„Ica elment!” – ordítottak a betűk hétfőn este a csetablakomban, az egyik betegtársam küldte, aki hasonlóképpen végigjárta az utat a vizeletürítési problémái miatt, mint én. 

Hogy micsoda? Ica elment? Milyen Ica? Ez valami téves üzenet csak, mert ez egy képtelenség, hogy az Ica, az az Ica, aki olyan erős, édes, csepp kis nő, aki tele van élettel, aki mindent tud a testi-lelki gyógyulásról. Hogy az Ica elment?

Két percig néztem a befotózott gyászjelentést, mire felfogtam, hogy ez ő. Az ő kedves arca, az ő éles tekintete volt a fotón, alatta rövid búcsú: „Elevenítsétek fel a vidám emlékeket, amiket közösen átéltünk”, és még jó egészséget kívánt. Ez volt az utolsó üzenete nekünk. 

Bőgni kezdtem. Mondja, kedves Ica, ez hogyan történhetett meg!

Miért éppen ön? Aki az egész életét betegek közt töltötte, aki olyan érzékenységgel, igazságossággal és méltányossággal beszélt velünk, betegekkel, hogy azt tanítani kellene. Miért, Ica, miért? Mindenkinek odaadta az erejét, és önmagára nem maradt? Ica, mondja meg, miért nem küldenek annak az angyalok több erőt, aki azért van itt a földön, hogy az ő vállukról vegyen le terhet?

Pont ön nem gyógyulhat meg? Hát az összes erejét ideadta nekünk?

Ez olyan igazságtalan. 

Amikor az utolsó kezeléseim zajlottak, akkor már vizsgálatokra járt, tudtuk, hogy van egy kis baj, sokat beszélgettünk róla, ennek kapcsán pedig az én gyógyulásomról is. Volt, hogy este, amikor már lerakott mindenkit, és fáradtan hazament, akkor telefonált, de nem azért, hogy panaszkodjon, hanem megkérdezte, velem, velünk minden rendben van-e. Mert így volt ez a többi beteggel is. Ez volt a rendszere, hogy a beteg nemcsak akkor ott a rendelőben beteg, hanem otthon is, és a kezelés, amit kaptunk, valamikor nehézséggel jár, így hát akkor is tudni akarta, hogy vagyunk, ha már otthon voltunk. De én kérdeztem róla is. „Ica, mondja, mik a hírek, mondjon valami jót, hogy nincs nagy baj…”, és mosolyogott, hogy bár nehezek a vizsgálatok, de elsőre azt mutatják, hogy csak kicsi a gond.

Hát nagy volt, nagyon nagy. 

Az utolsó kezelésemen megígérte, hogy hívni fog minden pénteken, akkor is, ha a főorvos úr gyógyultnak nyilvánított, és működik a rendszerem, mert fontos, hogy emlékeztessen: el szabad mondani, ha valamit máshogyan érzek a testemben, és ő igenis ragaszkodik hozzá, hogy utánkövesse a betegét. 

Először furcsa volt ez a hozzáállás, nem értettem, meg hát nincs is ilyesmihez igazán hozzászokva az ember a jelen egészségügyi helyzetben, aztán hozzáidomultam, és elnézést kértem a páromtól, amikor épp közös programon voltunk, de az Ica hívott, azt mondtam neki: „Most az Ica hív, ezt fel kell venni, nincs mese.” A párom pedig mosolygott rajta, már ő is ismerte a nevét, meg a hihetetlen figuráját és a hozzáállását. 

Ica, ha hall, vagy lát, tudja meg, rengeteget köszönhetek magának, és nemcsak én, hanem még sok mindenki, talán sok ezer ember, aki az elmúlt évtizedek alatt megfordult a kezei között. Nekem is visszaadták a hólyagműködésemet, sosem felejtem el, mennyire nem tűrt ellentmondást abban, hogy igenis meg lehet azt is gyógyítani, amire máshol azt mondják, hogy az lehetetlen. „No hiszen!”, legyintett, amikor elmeséltem neki, mivel küldtek haza a kórházból, hogy akkor állandó önkatéterezésre lesz szükségem, meglehet életem hátralévő részében, de nem vitt rá a lélek, hogy megtegyem. És egy kedves olvasó megmutatta az utat az angyalokhoz. Ez az angyal maga volt, Ica.

Az egyik angyalom a sok közül, de a legutolsó angyal, aki velem törődött, aki betakart a kezelés közben, aki gondomat viselte, aki azt gondolta a gyógyításról, hogy nemcsak orvos kell hozzá, hanem más is, aki százszázalékosan emberséges volt, és aki most egyszerűen nincs többé.

Huss! Szórakozik a halál itt, járatja a bolondját. 

Ki fogja azt a sok embert betakarni, Ica, akinek még szüksége volna rá?

Egy angyal most hétfőn elment megpihenni, mert elfáradt. Nagyon sok ember köszönheti neki az egészségesebb, élhetőbb testi minőségét, egy jobb, élhetőbb, működőbb testet. Sokan megismerhettünk általa egy emberibb hozzáállást, egy olyan attitűdöt, amit én speciel majdhogynem elveszettnek hittem, ami nem is lemásolható, mert ilyenből nem sok van. Mondhatni ritka, mint a fehér holló. 

Köszönettel tartozom magának, Ica! Jó volt önnél gyógyulni, felemelte a lelkem, és őszintén reméltem, hogy még találkozunk. Bár ez lehet, így lesz, csak az már egy másik minőségben fog megtörténni. 

Kéretik gyógyulni! – ezt sem felejtem el, ez volt a jelmondata, miután betakart és elindította a kezelést. Én pedig megfogadtam, és sikerült. Őszintén hittem benne. Működött a varázsszó.

Kedves Ica, remélem, legalább egy kicsikét tudta, minek volt a birtokában és milyen mély nyomokat hagyott bennünk!

Mindent a legmélyebb hálával köszönünk!

Egy volt betege