Bugonia – Emma Stone brutális tükröt tart: tényleg ennyire nem értjük már egymást?

–

Interneten terjedő összeesküvés-elméletek, bűnbakkeresés, a gazdagok határtalan befolyása, a munkás társadalom kizsigerelése, véleménybuborékok átjárhatatlansága, incel férfiak önigazolása, az érzelmeitől megfosztott erős nő hamis toposza. Bármelyik jelenséghez tudnánk jó néhány kiváló művészeti alkotást említeni, hiszen mindegyik téma kiapadhatatlan, feneketlen kút, amiről folyamatosan érdemes gondolkodni. De mi történik, ha valaki úgy dönt, hogy nem választ, hanem mindent egybegyúr? Talán ez a film lenne alkalmas arra, hogy egy ideérkező földönkívülinek két órában bemutassuk a modern világ működését? Vagy épp egy ufó mutat tükröt nekünk arról, kik vagyunk?

Tinifilmektől az arthouse moziig

Jórgosz Lánthimosz és Emma Stone negyedszer forgattak együtt (A korábbiak: (A kedvenc, Szegény párák, A kegyelem fajtái), és filmről filmre egyre érzékelhetőbb köztük az a művészi összefonódás, amely lassan olyan rendező–színész párosok közé emeli őket, mint a Scorsese–DiCaprio, Tim Burton–Johnny Depp, Wes Anderson–Bill Murray vagy a Tarantino–Samuel L. Jackson duó. A köztük megjelenő férfi–női kémia ráadásul képes egy plusz réteget adni az alkotói együtt rezgéshez: a rendező végre nem piedesztálra emelt múzsát mutat be, hanem egyértelmű partnerséget és folyamatosan mélyülő alkotótársi viszonyt.

A görög rendezőnek – a fentieken túl – olyan filmeket köszönhetünk az elmúlt évtizedből, mint a disztópikus párkeresésről szóló A homár, vagy a súlyos átokkal sújtott családtörténetet feldolgozó Egy szent szarvas meggyilkolása. Én személy szerint mégis azért vagyok a leghálásabb, hogy filmjei által Emma Stone végérvényesen bejelentkezhetett a világ legnagyobb és legsokoldalúbb színészei közé.

Ha rajtam múlna, Hollywoodban külön sétánya lenne azoknak a csillagoknak, akik néhány év alatt olyan műfaji és karakterbeli távolságokat járnak be, mint Jim Carrey az Ace Ventura-tól az Ember a Holdon-ig, Steve Carell a 40 éves szűz-től a Csodálatos fiú-ig, vagy Matthew McConaughey a Hogyan veszítsünk el egy pasit tíz nap alatt-tól a Dallas Buyers Club-ig.

A 37 éves színésznőt olyan klasszikusan „egyszer nézős” filmekből ismerhettük meg, mint a Könnyű nőcske, a Superbad vagy a sokadik Pókember-adaptáció, de finom, kissé szarkasztikus humorát már érzékelhettük az Őrült, dilis, szerelem című vígjátékban (az én kedvenc komfortfilmem). A 2014-es Birdmanért már Oscarra is jelölték legjobb női mellékszereplőként. Lánthimosz pedig sorra kínálja fel neki a legváltozatosabb szerepeket – Stone pedig úgy tűnik, könnyedén húzza magára a fényévekre lévő karaktereket is, miközben mindenen átsejlik saját személyisége. Ez a képesség valóban csak a legnagyobb tehetségek kiváltsága.

Méhektől a laposföldig

Az athéni rendező filmjeire jellemző, hogy a valóságot a mesék élénk fantáziavilágával és az európai mondaelemekkel keveri. A mítoszokat, rítusokat és a (főként görög) mitológia igazságtalanul hierarchikus berendezkedését megfosztja eredeti, fennkölt nagyságuktól, és időtlen, emberi történetté formálja őket. Az egy szent szarvas meggyilkolása esetében teljesen vállaltan az euripidészi Iphigénia Auliszban történetet dolgozta fel, a Bugonia címében pedig egyértelmű a saját kulturális gyökereire való utalás.

Az eredeti görög kifejezés ugyanis egy antik hiedelemre utal, mely szerint a méhek szarvasmarhák teteméből keletkeznek. A legvalószínűbb, hogy ez csak pontatlan megfigyelés volt – a halott tehenekre valójában különféle rovarok szállhattak rá, hogy még utoljára jót lakmározzanak belőlük. Ez a hibás észlelés, és az ebből széles körben elterjedő tévhit azonban szépen rímel a ma is körülöttünk keringő áltudományos meggyőződésekre. Természetesen az átlag deloszi birkapásztor észlelésénél ma már jóval vadabb dolgokról is könnyedén és gyorsan győzik meg egymást a 21. századi fórumozók – ugye, laposföld-hívők, Balaton-tagadók és a mindenben brüsszelista, háborúpárti Soros-tervet látók?

Egy olyan kaliberű rendező számára, mint Jórgosz Lánthimosz, túlságosan „alsó polcos”, érdektelen ujjgyakorlat lenne, ha pusztán nevetségessé tenné azokat, akik szembemennek a többség álláspontjával, a tudománnyal vagy a józan ésszel.

Helyette olyan társadalmi szatírát kapunk, amely nem tesz különbséget aközött, ki válik röhejesebbé vagy éppen a társadalomra veszélyesebbé: a furcsa elképzelésekben hívő kisember vagy a mindent jobban tudó, kamu PC nagyhatalom. Hiszen végső soron mindannyian ugyanannak a szorgos-dolgos méhtársadalomnak vagyunk a tagjai. Persze azért nem mindegy, ki a királynő.

Minden azzal kezdődik, hogy két incel elrabol egy gyönyörű nőt

A történet szerint a hobbi méhész, kétes elméleteket gyártó és fogyasztó, civilben gyári munkás Teddy (Jesse Plemons) és a kissé lassú, neurodivergens unokaöccse, Don (Aidan Delbis – aki a való életben is vállaltan autizmussal él) együttes erővel elrabolják a gyógyszergyártó mamutcég női vezetőjét, az Emma Stone által alakított Michelle Fullert (aki finoman megidézi Elizabeth Holmest, a dollármilliárdos csalót is). Az egész emberrablási procedúra süt a kisszerű lúzerségtől, a tét azonban óriási: Teddy szerint a nő ugyanis csak látszólag egy „egyszerű” CEO – valójában andromédai UFO, aki romlásba taszítja az emberiséget.

Emma Stone már a rablás közben elveszíti vörös fürtjeit: a fiúk ugyanis az autóban kopaszra borotválják, majd antihisztaminos fehér krémmel kenik be az egész testét, nehogy a bőrén és haján át segélykérő jeleket küldjön földönkívüli társainak. Persze ezen a ponton még nem tudhatjuk, Michelle valóban földönkívüli-e, vagy csak a Reddit legsötétebb bugyraiból táplálkozó információk alapján feltételezzük ezt róla. A fiúk mindenesetre mindent megtesznek, hogy a gyönyörű cégvezető ne hasonlítson földi halandóra.

Az előkészületek során van egy bravúros kitérő az incel-kultúrára: a meztelen nőt közelről talán még sosem látott férfiak otthoni, kémiai kasztrálást hajtanak végre magukon, nehogy a „női energiák” elcsábítsák őket a fogvatartás alatt.

A cselekmény mindössze négy napot ölel fel, Teddy ugyanis jól informált összeesküvés-elmélethívőként tudja, hogy a közelgő holdfogyatkozásig kell cselekedni: addigra kell meggyőznie az elrabolt űrlényt, hogy vegye rá felsőbb vezetőjét egy találkozóra, ahol tisztázhatják a világhatalmi nézeteltéréseket.

Ebben a szűk pár napban azonban mindkét fél mindent megtesz, hogy saját manipulációs eszközeivel hasson a másikra – csakhogy hiányzik a közös nyelv, és még inkább hiányzik a másik valóságának megértésére való nyitottság. Teddy, az egyszerű munkásfiú öltönybe bújva próbálja áthidalni a köztük tátongó társadalmi szakadékot – persze hiába. Éles helyzetekben csak az érzelmeiből, veszteségeiből és dühéből képes fogalmazni, és kikezdhetetlen meggyőződéssel arról, hogy Michelle nem evilági lény.

Michelle viszont a corporate világ semmitmondó, álempatikus, érzelemmentes paneljeivel próbál (túsz)tárgyalni. Nehéz nem megérteni Teddy frusztrációját, amikor felmegy benne a pumpa a „jogosak az érzéseid, de egyezzünk meg abban, hogy nem értünk egyet” típusú válaszoktól.

Bár az emberrabló–fogvatartott viszony ideig-óráig kiegyenlíti a társadalmi különbségeket – hiszen Michelle az idő nagy részében Prométheuszként van láncra verve, és változatos módokon megkínozva –, a két ember annyira távol áll egymástól egzisztenciálisan, (szocio)kulturálisan és a világban elfoglalt helyük szerint, hogy óhatatlanul felmerül a kérdés: valóban egy fajhoz tartoznak?

Tény, hogy nincs tény

A film képi világa gyönyörűen visszaadja mindezt. A steril, üvegfalú gyógyszercég rideg, profizmust és profitszagot árasztó terei után Teddy erdőszéli, valaha melegséggel teli, régi családi kacatoktól hemzsegő házikójába és annak alagsorába kerülünk. A háztól nem messze pedig ott sorakoznak a méhkaptárak – és a My Girl óta tudjuk, hogy ez nagyjából ugyanazt vetíti előre, mint amikor a színházban megjelenik a pisztoly.

A három színész játékáról nehéz bármi mást mondani, mint hogy bravúros és kifogástalan. A dél-koreai Mentsétek meg a zöld bolygót! című film alapján Will Tracy (A menü, Succession írója) készített egy, a nyugati világra szabott remake-et, amely bőven hagy mozgásteret a színészi játéknak: jól megfér benne a fekete komédiák humora, egy kamarathriller nyugtalanító atmoszférája és a sci-fik elképzelt valósága.

Lánthimosz pedig megrendezte eddigi legkönnyebben befogadható, legkevésbé szürreális filmjét, amelybe képes volt belesűríteni az egyén elmagányosodásából fakadó extrémitások, a kapitalizmus, a média és a mindent megtévesztő algoritmusok kritikáját.

Az álhírekről és az echo chamberek világáról folytatott párbeszédek néhol talán kissé szájbarágósak, de soha nem volt még ilyen szórakoztató és ilyen kétségbeejtő szembenézni azzal, mennyire elveszítettük a hitünket a tényekben – és hogy ez a következő években komoly próbatétel elé állítja az emberiséget. Jól jön tehát, ha néha egy látens vagy valódi UFO, esetleg egy elvárásoktól független filmrendező emlékeztet minket arra: a folytonos önigazolás és a másként gondolkodók lenézése hosszú távon sehova sem vezet.

Rezek Bori