Fény az mindig van. Csak nagyon kell rá vigyázni!

–

Ma van Márton-nap, aminek a létezéséről egészen odáig nem igazán tudtam, amíg a kisfiam óvodás nem lett.

A félbehasított köpönyeg története

Röviden ez az ünnep – mert ez bizony ünnep a javából – onnan ered, hogy a Kr. u. 316-ban vagy 317-ben, Savaria városában (ami a mai Szombathely) született Márton egy jéghideg, fagyos amiens-i éjszakán egy karddal kettéhasította a köpenyét, és az egyik felét odaadta egy koldusnak. Nem volt más tulajdona, mint az a köpeny, mert korábban mindenét elajándékozta a szegényeknek. Olyan rettenetes hideg tombolt Galliában, hogy rengetegen megfagytak a kemény télben. A megmaradt köpenyének felét terítette a koldus vállára, megóvva őt a fagyhaláltól. Aztán másnap éjjel megjelent előtte Krisztus, mégpedig abban a köpönyegdarabban, amit a koldusnak adott, és azt mondta:

„Márton, a hittanuló öltöztetett engem ebbe a köpenybe.”

Jócselekedetének története messzire eljutott, amiért az egyház püspökké akarta avatni. Márton azonban, amikor ennek hírét vette, szerénységében egy ólba rejtőzött a libák közé, akik hangos gágogással jelezték a jelenlétét. Végül így találtak rá.

Hát, röviden ez a Márton-nap története, ami a szélesebb körben egyet jelent azzal, hogy… libát eszünk.

Sok családnak, köztük a waldorfosoknak viszont ez az egyik legszebb ünnepe. A lámpás ünnep.

Pislákoló fény, bátorság, erő, igazság

Novemberben, az őszi szünet utáni időszakban a Waldorf ovikban, iskolákban egészen megváltozik a hangulat. A fényeket tompábbra veszik, mécseseket gyújtanak, amikor a nappalok egyre rövidebbek. Ilyenkor a tanárok Szent Márton történetét rajzolják fel a táblákra, és róla énekelnek, mesélnek a gyerekeknek.

Ennek megkoronázásaként jön november közepén a lámpás ünnep.

A gyerekek ilyenkor kézzel készített kis lámpásokkal kirándulnak az erdőben, amit előzetesen a szülők és/vagy a tanárok, óvó nénik mindenféle mécsesekkel, töklámpásokkal díszítenek fel.

Énekelnek, kezükben a kis fénnyel, aztán a szülők várják a kirándulókat az udvaron, ahol közben tüzet raktak, és ott melegedve énekelnek a végén együtt, miközben megosztják egymással az ételeket, amiket magukkal hoztak.

Hogy hol pontosan hogyan ünneplik a Márton-napot, változó, mindenhol vannak külön kis saját szokások, de akadnak állandó motívumok.

Anno, amikor még Debrecenben volt ovis a kisfiam, ott az udvaron volt a „kirándulás” is, a szülők manóvárakat építettek a homokozóban, kincsekkel, mindenféle szép termésekkel, pici manó figurákkal, amiket a kicsik aztán lámpásokkal tudtak meglesni a sötétben. Majd együtt énekeltünk, utána mindenki megosztotta a liba alakú mézes sütijét valakivel, a végén pedig az óvó nénik minden gyereknek dióval töltött sült almát adtak, amit a hazaúton elmajszolhattak. Ezután mindig megkapjuk a feladatot – vagy inkább tanácsot –, hogy igyekezzünk minél csendesebb, nyugodtabb hangulatban eltölteni az este hátralevő részét, ne menjünk már plázába bevásárolni, ne pörögjünk, ne hallgassunk üvöltve rádiót, inkább őrizzük meg az ünnep hangulatát, hogy azt vihessék magukkal a gyerekek az ágyba lefekvéskor.

Tudjátok, én picit szkeptikusan álltam ehhez az egészhez egy ideig

Kimondottan ateista közegben nőttem fel, és kialakult bennem egyfajta automatikus elutasítás minden egyházinak tűnő eseménnyel kapcsolatban. Így a waldorfos beszokásunkban ez az előítélet volt az első akadály, amit meg kellett ugranom.

De rá kellett jönnöm, hogy ezek a történetek és ünnepek elsősorban úgy hatnak ebben a közösségben, mint a népmesék, amelyek szépen keretezik az év folyamán, hogy épp mire helyezik a hangsúlyt.

Ebben a sötétebb időszakban a jócselekedeteké, az önzetlenségé a „főszerep”. Az, hogy segítünk a bajba jutottakon, egymáson, támogatjuk egymást, és őrizzük a fényt, ami átsegít minket a téli sötétségen.  

Ez itt például az egyik dalnak a szövege, amit együtt éneklünk ilyenkor:

„Gyertek hát, gyújtsunk most egy kis fényt
Mit egykor a nap tüze gyújtott még
Mint csillag fénye úgy ragyog
Lámpásom fénye, láthatod”…

Hát, akárhogy is nézem, ez gyönyörű.

Nem vagyunk hozzászokva az ilyen mélyre menő ünnepekhez, a közös tűzrakáshoz, énekléshez, megmosolyogjuk az ilyesmit. Én is így voltam ezzel, egészen az első lámpás ünnepig, ahonnan kályhamelegséget, hálát, reményt vittem haza.

A gyerekek pedig teljesen átszellemülnek, áhítatosak, a szemükben csillognak a mécsesek fényei (tudom, nyálasan hangzik, pedig szó szerint így van), és ilyen élményekben már fájdalmasan ritkán van részük. Úgyhogy szépen lassan (tényleg nagyon lassan) elkezdtem én is átszellemülni ebben az időszakban.

A varázslat jó, a varázslat kell

Otthon törekszem arra, hogy a fények ne legyenek élesek, a kisebb lámpákat kapcsolom fel, gyertyát gyújtok az étkezéseknél, és az idei projektem, hogy egy „évszakasztal”-szerűséget is installáljak valahova a lakásba, ami központi dísze lehet az otthonunknak, és jelzi, hol tartunk épp az évben. Az oviba, iskolába lépve magamba szippantom a meghittséget, és próbálom úgy hazavinni a gyerekeket, hogy hasonló hangulatot teremthessek nekik. 

Hogy mindennek az apropója Szent Márton, az a mese része. Ez az időszak tulajdonképpen maga a varázslat.

Ezért is vagyok hálás a Waldorfnak és a szülőknek, pedagógusoknak, akik életben tartják, akik fáradságot nem kímélve dolgoznak ezért a béke szigetért (én sajnos sosem tudok olyan aktív lenni benne, mint szeretnék), mert engem, aki az őszben nem tudta megtalálni a szépet, kirántott abból a kesergésből, amivel gyászoltam ilyenkor a napfényt és a meleget. A szkepticizmus és enyhe cinizmus helyére pedig becsempészte az életünkbe a varázslatot. A manókat, akik segítik a természetet az évszakváltásban, a javaink megosztását egymással, a dalokat a pislákoló fényekről, a sült alma illatát, és legfőképp a figyelmet, amit átirányított egy egészen más univerzumba.

Mert a fény nem szűnik meg az ősz beköszöntével. Fény az mindig van, csak nagyon kell rá vigyázni.

Boldog Márton-napot mindenkinek!

A képek a szerző tulajdonában vannak

Szabó Anna Eszter