Halálos betegségből életre szóló küldetés: Keresztes Zsolt parasportoló fordulatokban gazdag története

–

„Ne haragudj, de lesz egy erős háttérzaj. Van egy macskám, aki szerintem végig nyávogni fog, mert egész nap nem látott, sok a mondandója. Menhelyről hoztuk, a neve Csámpás, nem véletlenül: csak három lába van. Szóval ő is végtaghiányos, mint én. Szoktuk is viccesen mondani, hogy szolidarít velem.”

Ezzel az egyszerre megható és az arcomra mosolyt csaló felütéssel kezdődött a beszélgetésünk Keresztes Zsolttal, vagyis Kercsóval, ahogy mindenki hívja. 

Abból is kiderült, mennyire szereti az állatokat, amit a folytatásban mondott. „Van egy Lecsó nevű kutyánk is, de nem itt Budapesten, hanem Székelyföldön lakik, a szüleim házában. Ha a mostani lakásunkból elköltözünk egy nagyobb ingatlanba, szeretném magamhoz venni, de anya és apa is nagyon megkedvelték. Mondták is, ha már én elmentem otthonról, legalább ez a »gyermek« maradjon ott. Szóval úgy gondolom, ezt még le kell meccselnem velük” – mesélte nevetve.

A derűs pillanatok után szentimentális vizekre eveztünk úgy, hogy gondolatban Székelyföldön maradtunk, és visszaforgattuk az idő kerekét, egészen Keresztes gyermekkoráig. Egy Bélafalva nevű, pár száz fős községben nőtt fel.

„Egy eldugott helyről van szó, ahol közel van az erdő, és a medve is gyakori vendég arra. Nagyon szép gyermekkorom volt ott, többek között azért, mert a természet közelében nőttem fel. Rengeteget sétáltunk, kirándultunk a környéken” – mesélte.

Akkor is maradandó élményekkel gazdagodott, amikor kamaszkorában napszámosként dolgozott. 

„Krumplit, répát szedtem, facsemetéket takarítottam

Amikor hazamegyek Budapestről – otthonról haza, ahogy mondani szoktam –, mindig örömmel látom, hogy milyen szép fákká nőttek azok a csemeték. Ekkor megdobban a szívem, hiszen eszembe jut, hogy az én kezem munkája is benne van ebben” – mondta meghatottan.

Amikor volt egy kis szabadideje, sokat focizott a falubeli barátaival, így a rendszeres testmozgás már a gyermekkorában is jelen volt az életében.

„Meg hát a fizikai aktivitás amúgy is adott volt nekem. Rengeteget dolgoztam, mondták is felénk, hogy »falun nincs szüksége az embernek sportra«” – tette hozzá.

Ami a tanulmányait illeti, sokáig nem tudta pontosan, melyik terület áll igazán közel hozzá. Általános iskolában rajztagozatos volt, a gimnáziumban matematikára és informatikára specializálódott; az egyetemen pedig szociológiát és vidékfejlesztést tanult. Útkeresése során sok mindenbe belekóstolt tehát, de azt mondta, ezt egyáltalán nem bánja, legalább többféle tapasztalatot szerzett. Első munkahelye a közigazgatásban volt, európai uniós projektekben dolgozott.

Élvezte, amit csinál, de a fizetése nagyon alacsony volt. „A szüleimtől minden héten megkaptam a Nyilas Misi-pakkot, amely bőségesen tartalmazott ennivalót, így támogattak engem. De én a teljes önállóságra vágytam, amelyet annyi pénzből nem tudtam megteremteni.”

Így elhatározta: külföldön próbál szerencsét. A példa számára a családon belül adott volt, a bátyja ekkor már évek óta Németországban dolgozott.

Egy internetes hirdetésben olvasta, hogy almaszedőket várnak Angliába

Jelentkezett, majd a bátyjától kölcsönkért pénzből kiutazott. Miután megérkezett, egy állásinterjún kellett részt vennie.

„Fogalmam sem volt, hogy az almaszedéshez miért van szükség ilyenre, de beleálltam. Tesztelték az angolunkat is, a társaságból az enyém volt magasan a legjobb. Mondjuk, a többiek szinte meg sem tudtak mukkanni, így nem is csoda” – mesélte az angliai belépőjéről. „Ezért úgy gondolták, engem máshol is lehetne alkalmazni, meg is kérdezték, nem szeretnék-e a csomagolóosztályon dolgozni.” Elfogadta az ajánlatot, így gyorsan szintet lépett, majd a nap végén még egyet, ugyanis, miután végzett a munkával, csörgött a telefonja, és egy éjszakai műszakos pozíciót ajánlottak fel neki a raktárban. Nagyon fárasztó volt számára ez az életforma, de nem bánta, hiszen olyan életszínvonalon élhetett, amilyenen korábban még soha – végre volt pénze utazgatni is.

Tizennégy hónap után azonban elege lett a túlhajszoltságból, ezért felmondott, és egy idős házaspár gondozását vállalta el, később megint irodista lett. Itt remek volt a munkahelyi közösség, motiválta a sok kihívás, beletanult többek között a logisztikába és a minőségellenőrzésbe is, továbbá a hierarchiában is előrelépett. Egy évig úgy érezte, végre sínen van az élete.

 2016 nyarán azonban megjelent egy duzzanat a bal vádliján. „Ha nem fáj, nem megyünk el vele orvoshoz” – mondta magának, nem is vett róla tudomást.

Viszont a dudor nem akart eltűnni, sőt egyre jobban nőtt.…

Akkor kezdett el csak foglalkozni vele, amikor egy erdélyi lakodalmat követően pokoli fájdalmakkal ébredt. Először úgy gondolta, csak erős izomláza van a sok táncolás miatt, de aztán csak nem akartak csillapodni a tünetek. Édesanyja unszolására végül elment a Bélafalvához legközelebb eső kórházba Kézdivásárhelyre, ahol az ortopéd orvos szabadságon volt, a sebész szünet nélkül műtött kora reggel óta, így akkor egyetlen szakember sem tudott vele foglalkozni.  

Csíkszeredában próbálkozott ezután, ahol azt mondták neki, a marosvásárhelyi kórházban van egy orvos, aki kioperálná a daganatot, majd mikroszkóppal megnézné, mi az pontosan, és elmondaná, mi a teendő vele.

„Zsolt, minden meg van beszélve” – mondták neki, jelezve, hogy biztosan nem fog úgy járni, mint korábban Kézdivásárhelyen. De ő ekkorra már megelégelte a huzavonát, és kijelentette, hogy inkább visszamegy Angliába, amúgy is lejárt a szabadsága, meg inkább az ottani egészségügyi ellátásban bízik, mint a romániaiban.  

(Később elmondta, lehet, hogy ez a döntés mentette meg az életét, mert ha kivették volna a daganatot, a bennmaradó részből szétterjedhettek volna a rákos sejtek a testében, áttéteket képezve sok helyen.)

Az ashfordi kórházban egyre erősebb fájdalomcsillapítókat írtak fel neki, majd látván, hogy azok mindegyike hatástalan, egy morfiumtartalmú készítményből kellett innia naponta kétszer. De az sem hozta meg a kívánt eredményt, így mind többet fogyasztott belőle. Amikor egyszer elment az újabb receptért, meghallotta, hogy a betegfelvételis egy kollégájának tett megjegyzésében „narkósnak” titulálta őt – mondván, akinek ekkora adag kell, egészen biztosan az.

„Hát, amit akkor kapott tőlem az a nő, azt nem tette zsebre” – emlékezett vissza a jelenetre. Elvesztette a fejét, magából kikelve üvöltözött, hogy valóban akkora fájdalmai vannak, hogy lépni is alig bír. 

A teremben megfagyott a levegő, mindenki döbbenten nézte a történteket. „De ekkor is szerencsém volt, mert pont akkor járt ott egy indiai származású orvos, akiben a reakciómat látva tudatosult, hogy ezzel a problémával tényleg komolyan kell foglalkozni” – mesélte. Az orvos először ultrahangra, majd CT-re, azt követően pedig szövettani vizsgálatra küldte. 

Nemsokára kapott egy e-mailt, amelyben az állt, megvannak az eredményei, várják egy konzultációra…

De hozzon magával egy családtagot, mert lehet, hogy olyan hírt kap, ami sokkolóan hat majd rá. Az orvos a beszélgetés során egyből a lényegre tért, elmondta neki, hogy Ewing-szarkómája van, egy olyan csontdaganat, amely egyébként elsősorban a gyermekeket érinti. Ha a tumor áttéteket képez a test egyéb részein, a túlélési esélyek minimálisak lesznek. Hozzátette, azonnal el kell kezdeni a kemoterápiás kezelést, de ha az nem vezet eredményre, akkor egyetlen megoldás marad: a lábamputáció.

„Zsolt, most, hogy ezt a felkavaró tényt ismertettem önnel, szeretne beszélgetni egy pszichológussal?” – kérdezte tőle ezután az orvos.

A válasza egyáltalán nem olyan volt, mint amilyet a szakemberek általában az ilyen helyzetekben hallanak: „Miért, a pszichológusnak talán valami problémája van, amihez az én segítségem kéne?” 

A kemoterápia és később a sugárkezelés nem vezettek eredményre, így végül Keresztes Zsolt az amputáció mellett döntött. 

Amikor arról kérdeztem, okozott-e neki mély lelki válságot az, hogy az egyik lábától el kellett búcsúznia, és a túlélése is kérdéses volt, azt felelte, hogy ugyan voltak nehéz pillanatai, de szó sem volt „mély traumáról, átsírt éjszakákról”. Inkább azon gondolkodott, hogy fog majd boldogulni az új élethelyzetében. Sőt, még ő maga volt az, aki időnként tartotta a végletekig elkeseredett barátaiban és rokonaiban a lelket: „Amikor meglátogattak a többiek – eredetileg abból a célból, hogy a kezelések alatt segítsenek –, egyáltalán nem volt temetői a hangulat, a kórházban töltött órák után jártunk-keltünk a városban, jól éreztük magunkat. Ahogy az angolok mondják, illnessből wellness lett ilyenkor” – mondta vidáman.

Ami pedig az új élethelyzetét illeti, főleg az foglalkoztatta, miként tudna sportolni az amputációt követően

Szeretett volna ugyanis egy új korszakot nyitni az életében, amelynek fontos része a rendszeres testmozgás és az egészséges táplálkozás. „Hát, mifelénk azt mondták, hogy futni csak a busz után érdemes, így az nem vonzott annyira, és az úszás meg a kerékpár sem tartoznak a kedvenceim közé” – emlékezett vissza az útkeresésére. 

Úgy gondolta, a fogyatékossággal élő sportolók álma, a paralimpia amúgy sem reális perspektíva számára, de egy igazán merész célt azért mégis kitűzött maga elé. A Spartan Race elnevezésű nemzetközi akadályverseny-sorozatot nézte ki magának, amelyen a résztvevők öt kilométertől az ultratávokig választhatnak versenyszámot – a futamokon a gyakran nehéz terepviszonyok mellett még változatos feladatok sokasága, például zsákcipelés, dárdadobálás vagy mászás is vár rájuk. 

Egy ilyen megméretés az ép sportolók számára is hatalmas kihívást jelent, ő pedig elhatározta, hogy mankóval megy végig a pályákon. „Bevallom, azon kívül, hogy a sorstársaimnak reményt adjak, volt ezzel némi provokatív célom is. Ugyanis fel akartam rázni a lusta kanapéhuszár embereket, a pólóimon található »What is your excuse« (Mi a kifogásod?) felirattal nekik is üzenek.”

A versenyekre konditermi edzésekkel készült, és kereste a helyi spartanosok társaságát is

Példaképeket is talált ebben a „műfajban”. Megismerte két, hozzá hasonlóan végtaghiányos spartanos történetét – akik közül az egyiknek ráadásul mindkét lábát amputálták. (A másikkal pedig az egyik versenyen személyesen is találkozott.)

Aztán 2018 augusztusában eljött számára a nagy nap, rajthoz állt élete első Spartan-versenyén, amelyen 7.6 kilométer várt rá 680 méter szintemelkedéssel megnehezítve.

„Ugyan edzettem előtte, de nem igazán tudtam, mi vár rám, ezért bőven értek meglepetések. Különösen a zsákcipelés okozott nehézséget, de végül az is sikerült” – emlékezett vissza a debütálásra. A barátnője – aki most már a menyasszonya – végig vele volt a teljesítés közben csakúgy, mint a későbbi versenyein is. A célba érkezés felejthetetlen pillanatairól a következőt mondta: „Én euforikus állapotban voltam, a párom pedig sírt, részben a meghatottság, részben a fáradtság miatt. Nagy volt az örömöm, de tudtam azt, hogy ez a futam sikerülhetett volna jobban is, ezért elhatároztam, hogy ráteszek még egy lapáttal az edzésekre.”

A nagy igyekezet meghozta a gyümölcsét, Keresztes Zsolt már több mint negyven Spartan-versenyt teljesített. A két legemlékezetesebb futama közül az egyik a székelyföldi Brassópojánán volt 2019 augusztusában. Ekkor 21 kilométert várt rá 1600 méter szintemelkedéssel úgy, hogy a heves esőzések miatt még az erdei ösvényeken is patakokban folyt a víz – de hatalmas küzdelmek árán 9 óra 58 perc alatt megcsinálta. „Legalább háromszor-négyszer meghaltam, majd újjászülettem közben, és úgy értem célba, hogy soha többet nem akarok ilyen pályán versenyezni” – fogalmazta meg a teljesítést követően.

De az általa sokszor emlegetett sors másként határozott

Ugyanis egy olyan ausztriai viadalon állt rajthoz nemrég, ahol 26 kilométer leküzdése volt a feladat 2000 méter szintemelkedés mellett – a székelyföldihez hasonlóan szélsőséges időjárási körülmények között. Tíz órára volt szüksége ekkor a célba éréshez, vagyis figyelembe véve az említett brassópojánai eredményét, ilyen extrém terepen is tudott fejlődni az elmúlt évek alatt. De nem csak erre büszke. „Valaki az egyik verseny után azt mondta nekem, ki akart szállni, de amikor elhaladt mellettem, arra gondolt, hogyha én fél lábbal és mankókkal megcsinálom, akkor ő sem adhatja fel. Felemelő érzés volt.” Azonban nem csupán a versenypályán mutat példát, érzékenyítő programokon is szokott előadni, kapott is már visszajelzést, hogy néhány gyerek miatta kezdett el sportolni. 

De a társadalmi szerepvállalása nem merül ki ennyiben. Egyesületet is alapított, amely a végtagprotézissel élők támogatását tűzte ki zászlajára. „A saját művégtagomhoz adománygyűjtés útján jutottam hozzá, nagyjából kétezer embert illet a köszönetem. Emiatt is úgy gondolom, hogy felelősséggel tartozom a sorstársaimért, szeretnék visszaadni valamit abból, amit én kaptam. A célom az, hogy minél több rászorulónak legyen saját protézise” – vallott a küldetéséről, és hozzátette, az emberek megszólítására a sport is egy jó eszköz. 

Erre egy ideje nemcsak a Spartan által van lehetősége, ugyanis egy másik sportot is űz, a para teqballt, amely számára nemcsak egy új szenvedély, hanem egyben a munkája is. Ugyanis teqball-instruktorként dolgozik, a sportág egyik nagykövete lett.

„Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy a para teqball bekerüljön a paralimpia programjába, és ki tudja, talán én is kijuthatnék egyszer a játékokra. De miket is beszélek?!” – állt meg egy pillanatra. „Most mondtam ellent korábbi önmagamnak, hogy úgysem lehetek paralimpikon. Hát, tudod, mit? Egy frászt, ezt is meg fogom próbálni.”

Ezzel ért véget a beszélgetésünk. Miközben a fülemben csengtek az utolsó szavai, arra gondoltam, a rá jellemző, már említett székely virtusnak és tántoríthatatlan kitartásnak, valamint a „szerencsés csillagzatnak” köszönhetően ez az álma is valóra válhat – és így bizonyára nagyon szép, mi több, rendkívüli lesz ennek a mesének a folytatása.

Képek: Keresztes Zsolt

Nádudvari Péter