–

„Kedves Adri! Szerencsésen hazaértünk a hörcsöggel.”

„A múltkori levélben kérdeztem, hogy megvan-e az első emelet címe, de már nem kell mert megkaptam az egyik barátnőmtől.”

„Képzeld, megszerettem egy cseh színészt. A neve Jaromir Hanzli. (Mentőkben a Jandera) Tudom, hogy reménytelen… De megvan a címe, és írok neki. VINOHRADO DIVADLO TÉR PRAHA) Titkos!”

…

Százával dőlnek ki a régi levelek a dobozból, amit kirángattam nagy nehezen a lépcső alól, iszonyú nehéz, pedig csak papírral van tele.

Azon merengek, hogy a lányom tizenhárom éves, és még soha nem kapott postai úton levelet (legfeljebb hivatalos ügyben vagy reklámküldemény gyanánt). A tizedik születésnapjára egyébként azt kértem egy tucat számára fontos embertől, hogy írjanak neki levelet (a postás én voltam), hogy maradjanak neki is efféle emléktárgyai.

Amikor én annyi idős voltam, mint most ő, öt-hat lánnyal leveleztem a világban, volt, hogy többel is,

tizennyolc éves koromig volt vagy húsz-harminc levelezőpartnerem, és nyaranta lelkesen írogattunk egymásnak az osztálytársnőimmel is. Persze idővel fiúkkal is váltottunk leveleket, barátok, szerelmek nevei bukkannak fel a borítékokon. Ők nem ragasztgatták tele a lapokat matricákkal, mint a lányok, és a papír se illatozott, de azért nagy izgalommal bontogattam a sprőd, szürke leveleket, silabizáltam a macskakaparást.    

Heti egy-két levél jött-ment biztosan hét- és tizennyolc éves korom között, de inkább többre saccolnám. Pécsről két nap alatt, Berlinből egy hét alatt érkezett meg a válasz, úgyhogy, ha nagyon sürgős közlendőnk volt, például, hogy szerdán érkezünk, táviratoztunk (telefonálni nagyon körülményes és drága volt). Dísztáviratot küldtünk fontos események alkalmával, illetve gyásztáviratot, ha részvétet nyilvánítottunk a távolból.   

A lányom nem tudja, mi a távirat, azt hiszem; de ha tudja is, arról biztosan fogalma sincs, hogyan adtuk fel, és hogyan kapta meg a címzett a dekódolt üzenetet.

Neki is van egy csomó barátja, akikkel írásban tartja leginkább a kapcsolatot (sőt, a barátai többsége ilyen), de ehhez ma már csak egy okostelefon kell. És nem is mindig írogatnak egymásnak a haverokkal, rengeteget videócsetelnek, virtuálisan bandáznak. Szoktak együtt ebédelni, játszani, hajat mosni, leckét írni, még könyvet is olvasnak olykor párhuzamosan, de leginkább filmekről, zenéről, színészekről és zenészekről csevegnek, meg gondolom, a srácokról, naná – ahogy mi is annak idején.

Emlékszem, Antje percekig nevetett, amikor lefordítottam neki egy plakátról, hogy mit jelent az Első Emelet együttes neve. Tőle hallottam először David Bowie-ról és Tina Turnerről, úgy tíz-tizenegy lehettem.

Szerencsém volt, harmadikban bekerültem egy német tagozatos osztályba, ami akkor indult úttörő jelleggel a telepi általános iskolában. Persze negyediktől nekünk is kötelező volt az orosz, de a többi gyerektől eltérően, mi tanulhattunk egy másik idegen nyelvet is, ráadásul akkori viszonylatban, magas óraszámban. Ez azért volt leginkább örvendetes, mert el tudtuk olvasni a német ifjúsági magazinokat. Ezekben amúgy voltak levelezőpartner-kereső rovatok is, igaz, nem emlékszem olyan esetre, hogy valakinek a barátnőim közül válaszolt volna bárki Nyugatról, pláne nem a szép arcú fiúk, Thomas Anders-frizurával.

Egy NDK-levelezőpartner is menő volt amúgy, végül is tudott németül, de Svájcban, Ausztriában vagy az NSZK-ban találni barátot, na, az csak a szerencsések kiváltsága volt, és kapcsolatok kellettek hozzá, kintre szakadt hazánk fia, külkeres rokon, közvetítő.

Ha az ember szert tett egy nyugati levelezőpartnerre, akkor azt nagyon megbecsülte! Többségükkel persze sosem találkozott személyesen, és az ismeretség elmélyülni sem tudott. De amíg tartott a levelezés, úgy érezhettük, nyílt egy kis ablak a falon, amely mögött mi még mindig a szovjet zászlónak tisztelgünk.

Apropó, fal!

A már említett Antje barátnőm azon kevesek közé tartozott az állandó külföldi levelezőpartnerek közül, akikkel találkoztam is élőben, nem is egyszer. Sőt, nyaraltunk is együtt, még a tengernél is. Ő kelet-berlini volt, de hajóskapitány nevelőapja és kereskedő nagyapja (Herr Lepke, tényleg így hívták, ezt nem lehet elfelejteni) révén tele volt nyugati cuccokkal, nyugati zenéket hallgatott, és úgy öltözött, mint egy sztár (akkori szerintem), menő volt a vörös, tépett haja, a rúzsa, a fekete körömlakkja, a viselkedése. Díva volt már tizenhárom évesen is, odavoltam érte!

Emlékszem, amikor elbúcsúztunk egyszer a metrómegállóban (ő nem mehetett át Nyugat-Berlinbe, de én magyarként 1988-ban igen), listát nyomott a kezembe, hogy mit hozzak neki, ha találok. Nyugatnémet aprót számolt a markomba. Emlékszem a tekintetére, a vállát rángatta, és azt mondta: „nem érdekes”.

„Nem érdekes, majd amikor Oma leszek, vénasszony, átmehetek én is.”

Nem sejtettük, hogy egy évvel később omlik a fal, viszont sajnos a barátságunk sem tart sokkal tovább.

Elsodorta őt is, meg a többi régi levelezőhavert is az idő. Felnőttünk. De itt vannak a dobozban a leveleik, százával, fogalmam sincs, lesz-e módom valaha végigolvasni újra őket, egytől egyig, reménytelen vállalkozásnak tűnik.

Izgató és félelmetes is a gondolat,

mint bemenni egy rég lezárt, pókhálós szobába.

Pötyögöm a borítékon álló neveket a Facebook keresőjébe. Nem találok meg senkit a régi nevén. A fiúkat se. Hogy lehet ez?

A magyar levelezős barátok közül egy lány velem maradt felnőttkoromra, róla tudok ezt-azt, igaz, tizennégy éve nem láttam, kétszáz kilométerre lakunk egymástól, persze attól még találkozhattunk volna.

Fiatal lány korunk minden titkát egymással osztottuk meg, sokkal könnyebb volt írásban gyónni, mint szemtől szembe. Ez nem változott.  

(Ráírok gyorsan, ismerősök vagyunk a közösségi felületen. Örülünk egymásnak. Nagyon. Ha minden igaz, össze tudunk futni nem is sokára!)

Akkorák a gyerekeink, mint mi voltunk, amikor azt a töméntelen mennyiségű levelet írtuk egymásnak. (Apró betűkkel teleírt négy-hat-nyolc-tíz oldalak, levelek minden héten éveken át; csinál még ilyet bárki?)

Az a fura, hogy anélkül, hogy naplót írtam volna, a levelezésben ott van az egész tinédzser korom története, sőt a húszas éveim legeleje is. Hétről hétre dokumentáltam minden fontos dolgot, nemcsak „Liebe Antjénak” tudósítottam németül Berlinbe, de például Miminek is Svájcba, Romynak Drezdába, Floriannak Hannoverbe, Steve-nek Münchenbe, magyarul meg Szilvinek, Ildinek, Anikónak… de leginkább Mariettának és később Gábor barátomnak Párizsba, amikor kint tanult.

Az összes válaszlevelük megvan (az én leveleimmel mi lehet, ki tudja, talán nekik is van levelesládájuk?), ha végigolvasnám őket, összeállna belőlük az én életem is, nemcsak az övék, egy csomó emlékezetes és elfeledett pillanat bukna föl a mélyből.

Hát, nem is tudom, akarom-e olvasni őket, vagy maradok annál a történetnél, amit magam mesélek hagyományosan, amit a múlt foszlányaiból az emlékezetem és a fantáziám segítségével én öltögettem össze valamiféle szövetté.

De akárhogy legyen, nekilátok-e a nagy kupacnak, vagy sem, hálás vagyok ezért a dobozért, ezért a sok száz megőrzött levélért. Ha később születek, minden egyes szó, ami ezekben a levelekben áll, ott heverne egy e-mailes postafiók mélyén, de még valószínűbb, hogy egy csetfelület nyelte volna el őket örökre, mintha vízre írtam volna. Soha nem böngész(het)nék köztük, ahogy a digitális fotókat se nézegetem szinte soha vissza.

Ki lennék vajon ezek nélkül a levelek nélkül? Fogalmam sincs. Tudom, biztosan tudom, hogy ezek a levelek tettek azzá, aki vagyok, ezeknek a leveleknek köszönhetem az írást, nem az iskolai dolgozatoknak. Olyan emberré váltam, aki sokkal jobban szeret írni, mint beszélni. Aki megnyílni, úgy igazán, betűk segítségével tud. Aki akkor tud leginkább önmaga lenni, ha kap egy papírt meg egy tollat vagy egy laptopot. De aki írna a homokba is, ha nem lenne más választása.  

Kurucz Adrienn