Amikor a gyereked azt mondja: „Ismerlek, nem fogsz megváltozni” – Andrea felépülésének útja

–

„Olyan helyről származom, ahol mindenki ivott” 

– kezdi Andrea. – „Úgy nőttem fel, hogy nem nagyon láttam józan embert”.

Van egy nagyon meghatározó, korai emléke hatéves korából: osztálytársai beszélnek valakiről, aki egy családi rendezvényen mások szerint nem ivott, csak megjátszotta, hogy iszik, mivel már nem akart többet fogyasztani. Őt akkor mélységesen megdöbbentette ez a történet, hiszen számára az volt a természetes, hogy a felnőttek mértéktelenül isznak. Ahogy nőtt, úgy élesedett rá a szeme arra, mi is folyik körülötte. El is határozta: ő biztosan nem lesz ilyen, mindent másképp fog csinálni. És ez jó darabig működött is. Tizenkilenc éves korában fogyasztott először alkoholt – ő úgy hitte, hogy erre nem volt példa korábban. „Már akkor látszott, hogy az én fogyasztásom nem normális. Filmszakadás, botrányok… de nekem ez akkoriban még tetszett is. Hiszen ettől éreztem magam vagánynak, menőnek, vicces volt, hogy egy hétig én voltam a szóbeszéd tárgya. Utólag látom, ez mennyire siralmas volt.”

Kisgyerek a kocsmában

A felépülése és a terápiák során szembesült vele: valójában nem az volt az első alkalom. „Az egész gyerekkoromat végig ittam, csak nem tudtam róla. Rendszeresen kocsmába jártam, mikor kivel, és ott mindig megkínáltak. Emlékszem, egyszer a szüleim bonbon meggyet kaptak ajándékba, amit elloptam. Beültem egy asztal alá, és megettem az egészet. Megmaradt bennem az érzés, hogy ez mennyire jó, úgyhogy később már magamnak is vettem alkoholos édességeket.”

Az egyetem alatt már rendszeresen fogyasztott alkoholt a bulik során, ám azt, hogy nem oké az a mérték, ahogy ő iszik, nem érzékelte. Inkább tartotta rock and rollnak, hogy extrém dolgok történnek meg vele, előfordult például, hogy beesett a kompról a Balatonba. A környezete is így állt hozzá: ő volt a vagány, bulizós csaj, aki mellette kitűnő tanuló. 

A párválasztása is összekapcsolódott a háttérrel, ahonnan jön: ahogy Andrea fogalmaz, csak alkoholista fiúkkal teremtett kapcsolatot, mindenki másról úgy gondolta: unalmas, gyáva, nem tudja, hogyan kell élni.

„Meg se fordult a fejemben, hogy egy férfi lehet józan is.”

Boldog békeidők

Hamar férjhez ment egy olyan férfihez, akivel tizennégy éves kora óta jóban volt. Ő is ivott, az alkoholtól pedig vicces lett és szórakoztató. „Egy darabig nagyon jó volt az életem. Összeházasodtunk, nekem jól menő karrierem volt, igen szépen kerestem vele. Született két fiunk is, ami a férjem nagy álma volt.” A terhességek, szoptatások, kisgyerekes időszak alatt Andrea egyáltalán nem fogyasztott alkoholt, így volt az életében tíz év teljes absztinencia. Később azonban felütötték a problémák a fejüket a házasságában, amit viszont már itallal igyekeztek orvosolni. Andrea egyrészt, hogy elfedje a házastársi gondokat, másrészt, hogy legyen alibije a félrelépésre, inni kezdett. „Amellett azt gondoltam, hogy ha néha egy kicsit többet iszom, az teljesen rendben van – ez mondjuk évi három alkalom volt.”

Egyedülálló, háromgyerekes anya

A 2008-10-es válság során a férje elveszítette a munkáját, Andrea viszont egyre jobban keresett. A szakadék a házaspár között beláthatatlanul szélesre nőtt. „Ő egyre többet ivott, én egyre többet dolgoztam.” Andrea elhatározta, hogy elválik, ám időközben az egyik kapcsolatából terhes lett. Mire megszületett a kislánya, elköltözött, új életet kezdett. „Persze akkor is függőt választottam, nem alkohol-, viszont viselkedési függőt.” A kislánya apja külföldön élt, így Andrea egyedül maradt a három gyerekével.

„Innentől jött a klasszikus női ivás, amit bátorítanak a reklámok, a közösségi média posztjai, mémjei, amik arról szólnak, hogy egy nő igenis megérdemli, hogy igyon, mert idegesítik a gyerekek, vagy hogy ezzel szelepeljen egy hosszú munkanap után. Belecsúsztam ebbe.” 

Andrea igyekezett arra figyelni, hogy ne látszódjon meg rajta a függősége, de ahogy nőtt a bevitt mennyiség, egyre kevésbé tudta ehhez tartani magát. Hogy ne legyen másnapos, hiszen a munkájában és otthon is keményen kellett teljesítenie, kiszámolta, mi az a mennyiség, amivel még rendben van, és azt nem lépte túl.

„Ez egy szép matematikai képlet volt. Éppen csak azt nem kalkuláltam bele, hogy a nők másképp működnek, a hormonális változástól függően ránk másképp hat az ital. A PMS időszakban például vagy könnyebben bírja az ember vagy épp ellenkezőleg, sokkal gyorsabban megárt.” Az ivását igyekezett bagatelizálni maga előtt is, mindig talált valami kifogást, amiért megérdemli. Ha pedig rosszul lett tőle, akkor azt úgy magyarázta, hogy csak az utolsót nem kellett volna már meginni.

„Most már tudom, hogy az elsőt sem kell.”

Talajvesztetten

Hiúságból, hogy ne hízzon, a sörről borra váltott, az üres üvegek eltüntetésével azonban gondjai lettek, illetve a sok savtól, amit a bor okozott, gyomorproblémái is. A megoldást a tömény fogyasztásában remélte. „Azt viszont már képtelenség uralni.” Andrea lába alól kicsúszott a talaj. Több ízben zárt osztályra került, epilepsziás rohamai voltak, előfordult, hogy elájult. „Ha le akartam szokni, azért tört rám a roham, mert kevés volt az adag, ha túlittam magam, akkor meg azért.”

A zárt osztályról jó darabig nem engedték ki, depressziót állapítottak meg nála – erről azt mondja, az volt akkoriban a pszichiátria kedvenc kulcsszava –, és eszerint gyógyszerezték. Nem lett tőle jobban, lelki támogatást a felépüléséhez pedig nem kapott.

Közben a lánya apja hazaköltözött külföldről, részben Andrea állapota miatt. A fiai az apjukhoz kerültek, őt pedig, amkor kijött a zárt osztályról, a párja kizárta az otthonából. Andrea teljesen egyedül maradt.

Felsővezetői munkáját még el tudta látni, az volt az utolsó biztos kapaszkodó az életében. „Egyre lejjebb csúsztam. Időközben tíz pszichiátert elfogyasztottam, nem tudtak segíteni. Egyik sem mondta, hogy lenne más megoldás. Az orvostudomány az ő esetükben még mindig ott tartott, hogy ha gond van, adjunk nyugtatót, aztán attól majd elmúlik.”

Még beültetése is volt: egy olyan implantátumot kapott a bőre alá, ami miatt ha ivott, nagyon rosszul lett. „De már abban a fázisban voltam, hogy már ez sem zavart. Mentem szépen lefelé a lejtőn.”

Elvonón

Egyre több bajba keveredett. Volt, hogy egy idegen városban ébredt, egy ismeretlen férfi oldalán. De olyan is, hogy elindult valahová, majd arra ocsúdott: nincs nála már sem a telefonja, sem a pénztárcája vagy a laptopja. „Egyszer kiszámoltam: több, mint harmincszor volt szükségem sürgősségi intézkedésre.”

A környezete is magára hagyta, dühítette őket, hogy nem tudtak rajta segíteni, úgyhogy lemondtak róla. „Néha a szomszéd segített, amikor összekanalazott az utcáról, de más nem történt.” Andrea elmondja, a függősége egy borzasztó elmagányosodással is járt, és mivel úgy érezte, mindent magának okozott, az ő hibája, az önsajnálat is egyre mélyebbre vitte.

Végül az édesanyja vitte el egy vidéki elvonóra. „Ez úgy működik, hogy beraknak nyolc-tíz beteget egy szobába és magukra hagyják őket. Nem történik semmi, telnek a napok, te meg ott fekszel pizsamában.”

Végül itt találkozott az első olyan emberrel – egy kórházi lelkésznővel –, aki érdemi segítséget is tudott neki nyújtani. „Vele megtaláltam a közös hangot. Én voltam az egyetlen, aki járt hozzá. Nagyon sokat beszélgettünk, aminek hatására valami elmozdult bennem.”

Ugyanebben az intézményben volt egy olyan főorvos, aki értett a női függőséghez is. Ő tanácsolta Andreának: még ne menjen haza, mert amíg nem foglalkozik a szerhasználata lelki részével, addig minden előről fog kezdődni. Egy kombinált terápiába kezdett tehát, mely ötvözi a pszichiátriát az anonim közösségek módszereivel.

„Ezzel sikerült végre megállnom. De az utolsó pillanatban.”

Andrea a kórházból, a rehabilitációja alatt is folyamatosan dolgozott, és onnan is tartotta a kapcsolatot a gyerekeivel, csomagokat küldött nekik, leveleket írt. Mire azonban kikerült az intézményből, a világban tombolni kezdett a járvány. „Úgy jöttem ki, hogy minden bezárt, nincs hova menni, nincs mit csinálni.”

Visszacsúszás

Egy darabig tartotta magát. „Félálomban telt el az az időszak, közben felszedtem húsz kilót.” Már nem ivott, viszont elkezdett gyógyszereket szedni. „De az is túlzó méreteket öltött. Már rég nem az orvos által felírt pirulákat szedtem, hanem az utcáról szereztem be a készítményeket, az pedig végképp kontrollálhatatlan.” Ismét padlóra, majd onnan a kórházba került.

Ezúttal azonban sokat számított, hogy már volt egy ismert közössége. Mikor kikerült a kórházból, onnantól fogva minden nap gyűlésre járt, és igyekezett rendbe hozni az életét. Ahogy ő fogalmaz: megtanulta, hogy táplálékot nem csak a testének, hanem a lelkének is kell adnia, és akkor minden nehézség átvészelhető. Hogy ha a szíve mélyén is kívánja a változást, akkor az igenis lehetséges. Munkahelyet váltott, és bár hiányzik neki a régi pozíciója, tudja, azzal a felelősségteljes, pörgős, sok sikerrel járó munkakörrel megvan az esélye, hogy visszacsússzon.

„Lehet így élni”

A kislányát végül a felépülési munkájának köszönhetően visszakapta. A fiai viszont nem bocsátottak meg neki. „Ennek öt és fél éve.” Jó darabig küzdött értük, volt, hogy rendszeresen szondával próbálta bizonyítani: nem ivott. „De elintéztek azzal, hogy akkor biztos gyógyszert szedtem.”

Ebben a nehéz helyzetben sokat segítettek neki egy drogfüggő társnője gondolatai, aki az egyik gyűlésen a következőt osztotta meg velük: tudja, hogy nem kerülnek hozzá soha többé vissza a gyerekei, de lehet így élni. „Bennem megszületett akkor a cél, hogy megpróbálom ezt a kiutat. Most már örömet okoz, ha másoknak tudok támogatást nyújtani abban, amikor visszakapják a gyerekeiket. Nemrégiben történt meg, hogy az egyik társunk négy és fél év után visszakapta a gyerekeit. Tudtam, hogy ott kell állnom mellette, hogy mit kell neki mondanom, hogy milyen érzés ez az egész.” Ahogy azzal is tisztában volt: a gyerekek ebben a helyzetben teljesen kiszámíthatatlan, hogyan reagálnak. „Van, aki a szülője nyakába borul, és van, aki soha többet hallani sem akar róla. A saját fájdalmukat a gyerekek gyakran azzal óvják, hogy törlik az emlékeket, és így tényleg az a megélésük, hogy nem is ismerik a szülőt. Ezek nagyon kemény pillanatok. Főleg, ha a szemébe mondja az embernek a saját gyereke: nem ismerlek.

Nálunk ennek épp az ellenkezője van. Nekem azt mondják a fiaim: ismerlek, és tudom, soha nem fogsz megváltozni. Az se jó.” 

Sokáig küzdött, de ma már nem próbálja megvenni a szeretetüket, nem akarja megkapni az elfogadásukat mindenáron. Inkább igyekszik nyitott maradni, hogy ha készen állnak rá, ő ott legyen nekik.

Függő személyiség

Andrea a gyógyszertől 2022. februárja óta,  az alkoholtól pedig 2020. áprilisa óta tiszta. „Néha kapok kísértést a régi életemhez, de most már tudom: az ugyanoda vinne vissza.”

Ahogy visszapörgette a fejében a gyerekkori emlékeit, rá kellett jönnie: már egészen korán kiderült, hogy függő személyisége van. „Óvodás voltam, amikor annyira ízlet az egyik menzai fogás, hogy túlevés miatt kórházba kerültem.” Ezzel a mai napig küzd, igyekszik ugyan kordában tartani a szenvedélybetegségét, például úgy, hogy próbál olyan függőségeket találni, amik kevésbé ártalmasak az egészségére. „Nekem most a könyvolvasás ilyen. Hajnalig olvasok, nem alszom, aztán fáradt vagyok másnap, úgyhogy igyekszem behatárolni, meddig olvashatok egy-egy nap.”

Andrea támogatóként próbál segíteni a társain. Azzal is tisztában van: egy alkoholista szülő nem képes a gyereknevelésre, és minden esetben a gyerekek érdeke kell, hogy előbbre legyen. 

„Sokszor a gyerek érdekében kell elkezdeni a különéléses felépülést az anyának. Sok nő élete végéig magasan funkcionáló alkoholista marad, de attól még a működése, az, amit átad a gyereknek, az az alkoholizmus.

Én is ezeket a mintákat hoztam, ahogy a szüleim is. Mára már feldolgoztam, elfogadtam, hogy ők ennyire voltak képesek. Tavaly nyáron az édesanyámmal megpróbáltam rendezni a kapcsolatomat, de az volt a vége, hogy a vendéglátó helyen, ahol voltunk, sörrel kínált. Az volt az a pont, amikor felálltam és hazamentem.”

Andrea azt is elkeserítőnek tartja, hogy a vérszegénységére nemrégiben a háziorvosa azt tanácsolta, igyon meg egy deci vörösbort naponta, és hogy a szoptatós anyukáknak a védőnő szokott sörfogyasztást javasolni.

Magáról úgy gondolja, hogy függő személyiségzavarral született. A gyerekein is látja, nem mindenki ilyen. Bár mindkét szülőjük függő, a fiainak mégsincs erre hajlama, szemben a lányával, aki hozzá hasonlóan hajlamos mindent túlzásba vinni. A lányával – aki még nagyon kicsi volt, abban az időben, amikor Andrea ivott, így nincsenek róla, csak józan emlékei – nyíltan kommunikál a történetéről. Azt reméli, hátha a maga felépülésével és példaértékű őszinteségével (amit én is tapasztaltam) legalább őt meg tudja menteni. 

Búcsúzóul elmondja, mi az egyik legnagyobb tapasztalata a felépülésének: „A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy igaz a mondás: üres kancsóból nem lehet tölteni. Amíg nem tanultam meg szeretni magam és az életem, adni sem tudtam, még a saját gyerekeimnek sem."

Fiala Borcsa