–

Én voltam gyerekként a szülők rémálma, a „semmit evő” típus

Tehettek elém akármilyen megnyerő ételt, vagy csak megpiszkáltam, vagy még azt sem. Anyámnak hol báboznia, hol mesét olvasnia kellett, az elterelte valamennyire a figyelmemet és míg kiderült, bekapta-e Piroskát a farkas, anyám valahogy a csodálkozástól eltátott számba ügyeskedett pár kanál ételt. „Te szegény, szerencsétlen” – nézett végig rajtam általában a rokonság, mert persze az étvágyamhoz illő kinézetem is volt, a suliban pedig piszkafának és seprűnyélnek csúfoltak.

Nem tudom, mikor változott ez meg…

Talán amikor régi emlékek és édes hangulatok kezdtek kötődni az étkezésekhez. Ha belegondolok, egyes ízek az én fejemben most is korábbi nagy nehézségekhez kötődnek, de érdekes módon mégis az otthonosság és a biztonság érzéseként sikerült átmentenem ezeket a felnőttkoromba.

Stirlitz és a pirítós

X generációs vagyok, a Nagy Hétfői Adásszünetek idején voltam gyerek, ami azzal is együtt járt, hogy az ország sok lakótelepéhez hasonlóan, a miénken is sokszor volt este áramkimaradás, olykor fél éjszakákig. Nyilván nem adásszünetes napon, hanem leginkább olyankor, amikor éppen az izgalomtól előrehajolva, feszülten nézte az ember, hogy Fantomasnak akkor most sikerül-e elillannia a ködös párizsi háztetőkön át, vagy Stirlitzet agyonlövik-e éppen kémkedésért, vagy mit fog válaszolni Blazsej doktor Hunková nővérnek. E ponton tang, sötétség, apám rezignáltan káromkodik egyet, anyám indul botorkálva gyertyáért, az öcsém bőg, mert neki is Fantomas a kedvence. Én fél percig még a fotelba süppedve várok, hátha csak pillanatnyi zavarról van szó a rendszerben, talán visszajön a kép, talán meglátom a nappali sötétítőfüggönyén át, hogy a szomszéd házban égnek a villanyok, azaz nem lehet akkora a baj – de újabb fél perc múlva tudom, hogy itt már nem lesz áram ma. A szomszéd ház lakásaiban már imbolyognak a kóbor gyertyafények, és én sosem tudom meg, hogy akkor elárulták-e azt a szegény Stirlitzet.

via GIPHY

Nálunk az áramszünetes esték – ezt a bosszankodást leszámítva – igazán békebeliek voltak

Anyám végül tényleg előkotorta a karácsonyról maradt, lefolyt gyertyacsonkokat, és tányérkákba a kád köré rendezte, aztán ment a gázon, a kopott zománcos nagyfazékban vizet melegíteni a cicamosdáshoz. Földgázalapú világképünk alapját akkoriban az a biztos tudat képezte, hogy ha az Édász leég, összedől, és elsüllyed (ki gondolta, hogy pár évtized múltán aztán kissé más formában, de tényleg megteszi), a kétszer négyes panelkonyha Karancs tűzhelyének gombjait csavargatva, égő gyufával ügyeskedve a magyar ember mindig tud meleget csiholni, és valami vacsorát rittyenteni.

Az ilyen esték legjobb része a platnin megsütött (értsd: félig elszenesített) pirítós, és a héjában a forró sütőtérbe hajigált krumplik sós porhanyóssága volt.

Utóbbiakat gyorsan kikapkodtuk egy abrosszal bélelt kenyérkosárba, és úgy takargattuk, mint kotlós a csibéit, latolgatva, melyik „csibét” is hasítsuk fel elsőként, hogy a közepén ejtett keresztvágásból aztán elsőként csurogjon ki az olvadásnak indult hűtőből előszedett, kockára vágott vaj… A harmadik fogás a só volt, őrült módon sóztunk mindent: pirítóst, krumplit, vajat. És ittunk rá egy kanna Konzum teát, citrompótlóval és iszonyatosan elcukrozva, gyertyafénynél, kuncogva, egymást böködve és barkochbázva. Apánk már nem is szidta az Édász jó édes anyját, anyánk pedig előhozakodott a saját, háború utáni gyerekélményeivel, például, hogy egyszer templomba menet előtt gyönyörűen kimosdatták, beondolálták, és felöltöztették fehér csipkébe, ő meg az indulásra és a felnőttekre várva azonmód a szederbokorban kötött ki – ami nemcsak azt idézte elő, hogy hófehér helyett öt perc alatt lila pöttyösbe vágta saját magát meg a hároméves húgát is, de pár irgalmatlanul nagy anyai nyaklevest is.

Igen, azt hiszem, utoljára néhány elégett pirítóshéj és két, ráncosra sütött vajas krumplidarab felett voltam felhőtlenül gyerek – mert egyéb estéken vagy veszekedtek, vagy tengermély csöndbe burkolóztak a szüleim.

Háborúk és krumplilángos

Akkoriban találtam ki, hogy újságíró leszek. Nem igazán volt ötletem, kit interjúvolhatnék meg, de mivel én és az öcsém megkaptuk a család első komoly magnóját, mindjárt neki is láttam nagy ívű zsurnalisztapályám felvirágoztatásának, és felkértem a nagyapámat interjúalanynak. A beszélgetés hallatlanul érdekes mederben folyt – kérdezgettem a nagypapát a kedvenc színéről és a kedvenc diszkószámáról –, de csak a „mi kedvenc étele?” kérdésre adott értékelhető választ. Egyből rávágta, hogy a krumplilángos – és annyira elkezdett kacagni, ami utóbb valami fura, köhögős, könnyezős, szemet törölgetős nosztalgiába ment át, hogy máig is itt van előttem. Hallom nagyapám fura nevetését, amit akkor nem értettem, nem tudtam, mi ennyire mulatságos a krumplilángoson, amit sosem csinált senki nálunk, nem volt divatban.

Így enyhítheted zenével a szorongásaidat: dalok és tippek, amik segítenek kapcsolódni önmagadhoz

WMN Life – 2020. december 1. – TD

 

Jó pár évnek kellett eltelnie, hogy a krumplilángos mögött felmerüljön a múltból egy borsodi kisfiú szegénysége és örök éhsége, vágyakozása a zsírban frissen kisült, lisztes reszelt krumplikorongok után, amit olyan jól csinált az ő édesanyja, s amit valójában sosem evett később, a felnőtt életében, a házasságában, a dolgos hétköznapjaiban, a felesége és a két lánya mellett.

Mert az olyan íz, olyan krumplilángos volt, hogy többé generációkon át sem tudtuk reprodukálni soha.

Nekem ilyen csodás gasztrokaland volt még a nagyanyám kamrájában sorakozó befőttek és lekvárok arzenálja. Hórihorgas nagyapám mellett kicsi, dundi nagyanyám volt a családban a Nagy Ínyesmester, akinek főztjéből a zamatokat máig sem tudta elővarázsolni senki a rokonságból. Pedig anyám is, én is eleget álltunk ott a nagy konyhaasztal mellett, és figyeltük, hogyan készülnek ezek a bizonyos lekvárok. Hogyan kerül beléjük a kicsi kert fájáról meg a fák aljáról a gyümölcs, a lehullott is, szépen kivágva, mert a nagyszüleink a maguk korában tökéletesen művelték a zero wastét, ott semmi sem ment pocsékba. Az alma, körte rossza, a kissé barna, megnyomott részek kikanyarítva a szomszéd malacának még ínyencfalattá váltak, az almahéj komposztba ment, vagy szétterítették száradni a sparhelt tetején.

Azt hiszem, ahogy múlnak az évek, egyre szentimentálisabbá válok magam is, mert ha nagy ritkán sikerül rábukkannom egy olyan tömör, apró szemű epreket valami csodává átlényegítő, hozzáadott cukor nélkül is tökéletesen édes, kis üveges eperlekvárra, akkor gyakorlatilag elbőgöm magam. Holott miért ez a nosztalgia, miért ez a meghatódottság rég elmúlt zamatok felett – pont most, amikor azt emelünk le az áruházak polcairól, amit csak akarunk?

via GIPHY

Sejtszintű bundás kenyér

Írtam erről egy kis szöveget a közösségi oldalra, és a kommenteket elolvasva megnyugodtam – mások is hasonlóképpen vannak ezzel. Gyerekkori gasztroélményeink kitörölhetetlenek és megismételhetetlenek, és kaptam egy nagy kosár ilyet az ismerőseimtől.

„A vájdlingban, konyharuha alatt kelő kalácstészta, amiből tilos volt ennem, mert nyersen megfájdul tőle a gyomrom… Imádtam titokban dézsmálni, és a kelt tészta udvariasan visszaterült, nem látszott a tépés nyoma” – írta Klára, a kétunokás, menő, vörös hajú nagymama.

Györgyinek kenyérfronton lett sejtszintű bevésődése:

„A konyhaablakból láttuk, mikor érkezik meg a kenyeres kocsi a boltba. Mentem a friss, még meleg kenyérért, amit hazafele úton szinte teljesen pucérra vetkőztettem a repedt, ropogós, aranybarna héjából.”

„Nagymamám isteni húslevese, lábasban sült csirkéje, aminek a zsírjába utána fehér kenyeret tunkoltunk, és a darázsfészek, az az isteni vaníliaillat és a sercegés, ahogy locsolgattuk a tepsiben, miközben sült… És persze minden sütésnél a cukros tojássárgájából lopkodás, amiért jól a kezünkre csapott nagymamám” – tette hozzá a maga családi sztoriját Krisztina.

via GIPHY

Anita sorain pedig konkrétan felvinnyogtam:

„Minden vasárnap édesanyám isteni húslevese: főtt hús, máj, répa, tészta, lé. Mindezt úgy ettem, hogy villával apróra törtem, nyomtam, passzíroztam, hogy minden egyes kanalazáskor a számba már az összízorgia érkezzen. Egy ilyen répazúzáskor a répa megcsusszant és beterítette a családtagokat. Édesapám kiabáláskezdeménye orbitális röhejbe fordult át, mert mindenkinek a fején »barnásmájasrépástészta« lógott…”

  

„A déli harangszó és »Kinyerma« azóta is azokat a hódmezővásárhelyi nyarakat idézi, amiket anyai nagyszüleimnél töltöttünk – meséli Móni. – Kossuth Rádió, Budapest… A nagy fedett teraszon már megterítenek akkorra, mi épp lemossuk magunkról a homokot (sosem sikerül teljesen), ülünk a nagy asztalnál, nekünk csak pilleszék jut, aranyló húsleves, házi csigatésztával, Apóka hajszálvékonyra szeleteli bele a »hegyeserőst«, mi, unokák zöldpaprikával utánozzuk… Unokatesóm a csirke lábát, én a szárnyát szopogatom boldogan, mintha a legértékesebb részét kaparintottuk volna meg. Vízállásjelentés, hajóvonták találkozása tilos…

És jön a csendes pihenő a beárnyékolt hűvös szobában, ahol teli pocakkal olvasunk, és elnehezedik a pillánk, s arra ocsúdunk, hogy a délutáni kávézásnál csilingel a kiskanál a csészében, miközben a felnőttek csacsognak, és mi is kapunk egy szelet meggyes piskótát meg kávés tejszínhabot…”

„Bundás kenyerek, kisütött szelet löncshúsok a Tisza-túrákon, anyáink gríznokedlis borsólevesei, a két kézzel is alig megtartható lekváros kenyerek, meg kacsazsírosak. Aztán a hideg paprikás, a csipetke, a főtt kukorica, káposztás cvekedli és rizskoch, sült alma és lisztes sterc…”

Ilyesmiken gondolkodom mostanában, amikor annyi ember rosszkedvű és bizonytalan. És miközben a jetinek kinéző mézeskalács mackókba nyomkodom a fél mandulákat, ezekbe a régi zamatokba kapaszkodom a saját rosszkedvem ellen, reménykedve, hogy egyszer majd az én főztömről mondja azt valaki: „Istenem, anyám micsoda rakott krumplikat rittyentett két cikk megírása közben!”

Kocsis Noémi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images