Ahogy az egyes adások előtti lakomára készültünk a WMN konyhájában-stúdiójában, eszembe jutott nekem is az egyik kedves gyerekkori ízemlékem: iskola után gyakran az apai nagyszüleimnél vártuk, hogy a szüleink értünk jöjjenek. Nagymamám volt a legjobb szakács, akit valaha ismertem, de egy egyszerű uzsonnának is megadta a módját: friss, ropogós héjú fehér kenyér, Pick szalámi, paprika. A körítés változott, ez a három biztos pont azonban a mai napig ezeket az estéket idézi bennem:

ülünk az asztalnál, esszük a nagyapám által összevágott „katonákat”, és hallgatjuk, ahogy arról mesél, hogy Szent-Györgyi Albert épp ilyen paprikából vonta ki először a C-vitamint. Bárcsak mesélhetne még!

A szerkesztőségi értekezleten, amikor felvetettem a cikkötletem, azonnal megrohantak bennünket az emlékek. Dián Dórinak is rögtön a nagyszülei jutottak eszébe:

„Nekem a nagymamám zöldbabfőzeléke és az anyukám tökfőzeléke ilyen. Máshol nem is enném meg ezeket, de az övéik fantasztikusak. A másik meg nem is annyira az íz, mint maga az élmény: a nagypapámmal, amikor kicsi voltam, és ott aludtam náluk, az volt a vacsiprogram, hogy beült a fotelbe, én mellé húztam a sámlit, néztük a tévét (legtöbbször Bud Spencer-filmeket), és császárszalonnát falatoztunk majonézzel, kenyérrel, természetesen »felkatonázva«.”

Ugye, milyen érdekes, mennyire hasonló emlékek a legfontosabbak számunkra?

Reprodukálni a múlt ízeit

DTK ez ügyben nagy fába vágta a fejszéjét:

„A nagymamám szakácsnő volt a falusi iskolában. És egy mágus a konyhában. Olyan értelemben (is), hogy nagyon kevés pénzből, erősen limitált alapanyagokból volt képes nagyon hatékonyan, sok fantáziával és elképesztő ízletesen megetetni az egész családot. A sült csirkéje ízére máig emlékszem, azt hiszem, örökre ez marad a kedvenc ízemlékem, és amíg élek, azon leszek, hogy reprodukáljam. Sosem felejtem el, hogyan varázsolt ebédet nyolcunknak egyetlen csirkéből, és csak felnőttként értettem meg annak a szívszorító szépségét, hogy az ő »kedvence« a madár far-hát része volt. Mert neki az jutott.”

Ó, hogy ehhez mennyire tudok kapcsolódni: apai nagymamám „véletlenül” épp a tyúk „kaparóját”, azaz a lábát szerette a legjobban…

Osztálykirándulás, sulibuli és szendvics

Kerepeczki Annával együtt utaztunk Szegedre a Pick Szeged csapatához, és azon nevettünk, hogy olyan hangulatban indultunk, mintha osztálykirándulásra mennénk – és már jöttek is az emlékek a buszban szendvicsezésről-nassolásról. Meg más is eszébe jutott:

„Nekem pont a Popfilter-minisorozat miatt ugrottak be a gyerekkori reggelik a nagymamámnál. Imádtam a hatalmas szelet párizsis kenyeret nyammogni, közben ettük mellé a paprikát, és beszélgettünk, nevettünk. Még mindig érzem a számban az ízét.

A másik ízemlékem pedig az általános iskolás sulidiszkóhoz köthető, ugyanis mindig segítettem a szendvicseket készíteni. Tudjátok, azok a tipikus szalámi–tojás–uborka–sajt–pirosarany kombinációk, amiket azóta is csinálunk itthon, mert verhetetlenek.”

Kurucz Adri adta talán a legmeglepőbb választ a kérdésre:

„Tejleves… Nagyjából ellentmond mindannak, amit ma a táplálkozástan szerint kisgyerekeknek adni kell étel gyanánt, de a háború alatt felnőtt nagymamámnak maga volt a kánaán, hogy tudott adni nekünk tejet, IGAZI cukrot, tésztát. Más nem is volt benne, ja de, egy pici só. Nagyi mindenbe tett egy pici sót, az édes ételekbe is (ahogy én is). Ez az édes, sós tejleves a gyerekkorom íze, és a tesómnak dettó, amúgy sose főzi meg egyikünk se. Az a múltunk.”

Gyerekkori álmaink

Both Gabi édes-bús nosztalgiája meg az egyik legkedvesebb válasz, amit kaptam:

„Hát, az én gyerekkori ízemlékeimet főként a zsíros kenyér íze uralja, de disznóvágáskor azért a kolbász is befigyelt. A szalámi szinte elérhetetlen álom volt, épp ezért,

amint megkaptam életem első fizetését, amikor már Budapesten laktam, boldogan elvágtattam vele egy úgynevezett szupermarketbe (a nyolcvanas évek végéről beszélünk, ugyebár), és vettem húsz (!) deka téliszalámit, meg egy kiló banánt. Aztán a csepeli albérleti szobám magányában felfaltam egyszerre az egészet.

Érdekes kombó volt, de bepótoltam vele minden gyerekkori vágyamat!”

Pásztory Dóri maga is nagy hedonista, így rögtön lecsapott a témára: „Imádom azt a szót, hogy ízmúzeum, talán Tóth Sándor kávémestertől hallottam először, és nagyon sokszor visszatért a Emelem poharam! podcastban, amelyben szinte minden vendég gyerekkori ízemléket hozott elő, amikor megkérdeztük, mi a boldogság íze. Teljesen mindegy, mekkora ízkalandorrá válik az ember, a gyerekkori ételeknek teljesen más helyük van ebben a tárlatban. Hát az én kis ízmúzeumomból két korai emlék került elő a nagyszüleim konyhájából. A pécsi panelban a félbevágott virsli, amibe sajtot rakott a nagymamám, és úgy grillezte meg a klasszikus kis fém grillsütőben, ami mindig füstölt kicsit. Ez a füstös, megolvadt sajtos virsli volt gyerekkorom egyik kedvenc étele. A másik a marcali nagymamám barátfüléje (lekvárral töltött tészta, cukros dióval tálalva), amit mindig együtt készítettünk. Az unokatesóm, a mamám és én teljesen kitöltöttük a minikonyhát. Amikor tálaltuk nagypapámnak, úgy éreztük, mintha most kaptuk volna meg a Michelin-csillagot.”

Milanovich Domi első ízemlékén felkacagtam:

„Kisgyerek voltam, amikor bejöttek Magyarországra az első gyorséttermek. Az volt a legnagyobb menőség, ha valaki ott rendezett szülinapi zsúrt.

Emlékszem, az egyik első ilyen eseményen a fiatal néni (mai kifejezéssel animátor) megkérdezte, ki mit kér, mire az egyik ovistársam elbizonytalanodott, és azt mondta: szalámis szendvicset.

Az öcsémmel, aki szintén részt vett a bulin (ő négyéves volt, én meg hat), a mai napig emlegetjük, milyen cuki volt ez a jelenet meg ez a gyerek. Egyébként minden családtagomhoz kötődik valamilyen íz: az egyik nagymamámhoz a gyümölcstorta, a másikhoz a borsóleves, az egyik nagyapámhoz a maga készítette körtelé, a másikhoz a must, a vadas, a hortobágyi húsos palacsinta. Ő volt az is, aki mindig úgy búcsúzott tőlünk: »jók legyetek, és soványak«, miközben a nagy hasát lapogatta és nevetett.”

Végül pedig következzék Fiala Borcsa, az ízek nagyasszonya a WMN-csapatban:

„A kertünkben sok sárgabarack termett, ezért az anyukám minden évben rengeteg baracklekvárt tett el, ott sorakoztak a kamrában és a konyhaszekrény polcain. Nem faksznizta túl a befőzést (én legalábbis így emlékszem rá), nem húzgálta le a héját vagy passzírozta át, a mély narancssárga, édes lekvárban fel lehetett fedezni egy-egy puhára főtt félbarackot is. A kamaszkori szeretetéhségemet gyakran elégítettem ki úgy, hogy bekanalaztam akár egy fél üveggel is egy ültő helyemben, míg az édes íz már csiklandozta a torkomat. (Hát igen, a boldog békeidők, amikor egyrészt nem a nutellát kanalaztam állva, hanem a házi baracklekvárt, és amitől még ifjú titánként nem is híztam és nem is fostam magam össze rögvest.”

Látjátok, milyen érdekes ez? Hogy egyes ízek végigkísérnek bennünket az életünkön, sőt: mi magunk is továbbadjuk őket a kicsiknek a családban, hogy aztán ők is ilyen szívbéli emlékeket idézhessenek majd fel néhány évtized múlva. És ebben a világban nagyon, de nagyon kellenek a biztos pontok az életünkben. Talán nem is feltétlenül érezzük át mindig, mennyire. 

Ha elmerülnél sztárvendégeink ízemlékeiben is, hallgasd meg a Popfilter őszi minisorozatát!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Westend61

Csepelyi Adrienn