–

„Biztosan érzem, hogy ismét megőrülök. Érzem, hogy nem bírnánk ki még egyszer egy ilyen rettenetes időszakot. És ez alkalommal nem gyógyulnék ki belőle. Újra kezdem hallani a hangokat, nem tudok koncentrálni. Megteszem tehát, amit helyesnek tartok. A lehető legboldogabbá tettél. Mindent megtaláltam benned. Nem hiszem, hogy bárki is boldogabb lehetett volna, mint mi, mielőtt lesújtott ez a szörnyű betegség. Nem tudok tovább harcolni ellene. Tudom, hogy tönkre tenném az életed, de nélkülem képes leszel dolgozni. És azt is tudom, hogy fogsz. Látod, még ezt sem tudom rendesen megírni. Nem tudok olvasni. Csak azt szeretném mondani, hogy neked köszönhetem a boldogságot. Borzasztó türelmes és hihetetlenül jó voltál velem. Azt akarom mondani – mindenki tudja. Ha bárki megmenthetett volna, te lettél volna az. Engem minden elhagyott, csak a jóságod bizonyossága nem. Képtelen vagyok tovább ártani neked. Nem hiszem, hogy bárki boldogabb lehetett volna, mint mi ketten voltunk.”

Virginia Woolf író, a XX. századi irodalom egyik legragyogóbb csillaga hagyta hátra ezt a búcsúlevelet a férjének, mielőtt ötvenkilenc éves korában öngyilkos lett. Komoly családi traumák (féltestvéreitől elszenvedett gyerekkori szexuális bántalmazás, anyja, nővére majd apja korai halála) és idegösszeomlások árnyékában élte ez az asszony az életét, rettegett, hogy meg fog őrülni, depresszióval és hallucinációkkal küzdött tinédzserkorától kezdve. És elfáradt a démonokkal vívott harcban. Többszöri kísérlet után sikerrel járt: 1941. március 28-án, nem sokkal azután, hogy otthonukat bombatalálat érte, kabátzsebeit telepakolta kövekkel, majd elmerült a folyóban, holttestét csak két héttel később találták meg.  

Megrendítő búcsúlevelét olvasva merült fel bennem a kérdés:

vajon mitől függ, hagy-e hátra valaki efféle utolsó üzenetet, és egyáltalán, mi motiválja megírásukra az elmenőt.

A búcsúlevelek az öngyilkosság jelenségét vizsgáló tudósokat is régóta foglalkoztatják, hiszen tükrei a halál előtti érzelem- és gondolatvilágnak.

Máténé Pusztai Annamária nagyon izgalmas doktori disszertációjában olvastam, (amelynek címe Befejezett öngyilkosságot elkövetett személyek búcsúleveleinek elemzése), hogy az öngyilkosságot elkövetők 15-30 százaléka hagy hátra búcsúlevelet. Három alapvető funkciója van ezeknek a leveleknek: a számadás, (ügyek lerendezése, rendelkezés stb.), az üzenet a hátramaradóknak és a rákészülés a tettre.

A búcsúlevelek persze sokfélék

A kor, a nem, a közeg, a kultúra, a hagyományok is befolyásolják a tartalmukat, de általánosságban elmondható, hogy gyakoriak bennük az anyagiakkal és a temetéssel kapcsolatos instrukciók, a szeretett személyek dicsérete (vagy bírálata), a tettért való felelősség vállalása és valamilyen hitre való utalás.

A búcsúlevél gyakorta a kusza gondolattöredékek strukturálásának céljából íródik, és egyúttal tisztázza a hátrahagyottakkal való viszonyt – nagyon gyakran vezetnek az emberi kapcsolatokból (vagy épp a hiányukból) eredő fájdalmak a végzetes tetthez.

(Jellemző motiváció még a gyász, a társ elvesztése, a halálos betegség tudata, vagy a valamilyen betegséggel együtt járó szenvedés elkerülése, a válás/szakítás, a kilátástalannak ítélt élethelyzet stb.)   

A sokféle (gyakran egymásnak részben ellentmondó) kutatások között felidéz a szerző például egy 1990-es vizsgálatot is (Heim és Lester), amely arra jutott, hogy a nők, az idősebbek, az elváltak, és a magukat megmérgezők gyakrabban hagynak hátra levelet. A pszichotikus betegek és a mentálisan súlyosan zavartak viszont ritkábban.

Némelyik búcsúlevél csak egyetlen mondatból áll, de íródnak többoldalnyi üzenetek is

Kurt Cobain halálának körülményei máig zavarosak, de a hivatalos álláspont szerint lőfegyverrel követett el öngyilkosságot saját otthonában. (Róla bővebben ITT írt Csepelyi Adrienn) Hosszú búcsúlevele kétségbeesett, helyenként kusza, csapongó: 

„Egy tapasztalt, együgyű ember szavai következnek […] Már túl sok éve nem éreztem a zenehallgatás és zenealkotás izgalmát, sem az olvasásét és az írásét. Elmondhatatlan bűntudatom van mindezen dolgok miatt. Például, amikor ott vagyunk a kulisszák mögött, és kialszanak a fények és tombolva felzúg a tömeg, ez nem hat rám úgy, ahogy Freddie Mercuryra hatott, aki láthatóan imádta a tömegből felé áradó szeretetet és rajongást, amit én abszolút csodálok és irigylek. Az igazság az, hogy nem tudlak becsapni titeket […] A legszörnyűbb bűn, amit el tudok képzelni, hogy színleléssel átverem az embereket. […]

Van egy istennő feleségem, aki nagyravágyástól és empátiától szenved, és egy lányom, aki túl sokszor emlékeztet arra, ki is voltam régen. […] És ez olyannyira megrémít, hogy már létezni is alig bírok. Még a gondolatát se tudom elviselni, hogy Frances is ugyanolyan nyomorult, önpusztító, halott rocksztárrá válik, mint én. […] Nincs már bennem szenvedély, és úgy emlékszem, jobb kiégni, mint elenyészni.”

A búcsúleveleknek általában van megszólítottja, de van, hogy a címzett maga a búcsúzó

„Nincs több játék. Nincs több bomba. Nincs több séta. Nincs több szórakozás. Nincs több úszás. Hatvanhét. Tizenhéttel több, mint ötven. Tizenhéttel több, mint akartam, mint amennyire szükségem volt. Unalmas. Folyton aljas vagyok. Nem nagy öröm – senkinek sem. Hatvanhét. Mohóvá válsz. Játszd el, hogy öreg vagy. Nyugi – ez nem fog fájni.”

Ezért nem tudok felhőtlenül örülni 2023 új plasztikai trendjeinek

WMN Life – 2023. április 12. – WL

2005-ben írta le ezeket a sorokat Hunter S. Thompson, újságíró-író, a beatnemzedék nagy krakélere, négy nappal azelőtt, hogy coloradói otthonában 67 évesen öngyilkosságot követett el. A Félelem és reszketés Las Vegasban, a Pokol Angyalai és a Rumnapló című könyvek fegyverbolond szerzője, a drogok nagy barátja akkor már évek óta visszavonultan élt, betegeskedett, krónikus fájdalmakkal küzdött, és saját bevallása szerint azzal töltötte az időt, hogy képzeletbeli mosómedvékre lövöldözött (egy ízben megsebesítette az egyik asszisztensét) – végül saját magával végzett. Hamvait egy ágyúból lőtték ki, ahogyan kérte, a nem csekély temetési költségeket pedig barátja, Johnny Depp állta.

Utolsó levele vagy inkább jegyzete magyarázatot ad tettére, ami gyakori a búcsúlevelekben, ahogy az elkeseredettség szavakba öntése is.

Hunter S. Thompson belső okokra hivatkozik, míg több mint fél évszázaddal korábban írótársa, az akkor hatvanéves Stefan Zweig, arra a világra, amelyben ő már nem tud, nem akar élni:

„Üdvözletemet küldöm a barátaimnak: lássák meg a hajnalt hosszú éjszakánk után. Én, a legtürelmetlenebb, előremegyek” – írta búcsúlevelében.

Hogy értsük az utalást, tudni kell, hogy a zsidó származású Zweig 1934-ben emigrált, a nácizmus elől menekülve elhagyta Ausztriát, és először Londonban, majd Brazíliában telepedett le. Itt írta meg talán legismertebb művét, a Sakknovellát, amely egy ember vergődéséről szól egy embertelen rendszerben. Habár tisztelet és szeretet övezte, nem tudott elvonatkoztatni attól, hogy hazájában az írásait betiltották, könyveit máglyákon égették el. Amikor a nácik győzelmeiről olvasott, elhatározta, öngyilkos lesz. Tettére készült, jó ideig magával hordta a mérget tartalmazó üvegcsét. Majd miután megírta búcsúlevelét, 1942. február 23-án, feleségével együtt véget vetett az életének.

 

Források: multkor.hu, dea.lib.unideb.hu, mindsetpszichologia.hu, lelektukor8.webnode.hu, origo.hu, rockbook.hu 

 

Ha te, vagy valaki a környezetedben krízishelyzetben van, hívd a 116-123-as ingyenes lelki elsősegély-számot!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Frank Micelotta Archive / Contributor

Kurucz Adrienn