„Borzalmas dolgokat fogok neked okozni, amire nem gondolsz, olyant, amilyet te okoztál nekem” – Az eset, ami megrázta a hatvanas évek Magyarországát

–

A kislány kiáltozását az időközben a szülői értekezletről a Felsőerdősor utcai lakásba hazaérkező társbérlő, Ilona hallotta meg.

Szólt a férjének, a közös fürdőszobán keresztül aztán mindketten gondolkodás nélkül Makkóék szobájának ajtajához szaladtak, de az zárva volt. A túloldalon meglepetten álldogáló nő azt hitte, a gyerekek anyja érkezett haza a munkából, ezért felkapta a sósavas üveget, és egy hirtelen mozdulattal kinyitotta az ajtót. Legnagyobb meglepetésére azonban nem Júlia, hanem a szomszéd társbérlők néztek vele farkasszemet. A szobában erősen émelyítő szag terjengett.

A férj rögtön felismerte, hogy nagy a baj, hiszen rögtön látta a papírral letakart tizenegy éves Tibor élettelennek tűnő testét és testvére, a kilencéves Éva kétségbeesett, felsebzett arcát.

Minden másodpercek alatt történt. A sósavas üveget szorongató nőt a felesége segítségével sikerült lefegyvereznie. Ilona levitte a kislányt a földszintre, közben pedig riasztotta a ház lakóit, kétségbeesetten kiáltozott, hogy a Makkó gyerekeket megmérgezték, hívjanak mentőt. Közben a lármára több lakó is megjelent a lakásban.

„Maga mit keres itt?” – tették fel a kérdést a számukra ismeretlen fiatal nőnek. „A gyermekek apjának szeretője vagyok” – jött a magyarázat. Ketten közben megpróbálták kiszabadítani a megkötözött kisfiút, illetve kiszedni a szájába tömött zsebkendőt. „Hagyják, azt már elintéztem” – jelentette ki közben a nő. Az első látásra halottnak tűnő kisfiút hideg vízzel próbálták meg életre kelteni a fürdőben, mesterségesen lélegeztették, majd hosszas kínlódás után artikulálatlan hörgő hangot adott ki, teste görcsösen összerándult, és megindult a légzése. Közben szerencsére megérkeztek a mentők, akik a két gyereket az István Kórházba szállították. A szájába öntött sósav felsebezte Tibor nyelő- és légcsövét, a gyomrát, valamint a tüdejét is. Gégemetszést kellett rajta végrehajtani, hasfalát pedig felnyitották, hogy táplálni tudják.

Éva is súlyos állapotban került kórházba. Feltételezett támadójukat is bevitték, kimosták a gyomrát, mert arra gondoltak, hogy ő is sósavval mérgezett. Tévedtek, így még aznap, 1962. március 20-án ki tudták hallgatni. Simon Teréznek hívták, harminchat éves volt, takarítónőként dolgozott, és nem volt büntetett előéletű.

Simon Teréz és Makkó Tibor másfél évvel korábban ismerkedtek meg egymással

a Kossuth mozinál, miután egyikük sem kapott már jegyet a következő vetítésre. A kétgyerekes családapa megszólította az elvált nőt. Egy budai cukrászdába mentek, aztán egyre nagyobb lett köztük az összhang. Simon Teréz a volt férjére, Tibor a feleségére panaszkodott. Előbbi állítólag rendesen ivott, utóbbi pedig „nem úgy viselkedett, mint az egy asszonytól elvárható lenne”. Mivel Simon Teréz a válás ellenére még a férjével élt a Benczúr utcában, egyik félnek sem volt egyszerű inkognitóban maradnia. A titkolt kapcsolatba egy nem várt esemény rondított bele. Éppen Simon Terézék lakásán voltak, amikor váratlanul hazaérkezett a volt férj, és a kellemetlen találkozásból akkora balhé kerekedett, hogy rendőrt kellett hívni.

A fennmaradó iratokból sem lehet pontosan kikövetkeztetni, hogy miért, de Tibor a rendőrségen valami olyasmit hallhatott a szeretőjéről, ami arra késztette, hogy leépítse a kapcsolatot.

Ezt aztán meg is mondta a nőnek, de azt is hozzátette, hogy közben a feleségével is rendbe jöttek a dolgaik, és békességben szeretne élni. Ez viszont nem ment olyan egyszerűen, mint ahogyan azt elképzelte, mert Simon Teréz nem volt hajlandó lemondani a férfiról, aki egyáltalán nem tudta kezelni ezt a kellemetlen helyzetet. Nyűg volt már ez az egész, de a szőnyeg alá söpörni sem lehetett, mert a nő rettenetesen kitartó volt.

Először úgy próbálta meg kimutatni a ragaszkodását, hogy minden közös szórakozásuk költségét fizette, szinte „tejben-vajban fürösztötte” Makkó Tibort, de úgy tűnt, hiába. Nyilvánosan jeleneteket rendezett, nekiment a férfinak, aki az egyik ilyen eset után bejelentést akart tenni a kerületi kapitányságon. Simon Teréz azonban nem tágított mellőle, ment vele, de egyébként sem lett semmi az egészből, mert állítólag túl sokat kellett várakozni a rendőrségen. Ruhákat is ajándékozott a férfinak, sőt az általa szőtt sálakból a gyerekeknek is küldött ajándékot.

Tibor ekkoriban már szinte lépni nem tudott anélkül, hogy ne találkozzon a nővel,

aki még akkor is követte, amikor ő horgászni ment a fiával. A gyerek a kisföldalatti Hősök tere megállójánál kiszúrta, hogy egy nő feltűnően integet az apjának, és el is mondta otthon az anyjának.

A takarítónő egy balatoni munkalehetőséget is elszalasztott azért, nehogy a távolság elszakítsa Tibortól, akinek saját elmondása szerint is valódi megszállottja lett. Emiatt azzal sem foglalkozott, hogy ideggyógyászati kezelésre utalták be.

Közben Tibort látta egy nő társaságában, emiatt pedig elkezdett féltékenykedni. 1962 februárjában, nem sokkal a Felsőerdősor utcában történtek előtt, egy családi ügy miatt Tolna megyébe kellett utaznia, de hiába reménykedett benne, hogy a két hét távollét alatt elfelejti a férfit, ez nem sikerült. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy bármennyire elege volt már Tibornak ebből a fajta rajongásból, a szexet ebben az időszakban sem utasította el. Az utolsó együttlétük után aztán már szó szerint bujkált a lakása és a munkahelye környékén, hogy ne találkozzanak. 

Így történt ez március 20-án is, amikorra találkát beszéltek meg, de Tibor ezt megint csak szerette volna elkerülni. Simon Teréz viszont pontosan tudta, hogy üldözöttje azon a héten délutános műszakba van beosztva a Mahartnál, így azt is, hogy terézvárosi lakásukból mikor kell elindulnia. Tibor valahogyan mégiscsak kicselezte, de a Népszigetre érve már nem volt ekkora szerencséje, a nő már ott várta a bejáratnál. Ekkor esett meg köztük – a későbbi bírósági tárgyalást leszámítva – az utolsó „nagyjelenet”.

„Mit akarsz tőlem, hiszen mindenemet odaadtam. Talán az életemet?” – kérdezte vádlón Simon Teréz. Tibor erre azt mondta, hogy a feleségét és a két gyerekét szereti, felejtsék el egymást. A nő arcon köpte, mindenfélének elmondta, és több szemtanú előtt a következővel fenyegette meg:

„A gyermekeidre nem gondolsz, állandóan azt a paraszt kurvát emlegeted, megállj, borzalmas dolgokat fogok neked okozni, amire nem gondolsz, olyant, amilyet te okoztál nekem.”

Tibor ezután bement a munkahelyére, Simon Teréz pedig elindult hazafelé. Közben megállt a hídon, és azon gondolkozott, hogy végez magával, mert elveszítette azt az embert, aki a legtöbbet jelentette neki. Az öngyilkosságot azonban mégsem kísérelte meg, mert úgy gondolta, ezzel nemhogy bánatot, de még talán örömet is szerezne Tibornak. 

Ekkor eszébe jutott, hogy megöli a férfi két gyerekét és az anyjukat is,

de ha Júliával esetleg mégsem sikerülne végezni, sósavval egy életre elcsúfítja. Először a Nyugati pályaudvar melletti postára ment, ahol feladott egy levelet a dombóvári közjegyzőnek, amiben lemondott az örökségéről a testvére részére. Ezután megebédelt a Marx (ma Nyugati) téri Tejvendéglőben, aztán hazament a Benczúr utcai lakásba. Elővette a takarításhoz vásárolt sósavas üveget, pár decit áttöltött egy másik üvegbe, és eltette a ruhaszárításra használt zsineget. Kedd délután volt, tudta, hogy Makkóéknál csak a gyerekek lehetnek otthon. Útközben pálinkát vásárolt, ebből lehúzott egy fél decit, hogy bátorságot merítsen. A többivel a gyerekeket tervezte elkábítani. Hogy ismeretlenként végképp ne keltsen gyanút, magával vitt egy bőröndöt is, amelyet korábban Tibortól kapott kölcsön. Ha valaki megkérdezi, mi járatban van a házban, majd azt mondja, hogy azt jött visszaadni. 

Körülbelül háromnegyed hat lehetett, amikor csengetett Makkóéknál. Senki nem nyitott ajtót, de éppen ekkor jött fel az utcáról a kis Tibor, aki kint rollerezett. A gyerek saját kulcsával engedte be a lakásba Simon Terézt. Makkóék társbérletben laktak ott, az előszobába belépve egy nagy hallon keresztül a bal kéz felől nyíló közös fürdőszobán keresztül lehetett eljutni Makkóék hálószobájához. A hallból nyíló másik szobában a társbérlők éltek. Simon Teréz arra nem számított, hogy a nagymama éppen ott lesz, ezért amikor meglátta az asszonyt, félig-meddig rögtönöznie kellett. Azt hazudta, hogy Tibor munkatársának a felesége, és ismeri a családot. A bőrönd is kapóra jött, még jó, hogy erre is gondolt. A férfi anyját annyira sikerült meggyőznie, hogy a nő hamarosan el is köszönt. Éva, a másik testvér, pont ekkor jött haza a játékból a közeli Lövölde térről, neki a nagyszülő még távozás közben ki is adta az „utasítást”, hogy menjen le a boltba kenyeret venni az anyjáéknak. Bár a nagyszülő cinkosságára nem merült fel gyanú, Éva a mai napig máshogyan gondolja, mivel a nagymama emlékei szerint nem szerette őket.

„Én száz százalékig biztos vagyok benne, hogy tudott arról, hogy az a nő aznap jön hozzánk. Valahonnan ismerhették egymást és egyeztettek. Én bármikor tűzbe megyek az unokáimért, ő hogyan hagyhatott ott minket egy idegennel?” – teszi fel még ma is a kérdést.

Simon Teréz tehát magára maradt a szobában a két gyerekkel.

Negédesen viselkedett velük, a leckéről érdeklődött, játszottak, olvasgattak. Tibi csokoládét is hozott nekik. Amikor már úgy érezte, hogy eléggé a gyerekek bizalmába férkőzött, beléjük diktált egy korty pálinkát is. Ekkor körülbelül hét óra körül járt az idő. A családfő késő este, az anya nyolc körül volt várható haza. Éva szólt, hogy lemegy a boltba megvenni azt a kenyeret. A nő erre még adott a gyereknek tíz forintot, hogy hozzon tortát, cukrot vagy csokit, mindegy, amit csak szeretne. 

Amint a kislány elment, a nő hozzálátott a kisfiú módszeres kínzásához. Egy lepényevés nevű játékra hivatkozva a magával hozott zsineggel megkötözte Tibit, és azt mondta, hogy majd így kell megpróbálnia megenni a tortát, amit a húga hoz. A fiú akkor kezdte érezni, hogy valami baj van, amikor a „néni” a szemét is bekötötte. Megpróbált kiabálni, mire a nő zsebkendővel tömte be a száját. Ezután minden erejével fojtogatni kezdte a gyereket, és amikor úgy látta, hogy a fiúban már nem sok élet van, betekerte a nyakát azzal a sállal, amit korábban ő küldött ajándékba. Szorította, miközben kinyitotta a sósavas üveget, és a gyerek szájához illesztette. A rendőrségen erről azt mondta, ő is elfordította a fejét, saját maga sem bírta nézni, amit a fiúval tesz.

Találomra öntötte a sósavat, aztán egy falvédődarabbal letakarta az élettelennek tűnő gyereket. Azt hitte, hogy Tibi már halott. 

Éva nem sokkal később jött meg a boltból. Simon Teréz megpróbálta úgy terelgetni a szobában a kislányt, hogy ne vegye észre a testvérét. Ő persze azonnal gyanút fogott, de a nő egy időre megnyugtatta azzal, hogy Tibi elaludt a pálinka miatt. A kislány evett a tortából, és Simon Teréznek még ahhoz is volt lelki nyugalma, hogy egy mesekönyvből felolvastasson magának. A szemafor, mely nem akart tornázni – ez volt a mese címe. Közeledett a nyolc óra, bármikor megérkezhetett az anya. Hogy jobban tudjon „bánni” második áldozatával, Simon Teréz őt is pálinkával kínálta, de a kislány azzal vágott vissza, hogy csak akkor fog inni, ha „a néni elmegy”. Ekkor újabb cselhez folyamodott. Úgy tett, mint aki valóban eltávozik, és miközben a kislány az iskolai kötényét készült felvenni, hogy kikísérje őt, lecsapott.

Éva küzdött, kicsúszott a fojtogató kezek közül, és az ágy alá bújt,

ahol megpróbált megkapaszkodni a deszkákban. Ilyen földöntúli dühvel szemben azonban nem bírta sokáig. Simon Teréznek sikerült kirángatnia az ágy alól a sikoltozó kislányt, aki utolsó erejével küzdött a nyakát szorító kezekkel. A támadó újra előkapta a sósavas üveget, hogy a gyerek szájába öntse, de mivel Éva el tudta kapni a fejét, a maró anyag a bal arcán és ajkán folyt végig. Ekkor ért haza a társbérlő a szülői értekezletről, és hallotta meg Éva kiáltásait. „Nem azt kiabáltam, hogy segítség, hanem azt, hogy rendőrség” – emlékezik vissza Éva hatvan évvel később a történtekre. A részletek már nincsenek meg a fejében, sok momentum valószínűleg az átélt trauma hatására gyakorlatilag kitörlődött.

Azt a látványt azonban sosem fogja tudni elfelejteni, ahogyan a földön félholtan fekvő testvére hasa „hullámzott” a sósavtól. Szörnyű volt, mint a tenger, amikor vihar van – mondja.

Éva arra is emlékszik, hogy az ajtón dörömbölő társbérlő utólag azt mesélte, hogy a szülői értekezleten szinte megérezte, hogy valami baj van, és haza kell mennie. Ennek a megérzésnek köszönhetik ők az életüket. 

Tibor sokáig élet és halál között lebegett, de végül ő és a húga is életben maradt.

Simon Terézt gyilkosság bűntette kísérletével vádolták, az ügy tárgyalása kevesebb mint három hónappal a történtek után kezdődött a Fővárosi Bíróságon. A tárgyalóterem zsúfolásig megtelt, mindenki látni akarta a „sósavas merénylőt” és az áldozatait. Az ügyész a „kriminológia történetében szinte egyedülállónak” nevezte a történteket. A közvélemény a sajtóban megjelent beszámolókból folyamatosan értesült a fejleményekről és a sósavval leöntött gyerekek állapotáról. Az Egyesült Izzó Hálózati rádiócsőgyártás női dolgozóitól kezdve az Állami Népi Együttes üzemi konyháján dolgozókon át az Országos Nőtanács munkatársaival bezárólag levelek árasztották el a bíróság postaládáját, amelyekben nyomatékosan kérték, hogy Simon Terézt elrettentő példaként ítéljék halálra, és végezzék ki. 

A tárgyaláson drámaibbnál drámaibb jelenetek játszódtak le.

Évát megpróbálták szembesíteni a merénylőjével, de amikor az eltorzított arcú kislány belépett a tárgyalóterembe, rögtön sírva fakadt a sötétkék kosztümben a vádlottak padján álló, a tudósítások szerint végig flegmán és cinikusan viselkedő Simon Teréz láttán.

A vádlott ekkor és már a kihallgatása során is többször megjegyezte, hogy nagyon örül annak, hogy a gyerekek életben vannak. Az is elhangzott, hogy a Makkó gyerekekben a sajátjait látta. Simon Teréznek egyébként nem volt gyereke. 

A bíróság kétszeres gyerekgyilkosság kísérletének bűntettéért kötél általi halálra ítélte a vádlottat.

Az ítélet indokolásában a bíróság rámutatott, hogy kis mértékben enyhítő körülményként értékelték beismerését és büntetlen előéletét, ezzel szemben súlyosbítóként az aljas indító okot és azt, hogy két kiskorúval szemben kegyetlen módon követte el tettét. Az ügyész tudomásul vette az ítéletet, az asszony és védője enyhítésért fellebbezett, így a bűntetőügy a Legfelsőbb Bíróságon folytatódott. Simon Teréz kirendelt védője azzal érvelt az enyhítés mellett, hogy szerinte az asszony nem volt teljesen beszámítható állapotban. Azt is elmondta, hogy az ügynek tulajdonképpen mégiscsak van halálos áldozata, miután a községben, ahová a nő való, a családdal szemben olyan ellenséges lett a hangulat, hogy a vádlott testvére elkeseredésében öngyilkos lett. 

A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú ítélet óta hatályba lépő új büntető törvénykönyv alapján a cselekmény jogi minősítését módosította, de ez a lényegen mit sem változtatott. Simon Teréz kegyelmi kérvényét is elutasították, de az ezzel kapcsolatos vélemények a fennmaradt iratok alapján nem voltak olyan egybehangzók, mint ahogyan az a korabeli sajtóbeszámolók alapján tűnik. Az elítélt életének meghagyása mellett a legfőbb érv az volt, hogy egyik áldozat sem halt meg, emberölés kísérletéért halálbüntetést korábban pedig nem szabtak ki. A kérelem elbírálásában azonban a legfőbb ügyész képviselőjének, dr. Gyöngyi Gyulának a szava döntött, így maradt a halálos ítélet. Nem jogi nyelven az volt a mindent eldöntő érv, hogy a két gyerek az orvosoknak köszönheti az életét, az elkövetőn ilyen szempontból nem múlt semmi, ő ölni akart.

Simon Terézt 1962. augusztus 14-én hajnalban felakasztották a Budapesti Fegyház és Börtön udvarán. Ő volt Magyarországon az utolsó előtti halálra ítélt nő, akit kivégeztek. 

Az ügy lezárulta után Makkó Tibort is felelősségre vonták ifjúság elleni bűntett miatt,

mert korábban többször bántalmazta a feleségét és a gyerekeket. Ezt Éva sem tagadja, de egyáltalán nem agresszív emberként emlékszik az apjára, hanem olyasvalakiként, aki nagyon szerette őket, és akitől sokat tanult. A család a történtek után széthullott. A szülők még abban az évben elváltak, és mindketten újraházasodtak. A gyerekek az István Kórházban készült fotón már mosolyognak ugyan, de Tibi ezek után még hónapokig csak feküdni tudott. Osztályt kellett ismételnie, amiben Éva emlékei szerint legalább az volt a jó, hogy így ötödiktől kezdve egy osztályba jártak.

Éva tizennégy éves volt, amikor megműtötték az arcát, de a sósav által mart sebek a mai napig látszanak. „Nem beszéltünk a történtekről, a barátok és az iskola pedig elterelte a figyelmünket. Igyekeztünk úgy élni, mint más tinédzserek.” Később ő és Tibor is családot alapított, de testvére az élete végéig szenvedett a történtek miatt. Tibor gyomra gyakorlatilag tönkrement, utolsó éveiben már csak pépeset tudott enni. Éva többször elcsukló hangon mesélt nekem egy szomorú emlékről.

Egy tévéreklámban hamburgereket mutattak, amikor Tibor szomorúan megjegyezte neki, hogy ő ilyet már sosem fog tudni enni, pedig „milyen szépek”.

Ötvenes évei elején, pont Éva születésnapján halt meg. „Mindig gyertyát gyújtok, ilyenek a születésnapjaim.” 

Nem emlékszik már Simon Teréz arcára, hónapokkal a történtek után, a tárgyalóteremben sem ismerte fel a nőt. Egy rémkép azonban a mai napig rendszeresen eszébe jut a múltból. Simon Teréz a mellkasán ül, és fojtogatja. „Elfelejteni ezt nem lehet, ha csak belenézek a tükörbe, látom magamon a sósav marta sebeket.”

A cikket a büntetőügy Budapest Főváros Levéltárában őrzött iratai, korabeli újságcikkek és az Évával folytatott beszélgetéseim alapján írtam.

Dulai Péter

Kiemelt kép: Családi archív