A frappáns válasz mindig későn jut eszünkbe: a trepverter-jelenségről

–

Az állásinterjú egyik kérdését hallva megkukulva ülsz és nyökögsz, majd mikor hazafelé sétálsz, eszedbe jut A Tökéletes Válasz. A banki ügyintéző bántó megjegyzést tesz rád, amiért elfelejtetted a PIN-kódod, benned pedig felmegy a pumpa, de csak az épületből kilépve fogalmazod meg a frappáns visszavágást. Egy ismerős poénkodni próbál és magas labdát dob fel, de nem tudod hirtelen lecsapni – cserébe a nap hátralévő részében egy pancsernek érzed magad. Ha ismerősek a helyzetek – márpedig biztosan azok, hiszen mindenkivel előfordul az ilyesmi – jobb, ha tudod: átélted a trepverter-érzést.

Noha az érzést mind jól ismerjük, a jiddis eredetű szó talán elsőre idegenül cseng, úgyhogy engedjétek meg, hogy röviden meséljek róla. DTK egy 2015-ös cikkünkben, amiben meglepő, de nagyon találó kifejezéseket gyűjtött össze, így definiálta:

„szellemes riposzt, amely csak akkor jut eszedbe, amikor már túl késő. Szó szerint azt jelenti „lépcsőházi szavak”.

Bár a jelenségről ezen a néven meglehetősen kevés információ olvasható, a The Marginalian szerint Diderot használta először 1773-ban, a Forward szerint pedig Michael Chabon Pulitzer-díjas írónak köszönhetően került be a köztudatba. A férfi a Berkeley szemináriumán elmondta, hogy többek között azért szeret nagyon regényeket írni, mert ott lehetősége van rá, hogy átgondolva a helyzeteket, a lehető legfrappánsabban fejezze ki magát minden szituációban.

„A szereplők megvárják, amíg a regényíró kiötli a legjobb választ” – mondja el – „szemben a hétköznapi életre oly jellemző esprit d’escalier, azaz »lépcsőházi fordulattal«, amikor csak akkor jut eszedbe a tökéletes válasz, ha már otthon, a négy fal között ülsz.” És míg Chabon csak körbeírta, Saul Bellow konkrétan a trepverter szót is használta 1964-es Herzog című regényében: a kifejezés a kötet főhősének szájából hangzik el, néhai édesanyja szavajárása nyomán.

Az értelmét vesztett visszavágás

Ahogy Amy Cuddy, a Harvard szociálpszichológusa fogalmaz: a trepverter „az akadályoztatott válasz, egy értelmét vesztett visszavágás, ami magában hordozza a sajnálat, a csalódottság, a megalázottság érzését. Vissza akarunk térni és újracsinálni, de erre nincs lehetőségünk”.

Az érzés több dimenziót foglal magába: egyrészről aggodalmat, hogy mások mit gondolnak rólunk, közben pedig egy kész feltételezést, miszerint már rég elkönyveltek bennünket valamilyennek. Trepverter esetén túlzott jelentőséggel ruházzuk fel az adott helyzetet:

azt képzeljük, az ott (nem) adott válaszunk hosszú távú hatással lesz az életünkre, megítélésünkre, kapcsolatainkra, és ez a fajta negatív spirál könnyen válik akár több órán/napon át tartó szorongássá is.

A szakember figyelmeztet: a jelenség kéz a kézben jár az alacsony önértékeléssel és az imposztorszindrómával (amiről hosszabban EBBEN a cikkben írtam), és labilis énkép esetén kihathat a jövőbeni diskurzusoktól való félelemre is.

Cuddy leírása pontos – azonban egy fontos aspektus hiányzik belőle. A trepverter-érzés ugyanis nemcsak olyankor kerít hatalmába, ha egy adott helyzetben nem brillíroztam a beszédpartneremmel szemben, hanem olyankor is, ha a célom épp az ellenkező volt: cseppet sem akartam megfelelni, sőt, pont hogy a határaimat szerettem volna kijelölni – sikertelenül. Bár erről nem találtam reprezentatív kutatást, saját baráti körömet figyelve mégis le merem írni: ez legalább olyan gyakori, mint a fent említett példa, és az érzés, hogy egy káros beszólással szemben nem tudtam magam megvédeni, frappánsan visszavágni, vagy legalább valamilyen elégtételt venni, szintén szorongást von maga után. (Erre ékes precedens Nyáry Luca egyik friss élménye, amikor a pénztáros beszólt neki, amiért óvszert és terhességi tesztet is vásárolt, mondván, hogy „előbb kellett volna gondolkodni”, Luca pedig leforrázva, és egyben elnémulva távozott az üzletből, majd cikkben járta körbe a jelenséget.)

Hogy mi jellemzi ezeket a helyzeteket?

Személyes tapasztalataim szerint a döbbenet, a lefagyás és a hirtelen feltörő düh együttes állapota – a helyzet váratlansága miatt leblokkolunk, és bár megjelenik a késztetés, hogy valamilyen módon megvédjük magunkat vagy helyretegyük az illetőt, a felkészületlenség sajnos gátat szab ennek.

Az utólagos önmarcangolás pedig itt sem maradhat el – míg félresikerült állásinterjú vagy le nem ütött poén esetén azon forgatjuk magunkat, hogy miért nem tudtunk szimpatikusabb/professzionálisabb/lazább módon viselkedni, ebben az esetben a szorongás tárgyává a kiszolgáltatottság, a sérült énhatárok, az igazságtalanság érzése válik.

A jelenlét és a stabil énkép segíthet

Bár én lennék a legboldogabb ember világon, ha szuper tanácsokat adhatnék a trepverter elkerülésére vagy legalább az utólagos szorongás enyhítésére, sajnos be kell látnunk: a helyzetet a kiszámíthatatlanság okozza, éppen ezért baromi nehéz felkészülni rá. A korábban idézett Cuddy szerint legnagyobb segítségünkre az lehet, ha megpróbálunk a jelenben maradni:

„Ha jelen tudunk lenni a mindennapokban, akkor az ideális esetben azt is jelenti, hogy magabiztossággal és önmagunkkal szinkronban cselekszünk, és az elégedettség, teljesítmény érzésével távozunk, függetlenül attól, hogy mérhető-e a tetteink eredménye”

– mondja el, hozzátéve: ehhez fontos, hogy fejlesszük az önismeretünket, stabil identitást hozzunk létre, és képesek legyünk kommunikálni az igényeinket, értékrendünket. 

Ha pedig a helyzetben már nem sikerült helytállni – vagy legalábbis ezzel az élménnyel távozunk – a legtöbbet talán az segíti, ha tudatosítjuk: a szorongás mértéke egyáltalán nem biztos, hogy arányban van a helyzet drasztikusságával, és a legtöbb esetben nincs is olyan hosszú távú hatása, mint amiről fantáziálunk. Emellett a trepverter mértéke szubjektív érzés: míg mi pancsernek, bénának, alkalmatlannak tituláljuk magunkat, lehetséges, hogy a beszélgetőtársunk mit sem érzékelt a lefagyásunkból, vagy nem várt volna nagyobb szabású választ, mint amit adtunk neki. Egy szó, mint száz: a stabil énkép, a hibázás lehetőségének megengedése, a magabiztosság erősítése mindenképpen jó irány, ha szeretnénk szembeszállni a jelenséggel.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Alexandre Morin-Laprise

Takács Dalma