ez inkább egyfajta életérzés. Amikor valaki rettegve létezik a világban. Csakhogy általában ennek is van valami oka. Ezt kell kiderítenünk.”

A szakember úgy véli, hogy bizonyos életkorban normálisnak tekinthető, ha a gyerekek félnek a sötétben, vagy rettegnek a szörnyektől

Számukra ugyanis a való világ és a fantáziájukban létező világ nem különül el: egy és ugyanaz. A mesék valósak, a Mikulás tényleg létezik, és az ágy alatt szörnyek lakhatnak. De mi az oka annak, ha valakinél ez felnőttként is megmarad?

„Ha ilyen kliens jönne hozzám a rendelőbe, akkor először is megkérdezném tőle, hogy mi történt vele három- és hatéves kora között. Mert lehet, hogy történt vele valami – hogy mi, az egészen változó lehet –, ami miatt ő fenntartja ezt a viselkedést.”

A kiváltó ok megtalálására számos technika létezik, és ha sikerül felfejteni a probléma gyökerét, az nyilván jó. De sajnos ez nem mindig sikerül. Ám ilyenkor is fontos, hogy az ártalmas, a kliens életét megkeserítő viselkedési mintákat megszüntessék, átalakítsák, amihez általában hosszú távú terápiára is szükség van. Az úgynevezett expozíciós terápia során például nagyon biztonságos és kontrollált körülmények között kiteszik az illetőt a szorongás tárgyának. Például pókokat nézeget (ez a fokozatos), vagy akár meg is kell fognia (ez az elárasztásos módszer).

„Volt olyan kliensem, aki a metrózástól és a tömegtől félt, ezért vele a hétfő reggeli csúcsban elmentem metrózni” – meséli Kispál Gergely.

A pszichológus szerint már annak is terápiás hatása lehet, ha legalább meg tudjuk osztani valakivel a félelmünket. Akár az is segíthet, ha beavatjuk egy barátunkat, vagy megkérjük, hogy egy-egy éjszaka aludjon nálunk, hogy lássuk, valójában nincs semmi félnivalónk.

A szakember szerint nagyon fontos, hogy mindig pontosítsuk, mitől is félünk valójában. Tényleg a sötéttől félünk? Tényleg a szörnyektől vagy szellemektől? Vagy talán valami egészen mástól?

„Tényleg a repüléstől félek? Vagy attól, hogy ha lezuhan a gép, akkor meghalok? Lehet, hogy a haláltól félek? Vagy a fájdalomtól? Vagy attól, hogy mi lesz a világgal, ha én már nem létezem benne?”

A démonok léteznek, és köztünk járnak

A sötétség, a sötétben lakozó lények mindig is izgatták az ember fantáziáját, mint ahogy az is, hogy mi van akkor, ha mi, mint individuumok, nem vagyunk, vagy megszűnünk létezni, akár az álom, akár a halál állapotában. Amit nem ismerünk, az félelmetes.

„Az éjszakáról és sötétségről a misztika jut elsőre eszembe. Keresztes Szent János, XVI. századi spanyol misztikus, »a lélek sötét éjszakájának« nevezte azt a totális lecsupaszítottságot, kivetettséget, ami megelőzi a léleknek Istennel való egyesülését. Azért éjszaka, mert sötét és rettenetes. A teljes elhagyatottság állapota. Ez egyfajta halálélmény, a megsemmisülés átélése.

Az első fázis, az »érzékek éjszakája«, amikor az érzékszervi élmények már semmit nem jelentenek. A második, a »szellem éjszakája«, az én teljes megsemmisülése – kezdi Farkas Attila Márton (FAM) kulturális antropológus. – Azonban – mondja Keresztes Szent János –, ez az éjszaka maga az isteni kegyelem, ugyanis ettől tisztul meg a lélek. A sötétség valójában az Isten fénye, amit a gyarló lélek sötétségnek él meg, ahogyan a napba nézve is megvakulunk, mert túl erős a fény.

Másrészről – fűzi tovább a gondolatot FAM – a hindu tantrában és más hagyományokban is, a sötétség azt jelenti, hogy megszakad a külvilággal a kapcsolat.

A jógi felfüggeszti az érzékszervei működését, nincs látás, hallás, a szubjektum nem fordul a világ felé, hanem visszahúzódik saját magába. Vagyis a sötétség szimbolikus lényege a befelé fordulás, ugyanakkor az öntudat kialvása is. És bizony, vannak, akik ezt rettenetes dolognak élik meg, így számukra halálfélelmet okoz a tudat megszűnte, másnak viszont épp a megnyugvást jelentheti, egy békés és kellemes állapotot. Nem véletlenül mondjuk, hogy a sírjában »nyugszik« valaki.

A sötétségben, ugyebár, a látás nem segít, ezért kapcsolódik hozzá a láthatatlanság fogalomköre, élménye is. A sötétben el lehet bújni, el lehet rejtőzni. A démonok és szellemek pedig általában láthatatlanok. Naná, hogy ott rejtőznek a sötétben!

A horrorfilmekben is mi a legijesztőbb?

Az, amit nem látunk. Valami nyikorog. Becsapódik az ajtó. »Hahó, van ott valaki?« – kérdezi a szereplő, de nincs ott senki. Én például gyerekként rettenetesen féltem H. G. Wells láthatatlan emberétől, a gonosz tudóstól, aki visszaél a képességével. Láthatatlan, és nincsenek érzései. Épp ez a lényeg, a hideg intelligencia. A robotoktól való félelemnek is ez az alapja. És ugyanez a helyzet a démonokkal is.

Bizonyos teológusoknál a sátánnak is ez volt a jellemzője: szelleme van, de lelke nincs, vagyis érzések nélküli hideg intelligencia. És ez tényleg baromi félelmetes. Ilyen démonok ma is léteznek, méghozzá emberi testben. Úgy hívják őket, hogy pszichopaták.

Tehát: félelem a démonoktól, a bizonytalanságtól, a titokzatostól, a láthatatlantól és a megsemmisüléstől. Ezek képezték mindig is az emberi rettegés alapját. És aztán – teszi hozzá FAM – ott van még az az eshetőség, hogy a mi elménk valójában egy kapu, egy átjáró. Vagyis a démonok, akiktől félünk, nem is kívül vannak, hanem belülről, rajtunk keresztül jönnek elő odaátról.”

Amikor a félelem a társunkká szegődik

A sötétség és fény szimbolikája végigkíséri az emberi kultúrát. A sötétség, mint elhagyatottság, száműzöttség, a teljesség hiánya, ezzel szemben a fény, mint isteni kegyelem, üdvözülés, beteljesedés és megvilágosodás. 

Ahogy a keresztény világképben, úgy a buddhista hagyományban is helyt kapnak a nem emberi lények, akikkel akár „találkozhatunk” is, például álom vagy meditáció állapotában, esetleg kisgyermekkorban, amikor még sokkal nyitottabb a tudat az ilyen tapasztalásokra (ez hagyhat nyomot és képezheti később a félelem alapját is). De a félelem sokszor nem is a külvilágban megjelenő, a félelmet kiváltó tárgyhoz kapcsolódik, hanem a tapasztaló tudatállapotából ered.

„Amikor a tudat kibillen a közép állapotából, tehát nincs egy beteljesedett, megvilágosodott állapot, akkor már nincs meg az egység. A tudat szét van hasadva, megjelenik a kétely és a félelem. A magyar nyelv ebből a szempontból nagyon találó, mert a kétely szóban benne is van, hogy valami nem egy, hanem kettő, kétely van, valami kétséges, a félelem szóban pedig, hogy valami nem egész, csak fél, vagyis fél elem – mondja Cser Zoltán buddhista tanító.

– Az emberi létezésre alapvetően az a jellemző, hogy nem vagyunk az egység állapotában (hiszen akkor buddhák lennénk), tehát félelem van. Az megint más kérdés, hogy ez a félelem valós vagy vélt okokra vezethető-e vissza.

Az ember saját maga is megteremtheti a félelme tárgyát, erről szól a híres példabeszéd is, amikor valaki még a kötelet is kígyónak nézi.

Ha valakiben félelem van, akkor az tárgyat is fog találni magának

Vagyis mindig lesz mitől félnie. Ha a bogaraktól fél, akkor majd kiirtja maga körül a bogarakat, de a félelme nem szűnik meg, hanem átterjed valami másra. Ezért kell elkezdeni foglalkozni magával a félelemmel, és a félelem természetét megismerni” – mondja Cser Zoltán.

A félelem mögött, ahogy azt már korábban is láthattuk, gyakran az ego és a személyiség elvesztésétől való rettegés húzódik meg. (Az más kérdés, hogy az az ego, amelynek elvesztésétől félünk, buddhista szemlélet szerint valójában nem is létezik.)

„A félelem valamilyen hiányállapot. A Buddha szerzeteseknek adott magyarázata szerint a félelem a létezés utáni vágyakozáshoz kapcsolódik. És azért vágyunk a létre, mert félünk a nemléttől, a megsemmisüléstől, az ismeretlentől.”

Éppen ezért a félelem kezelésére, illetve megismerésére külön meditációs technikák is léteznek

Az egyik ilyennek a lényege, hogy a gyakorló megidézi a félelme tárgyát, és önként felajánlja neki önmagát. Hiszen amiről önként lemond, azt hogyan is vehetnék el tőle? A félelem feloldódik, de ha még ott van is, már nincs jelentősége. Az illető társává szegődik, de nem irányítja többé az életét. Vagyis minél inkább közelítünk a teljesség felé, minél inkább csökken az egóhoz és a személyiséghez való ragaszkodás, úgy múlik a félelem is. És fordítva: ha múlnak a félelmeink, az annak a jele, hogy jó úton haladunk.

És ha mégis megjelenne valami fura lény az éjszakában? Cser Zoltán azt tanácsolja, hogy akkor ne meneküljünk vagy bújjunk el előle, hanem nézzünk szembe vele, forduljunk felé barátsággal és megértéssel. 

Zárásként említsük meg, hogy a Harry Potter-történetekben a mumus mindig annak az alakját veszi fel, amitől az adott szereplő a leginkább fél

Elűzni pedig úgy lehet, ha nevetségessé teszik, kinevetik, és ezzel elveszik az erejét. Tehát, aki attól fél, hogy egy rusnya kis lény előbújik az ágy alól, vagy kimászik a szekrényből, képzelje el, mondjuk, a lényt hülye pillangójelmezben, színes műanyag szárnyakkal, csörgős csápokkal a fején.

Vagy – ahogy az egyik általam megkérdezett ismerős tanácsolja – akár meg is lehet fordítani a perspektívát. „Lehet, hogy az a szegény kis lény ott az ágy alatt az egész életét végigrettegi, azt várva, hogy mikor néz le egy csúnya nagy emberi fej fentről.”

És van, aki a szembenézést alkalmazza:

„Még gyerekként úgy döntöttem, hogy ha valami megtámad a sötétben, akkor harcolni fogok vele. Ha már valami meg akar ölni, akkor legalább ne rettegve haljak meg. Általában ez a gondolat elég is ahhoz, hogy elűzze a félelmet.”

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / marcduf

Iliás-Nagy Katalin