Onnan tudtam, hogy öregszem, hogy már nem a táskák, hanem a konyhai eszközök hoztak lázba – Óda a mosogatógéphez

–

Gondos tervezgetés, méricskélés, burkolat- és munkalap-válogatás után éteri pillanat volt, amikor a konyha gépesítése következett. Bevallom, semennyi kutatómunkát nem fektettem abba, hogy kiszámoljam, mekkora vízfogyasztása lehet egy mosogatógépnek, milyen energiatanúsítvánnyal kell rendelkezzen, és milyen zajszinttel érdemes számolnom –

bár utólag kiderült: nemhogy nem drágább, de még gazdaságosabb is egy jó gép működtetése.

Én csak azt tudtam, hogy végre eljött az én időm, kibontakoztathatom a bennem szunnyadó séfet, kedvemre süthetek, főzhetek, és végre nem kell majd a sok csetresszel bíbelődnöm, csak mindent behajigálok a mosogatógépbe (ami ráadásul magától kinyílik résnyire a program végén, így az edények jobban megszáradnak, és még kevesebb energiát is fogyaszt a készülék! – Hát hallottatok már ennél fantasztikusabbat?), és már rend is van a konyhában.

Ezen a ponton éreztem, hogy vészes sebességgel kezdtem el öregedni, hogy már nem a vadító magas sarkúk és táskák hoznak a lázba, hanem egy konyhai nagygép.

Azóta a helyzet csak rosszabbodott. Már azt is folyamatosan figyelem, hogy mi akciós a szupermarketben, szóval ezen a lejtőn már nem lehet behúzni a kéziféket. 

Persze a felújítás sokkal, de sokkal tovább tartott, mint azt naivan elgondoltam, kínzóan hosszú hetek teltek el, mire minden a helyére került, és már csak frissen felavatott mosogatógépből kipakolt poharakat, tányérokat, evőeszközöket és edényeket kellett helyre tenni. Az átbulizott éjszakák után ki gondolta volna, hogy a mosogatógépből kiszedegetni a még langyos eszközöket, és művészi pontossággal a szekrénybe pakolni őket legalább akkora élvezet lesz, mint gyerekként karácsonykor ajándékokat bontogatni.

Na de arra senki nem figyelmezteti a magamfajta, néha kissé szertelen, és a kötelező szabályokat figyelmen kívül hagyó felhasználókat, hogy egyrészt, ha már a gép olyan okos, hogy jelez, amikor kifogyott belőle a só, akkor azt érdemes valóban feltölteni (jó, tudom, erre a legtöbb normális embert nem kell emlékeztetni), különben meg fog hibásodni, másrészt, hogy olyan addiktív kapcsolatom alakulhat ki egy géppel, amire még A nő (Her) című film főszereplője is elégedetten csettintene egyet. Spoiler alert: velem mind a kettő megtörtént.

Az elektronikai eszközöknek van az a trükkös szokásuk, hogy az esetek többségében csak akkor észleled, hogy porszem került a gépezetbe, amikor megpróbálod bekapcsolni és használni őket, tehát értelemszerűen szükséged lenne rájuk.

A mosogatógépnek pedig van egy külön pikantériája: amikor már bepakoltál minden koszos edényt és elindítanád a gépet, általában akkor üt be a krach. Mivel én nem vagyok egy, a Jóbarátokból ismert Monica Geller típusú karakter, aki még a gépbe is úgy pakolja be a tányérokat, hogy lényegében előtte tökéletesen tisztára mosogatja kézzel, előfordul, hogy itt-ott bizony megbújik egy kis paradicsomszósz a lábasban, kávécsöpp a csészén, lekvárfolt a tányérokon, talán még egy minimális tojásrántotta-maradvány is a villákon.

Amikor egy mosogatógép elromlik – mert a tulajdonosa volt olyan ostoba, hogy hetekig nem törődött a kis világító lámpával, ami valami hiányt jelzett –, valójában érthető a reakció, hiszen ahogy egy szeretetteljes kapcsolatban a partnerek is figyelnek egymásra, a másik igényeire, úgy ebben az ember-gép relációban sem igazságos, ha csak az egyikük szolgálja ki a másikat. Ugyanakkor még az is a gép intelligenciájáról és gondoskodásáról tesz tanúbizonyságot, hogy ahelyett, hogy komolyan elromlana, és szerelőt kellene hívni, egyszerűen csak letiltja a program elindulását, amíg a hiány nincs pótolva.

Ahogy ez már kiderülhetett, nem én vagyok a világ legprecízebb embere.

Szeretem a rendet, a lakásban első ránézésre mindig minden a helyén van, de a szekrényekben időről időre eluralkodik a káosz, én pedig bokros teendőim közepette hajlamos vagyok mindig holnapra átütemezni bizonyos logisztikai feladatokat. Mint például a sótartály feltöltését.

A kérdéses napon tehát hiába nyomogattam a programválasztó gombot, a gép még csak világítani sem volt hajlandó. Itt még élt bennem a remény, hogy az áramkörrel lehet a probléma, de ez hiú ábrándnak bizonyult, valami ahhoz hasonlónak, amikor a karácsonyi féktelen habzsolások után azt gondoljuk, hogy nem is mi híztunk meg, csak a mérleg döglött be. Persze késő este volt, így hirtelen a legjobb ötletnek az bizonyult, hogy egész egyszerűen becsukom az ajtót, és bizakodom abban, hogy ezúttal éppen az én tizenegyedik kerületi lakásomban történik éjjel valami megmagyarázhatatlan és természetfeletti esemény, amelynek hatására reggelre megjavul a mosogatógép. 

Reggel tettem egy újabb erőtlen próbát az indításra, ami természetesen kudarcba fulladt, addigra viszont kellemesen bebüdösödtek a koszos edények, én pedig kénytelen voltam kipakolni és elmosogatni mindent, amit egy kiadós főzés után hanyagul bepakoltam. A szupermodern konyhámban bár volt egy akkora mosogatótál, amelyben egy Babe méretű kismalacot is megfürdethettem volna (szinglilétem legkétségbeesettebb óráin néha az is eszembe jutott, hogy legrosszabb esetben egyedülálló anyuka leszek, és a helyhiány miatt a gyereket is tudom majd a mosogatóban fürdetni, de azóta elköltöztem, párom is lett, szóval a jövőbeni méhem gyümölcse és a gyermekvédők is megnyugodhatnak), a csepegtető képe azonban nem passzolt a katalógusba kívánkozó konyhámba, szóval a gyönyörű bükkfaburkolatú pultomat olyan műgonddal borítottam be a konyharuhákkal, mint amilyen pontossággal szalvétatechnikáztam kiskamasz éveimben, amikor a hobbiboltban költöttem el minden zsebpénzem.

Miközben mosogattam, ráeszméltem, hogy végtelenül elkényelmesedtem: míg régen egyáltalán nem fájt mosogatni, most erős versenyhelyzet alakult ki, hogy ezt, vagy a vasalást gyűlölöm jobban.

Ráadásul a klímaszorongásom is öntudatra ébredt, a folyó víz látványától folyamatos lelkiismeret-furdalás gyötört.

Ekkor fogadtam meg, hogy Isten a tanúm, soha többet nem várom meg, hogy ez a szuperokos gép letiltsa a programindítást, mert hiányzik belőle a só, és igenis fel kell nőnöm a feladathoz, hogy nem halogatok ilyen jelentéktelennek tűnő, mégis fontos feladatokat.

A helyzetet persze sikerült orvosolni, feltöltöttem a tartályt, és lőn világosság, a gépnek csak ennyi hasfájása volt.

Persze azóta sem vettem otthonra mosogatógépbe való tartalék sót, de lett egy rendkívül felelősségteljes partnerem, akivel fontos szempont volt a közös lakásválasztásnál, hogy legyen mosogatógépünk (ha már fel kellett adnom a csodakonyhámat), és aki imád az olyan apróságokra figyelni, hogy éppen mi hiányzik a háztartásunkból. Nemcsak én, de a gépeim is megtalálták álmaik férfiját.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/StefaNikolic

Krajnyik Cintia