Akik sehová sem passzolnak, és nem is akarnak – Megnéztük a friss Oscar-díjas A nomádok földjét
Azt állítottuk pár nappal az Oscar-díjkiosztó előtt, hogy a rendezői kategória két női jelöltje, Chloe Zhao és Emerald Fenner történelmet írhatnak – azóta pedig már tudjuk, hogy ez meg is történt: a Kínában született Chloe Zhao az első színes bőrű nő, aki elnyerte a legjobb rendező díját, és az első női alkotó, akit négy kategóriában jelöltek, ebből kettőt díjra is váltott. De most, hogy már láttam A nomádok földje című filmjét – amit május 20-ától a magyar mozik is vetítenek, igen, a mozik! –, még nagyobb történelmi jelentőséget tulajdonítok a győzelmének. A nomádok földje ugyanis mindennek a tagadása, amit ma hollywoodi filmként ismerünk. A nomádok földje nem a hősök és a győztesek, hanem a társadalom szélére szorult igaz emberek, de mégis vesztesek filmje, aminek egész elbeszélésmódja és szemlélete homlokegyenest ellenkezik az amerikai filmes klisékkel. Az tehát, hogy ez a film megnyerhette a legnagyobb amerikai filmdíjakat (köztük a legjobb filmét is), tényleg történelmi jelentőségű – egy kiállás mellettük. Gyárfás Dorka ajánlója.
–
Vajon megtörténhetett-e volna mindez, ha nincs mögöttünk egy év világjárvány? Vajon megtörténhetett-e volna, ha nincs Trump-éra, és nem érjük meg a bukását? Nem, valószínűleg csak így juthatott el az Amerikai Filmakadémia oda, hogy egy olyan filmet emeljen a magasba három Oscar-díjjal, amelyik az ország púder nélküli arcát mutatja meg, és valódi lakosait állítja középpontba, akik egy korábbi (még a járvány előtti) értékrend szerint semmirekellők, semmire sem jók, páriák. A nomádok földje mintha annak felvállalása lenne, hogy amit a hollywoodi filmek eddig árultak, amivel eddig kábítottak minket, az mind hazugság. Ez itt az igazi Amerika.
A nomádok földje főhőse Fern, egy hatvanas éveiben járó özvegy nő, aki a felnőtt életét egy bányászvárosban töltötte, ami azonban egy nap – sok-sok bányászvároshoz hasonlóan szerte a világon, amik a bányák bezárásával értelmüket vesztették – elnéptelenedett, kiürült. Fern még elkísérte a férjét, élete szerelmét a halálba, majd ott találta magát a nagy semmi közepén. A házuk értéke nulla, vagyona nincs, életcélja pedig mi lehet hatvan felett gyermektelenül, magányosan? Számára nem választás, hanem kényszerpálya, hogy egy rozoga lakóbuszba vágja magát, és nekiindul egy új életnek.
Fern kitalált személy, de az út, amit bejár olyan valódi, hogy ennél igazibb (vagy igazabb) már nem is lehetne. Az első megállója egy fagyos puszta közepén véghezvitt kakálás.
Nincs fa, ami mögé elrejtőzhetne, de nincs egy lélek sem körülötte, aki miatt szégyenkeznie kellene. Fern itt, a film nagyjából tizedik percében levet minden sallangot, ami mögé valaha elrejtőzhetett, és mire közelebbről megismerjük, olyan csupasz, olyan szabálytalan, de áttetsző és tiszta, mint egy patak.
És olyan frissítő is Frances McDormand alakításában, aki megmutatja, milyen egy színésznő minden hiúság nélkül. Eddig se lehetett őt ezzel vádolni, de most aztán annyira nyers és őszinte, hogy véghez viszi a szinte lehetetlent: egyivásúvá válik a film amatőr szereplőivel, akik saját magukat játsszák.
Tehát senki sem játszik. Mindenki önmaga. Ez azért nem teljesen új a nap alatt – gondoljunk csak Zolnay Pál ’70-es években forgatott filmjeire, például a Fotográfiára, ami hasonló koncepcióra épül –, de amerikai filmben, egy többszörös Oscar-díjas színésznő esetében (aki ezt a filmet maga kezdeményezte és gondozta producerként is) azért egyedülálló.
A kamera ugyanis olyan szerkezet, ami az ember veséjébe lát, és kíméletlenül leleplezi a hazugságot. És ha egyszerre jelenik meg előtte egy amatőr szereplő, aki képtelen a színészkedésre, meg egy hivatásos színész, akinek mestersége a játék, akkor színész legyen a talpán, aki nem válik nevetségessé, túlzóvá vagy hamissá. Ez egy igazi megmérettetés. Ráadásul A nomádok földje amatőr szereplői nem akármilyen karakterek, szinte mindnyájan megrendítő múlttal, kivételes belső erővel, és izgalmas személyiséggel rendelkeznek – ez az arcukra van írva. Ahogy az El Caminóra sem kel útnak olyan ember, akinek ne lenne elszámolnivalója magával, úgy ezek a modern nomádok sem úszták meg a traumákat. Annál is kevésbé, mivel a többségük már nem is fiatal. (De a legfiatalabb közülük talán a legtraumatizáltabb.)
A film egyik legkeményebb üzenete, hogy ezek az emberek tisztességgel végig gürcölték az életüket, adót fizettek és gyerekeket neveltek fel, mégsem marad nekik más idősebb korukra, mint az, hogy amíg csak bírják, róják az utakat, mert az otthon luxusát nem engedhetik meg maguknak. A lakhatáshoz való jog – úgy látszik – nem alapjog, különösen nem egy olyan őskapitalista országban, mint Amerika, ahol a szociális hálónak nincs hagyománya. (Ismét egy olyan téma, ami a pandémia korában egész más súllyal ér célba.)
Sajnálni mégsem kell őket – ez az utolsó, amit akarnának. Méltósággal viselik a sorsukat, és amennyire a szabadságvágyuk engedi, még közösségbe is szerveződnek, hiszen az ember társas lény, mindenkinek szüksége van az akolmelegre.
Fern útja a kényszerből indul, és a döntés szabadságáig tart. Addig, míg el nem mondhatja magáról, hogy számára az örök vándorlás: választás, és a hozzá leginkább passzoló életforma.
Ehhez be kellett iktatni a filmbe egyetlen, hollywoodi klisékre hajazó cselekményszálat és egy másik profi színészt, David Strathairnt, aki a legelső felbukkanásával, annak legelső másodpercében a romantikus szerelem, vagy legalábbis a társas magány megtestesülését reprezentálja, és ezáltal picit ki is lóg a filmből. Szerencsére a kísértés Fernt még csak meg sem legyinti igazán, nem enged a csábításnak – mindez csak arra jó, hogy megerősítse a kívülállásában. Hogy ez még az intenzív gyásza miatt van-e, vagy – ahogy a testvérét alakító, szintén amatőr szereplő Melissa Smith mondja –, mert mindig is más volt, őszintébb és bátrabb, mint az emberek általában, az végül is mindegy.
Fernnek ez a sorsa – innentől az örök kívülállás és az életben maradásért folytatott napi harc. Valami alkalmi munkáért, azért, hogy a rozzant lakóbusza minél tovább bírja, azért, hogy legyen mit enni, és ne betegedjen meg, mert azt is maga előtt láthatja, hogy mi történne vele akkor.
A húgát alakító szereplő mondja azt is, hogy a mai nomádok olyanok, mint Amerika első telepesei, az úttörők. A tájban élnek, a természetben, mert ahhoz sokkal jobban tudnak kapcsolódni, mint az emberi társadalomhoz. Szeretnének tartozni valakihez, de csak ideig-óráig, aztán újra beszívni a végtelen puszták vagy a kietlen hegyek látványát, és igen, ha kell a fagyos földbe vagy a műanyag vödörbe kakilnak, de cserébe könnyű a testük, mert nincsenek tele görcsökkel és felesleges megfelelésvággyal.
Persze irigyelni sem kell Fernt – egyszerűen csak tanuljunk meg ne ítélkezni azok fölött, akik más életet választanak, mint amit a társadalmi rendszerünk elismer, és ha kérik, akkor segítsünk nekik úgy, ahogy tudunk.
Néha egy engedélyezett parkolóhellyel. Néha csak jó szóval. Vagy csak odafigyeléssel.
Chloe Zhao tökéletes választás volt erre a filmre (ami Jessica Bruder azonos című tényregényét vette alapul), mert nem érdekli semmiféle hamis csillogás. Csak az ember érdekli – még a nő és a férfi sem izgatja, csak az, ami mindannyiunkban közös, és ami mindannyiunknak nehéz. A nagy egzisztenciális kérdések, a létezés kihívása. Hogy hogyan lehetnénk szabadok, mégsem magányosak? Sehogy – válaszolja. Viszont az ég mindig ott lesz, hogy ránk boruljon egy nagy kék öleléssel, és a szikláknak is van valami vigasztaló hallgatása. Ha mással nem, a tájjal mindig egyesülhetünk, mert mégis csak a természetbe vetett lények vagyunk. Oda is térünk vissza.
Gyárfás Dorka
Képek: Fórum Hungary
