„Szeretjük megvenni a termék halálát. Így ismerkedünk a végzetünkkel” – Interjú Sinkovics Ede trash art művésszel

–

Kortárs művész barátaimtól tudom, hogy az egyik első kérdés, amit rendszeresen megkapnak a laikusoktól, hogy „de hát ez nem is művészet”, vagy hogy „mi ebben a művészet”. Úgy sejtem, ez a trash art esetében még gyakrabban hangozhat el… Vagy nyitottabbak vagyunk már a modern művészet e válfajára? Elfogadtuk a létjogosultságát?

Sinkovics EdE kérdésemre egy másik gyakori kérdés említésével válaszol. 

 „Most már, amikor látszik a maga valóságában, hogy ilyen van – mert az emberek azt hiszik el, ami van a tévében, tudod… –, fölteszik azt a kérdést, hogy »meg lehet-e ebből élni«? Most már eljött annak az ideje, amikor a piaci értékéről beszélnek. Tehát még mindig nem arról, mi az üzenete, vagy melyik irányba irányít bennünket, hanem hogy »ezt most el lehet adni?«.”

Néhány éve Erwin Wurm világhírű osztrák képzőművész ugyanezt mondta nekem: hogy szinte akárki készít vele interjút, biztos, hogy az első öt kérdés egyike az lesz, vajon miért olyan drágák a művei. Sinkovics szerint az ok egyértelmű: „Már megint a kapitalizmus kérdezett rá ezekre a dolgokra. Nem a szociális vagy az együttérző, vagy a szolidáris, vagy a hosszú távú, vagy a buddhista… De lehet, hogy a kapitalizmus az utolsókat rúgja, és azért próbál mindenbe belekapaszkodni, ami megjelenik mellette, vagy az ő örvényéből született, vagy kiesett abból? Lehet, hogy csak vissza akarja foglalni, be akarja kebelezni, mint Kronosz az összes gyerekét? De hát nem mindnyájunkat a kapitalizmus hozott létre?”

Jó, hát senki sem mondta, hogy Sinkovics EdÉvel beszélgetni laza bájcsevej, na. S hogy akkor szerinte mi az az érvényes kérdés, amit föl lehet tenni ezekkel a művekkel kapcsolatban?

„Az érvényes kérdés szerintem manapság már az, hogy: miből van? Tehát a kérdés az anyag maga.”

Termelünk, tehát vagyunk?

A művész azt mondja, neki magának is idő kellett ahhoz, hogy átlássa, megismerje a szemét természetét – és a vele kapcsolatos motivációinkat. A fiatal művészek épp azt emelték ki a rendezvényen a kérdésemre, mennyi tudást, ötletet, inspirációt kaptak EdÉtől e tekintetben, mennyit tanított nekik az anyaghasználatról például, aminek a szemét esetében nagyon izgalmas olvasata van. S hogy alkotás közben Sinkovics teljesen szabad kezet adott nekik. Nem véletlenül kérték fel épp őt a projekt vezetésére: több évtizedes gyakorlata van abban, miként motiválhat, taníthat, inspirálhat más, nála fiatalabb művészeket.

„Az ezredfordulón, amikor elkezdtem foglalkozni ezzel a hulladékproblematikával, azt mondtam, termeljünk ki minél több szemetet a művésztelepen, mert minden civilizáció azzal kezdődik és azzal végződik, hogy a szemetét vizsgáljuk. Hogy mit hagyott maga után. A következő műhely már a recyclingról szólt. A harmadik ebben a sorozatban az volt, hogy hozzunk létre belőle valami újat. De az anyag, mint kérdés, ekkor még nem fogalmazódott meg radikálisan bennem. Először csak annyi talán, hogy szedegessük össze a hulladékot, mert az első a logisztika. Ha összetereljük egy kupacba, akkor kontroll alatt van. Mint amikor összeterelik a radikális csoportosulásokat: egy-egy rakás a négy országban, innen lehet figyelni. Csak ne robbantson.”

Szembesülni a saját végzetünkkel

Sinkovics azt mondja, mi magunk keltettük életre a hulladékot, leheltünk ebbe a monstrumba Frankenstein-életet – és ennek megvan a pszichológiai oka.

„Szeretjük megvenni a termék halálát. Pszichológiailag így ismerkedünk a végzetünkkel. De meg sem próbáljuk beismerni, hogy meg fogunk halni. Fogjuk a mindennapi hulladékunkat, kicsomagoljuk az izét, a valamit, és nem szembesülünk semmivel, eldobjuk megint. Egyszer csak jön a végzet pillanata, és akkor rádöbbenünk: ó, nem hasznosítottam magam újra! Mi lesz belőlem? Hogy fogok lecsapódni?

Ez a kettő együtt kéne, hogy menjen. Ha már civilizációként létrehoztunk, létrehoztunk produktumot, ami a kreálásunknak vagy a kreativitásunknak a metaforája – tehát az isteni énképnek. Csakhogy ez az isteni énkép így elsatnyul, elsorvad, amikor eljön az ideje annak, hogy újra kell teremteni valamit. Ehelyett a szőnyeg alá söprünk, óceánba dobunk – nálunk az az óceán is gyönyörű, nagy szőnyeg, így föl lehet emelni, mint a rajzfilmekben.”

Mindennek a másik oka a művész szerint az, hogy az anyagot mint olyat nem becsüljük meg kellőképpen. „Pedig ahhoz, hogy mondjuk ez a műanyag pohár itt legyen ebben az állapotában, nagyon sok ember kellett” – magyarázza élénken gesztikulálva. „Kellett dizájner, kellett mérnök, kellett vegyész, kellett újrahasznosító, aki összeszedte ezt a műanyagot, ehhez kellett szitás, kellett festékgyár, és akkor még, ami belekerül, az ital, az még szóba se jött. Nagyon sok dolog, ember, munka kellett, hányszor visszadobták, hogy nem jó a dizájn!

De itt jön az, hogy egyáltalán nem vagyunk szolidárisak a másikkal. Nem becsüljük egymás munkáját, idejét, anyagát, pénzét.”

Vitatkoznék vele, de nem tudok. És nem tudom, minden környezettudatosságom ellenére tekintettem-e valahogy ekképpen a hulladékra.

Vissza a természetbe

A természettel való kapcsolódás gondolata már nagyon fiatal korában felmerült Sinkovics EdÉben, és ebben jókora szerepet játszott a társadalmi kiábrándultság érzése is.

„Középiskolás koromban eljutottam odáig, hogy én csimpánz szerettem volna lenni – mondja. – Intelligens, mégiscsak emberszerű… Aztán ötvenéves koromra eljutottam oda, hogy inkább növény lennék.”

Amikor ezt hallva hangosan felnevetek, figyelmeztet: ez tényleg viccesen hangzik ugyan, meg manapság talán divatos is hasonlókat mondogatni, igenis nagy mélységei vannak a gondolatnak. „Annál nagyobb bölcsesség nincs szerintem, hogyha valaki növény! Hát minden odamegy hozzá. Nem kell neki megmozdulnia senkinek. Ott van, érted? Maga a buddhizmus: ott vagyok és vagy jön a lehetőség, vagy nem, minden megtörténhet, de csak a figyelmünkkel követhetjük.”

Azt azért fontosnak tartja elmondani, hogy nem akármilyen növény lenne: „Kendernövény szeretnék lenni, mert magam is azzal foglalkozom, és az egy ultrakomplex növény. Mindenre tud választ adni. Kenderfarmom van Szerbiában, ahol teszteljük a lehetőségeket, hogy mi mindent tud helyettesíteni.” 

Kisiklás és újratervezés

Sinkovics EdÉvel egyébként egy környezetvédelmi konferencián találkoztam először. Bemutatkozásunk után néhány perccel már élénk eszmecserét folytattunk kenderről és szilváskertről, ökológiai lábnyomról – amikor pedig hosszú hónapokkal később újra találkoztunk, az volt a második kérdése, hogy vannak a szilvafáim. Miközben látszólag teljesen elvont dolgokkal foglalkozik, végtelenül gyakorlatias, analitikus és racionális. A konferencián arról beszélt egyébként, hogy ültetvényével – és annak fenntartható kialakításával is – arra törekszik, hogy ellensúlyozza, amit a természet ellen elkövetett, azaz: nullára csökkentse az ökológiai lábnyomát.

De hogyan lesz egy festőművészből kendertermesztő? Sinkovics EdE 2015-ben túlélője volt Amerika egyik legnagyobb, legsúlyosabb vonatbalesetének. A szerelvény a megengedett 80 kilométer per órás sebesség helyett 170-nel száguldva siklott ki Philadelphia északi részén. Sinkovicsnak, aki festményt szállított Washingtonba, megsérült a jobb keze, jó ideig nem tudta rendesen használni. Emiatt újra kellett terveznie művészi karrierjét. Ma már ezt is képes a tőle megszokott fanyar humorral tálalni:

 „Föl kellett tennem magamnak azt a kellemetlen kérdést, hogy mi érdekel engem a művészet mellett. Semmi más nem érdekel. Nem mintha a művészet is annyira érdekelne, de az érdekel a legjobban.

És a kellemetlen kérdésfelvetés után odáig jutottam, hogy a kender érdekel, mint olyan, elsősorban a gyógyászati hatások miatt, táplálkozási szempontból. Aztán rájöttem, a kender bennem van gyerekkorom óta: kenderpuskám volt, kendermadzaggal volt felajzva az íjam, kenderkócból csináltam magamnak bajuszt, édesanyám kenderföldön dolgozott, kenderblúzokban szaladgáltak apámék kiskorukban.”

Mint mondja, abban az időben Jugoszlávia volt a harmadik legnagyobb kendertermesztő a világon, tehát meghatározó növénynek számított. „Én nem szeretem az összeesküvés-elméleteket, mellőzöm őket, de a műanyag volt az, ami odatett a kenderiparnak, ami miatt lefojtották. De most megint csak reneszánszát éli, aminek nagyon örülök, mert ez mutat valami rációt, lehetőséget.”

„Én ránézek az emberekre, és pesszimista leszek”

Annak ellenére, hogy két évtizede központi témája a szemét, Sinkovics még mindig képes bizakodni. Igaz, annyit azért beismer: néha ránéz az emberekre, és elönti a pesszimizmus. De közben messziről kerüli az álszentséget, és igazságtalan sem szeretne lenni:

„Amikor ez a pesszimizmus előjön belőlem, akkor eszembe jut az, hogy én hittem ezekben a technológiákban! Én hittem a műanyagban! Engem így neveltek!

Gyerekkorodban, amikor mentél a boltba biciklivel, mert elküldtek anyádék, és hoztad haza az újrahasznosítható cekkerben a csörgő üvegeket a kormányon… Hogy alakult ez így át? Az én életem során alakult át műanyaggá az összes szar! Hát még a sört is flakonba nyomják! A vizes PET-palackról ne is beszéljünk, a PET-palackot árulják, nem is a vizet…”

Az viszont, hogy egy emberöltőn keresztül ment végbe ez a fajta váltás, szerinte mindannyiunknak reményt kell, hogy adjon: fordítva is megtörténhet ugyanez. Kérdés, van-e annyi időnk.

Apropó, remény: a balesete után, a felépülés alatt a másfajta alkotói technikák adtak neki reményt. Amikor óriásplakátokból, papírhulladékból készített kollázsokat, nem kellett az ecsetkezelés miatt aggódnia. A szemét visszaadta az önbizalmát.

Állunk a K11 udvarán a hatalmas műalkotása előtt, amely utcai hirdetések molinóiból készült, és nagy ívű mozdulatokkal mesél, miként lesz az autóból pálmafa, sivatag… És egy idő után muszáj rákérdeznem, miféle autóról beszél. Ő meg harsányan nevetni kezd: íme, most megmutattam, mennyit számít a befogadói oldal saját kontextusa. A legtöbben ugyanis azonnal azt vették észre, hogy a műalkotása autóhirdetésekből készült. Ők valószínűleg autóval járnak, odafigyelnek az autós óriásplakátokra a városban – és akkor jövök én, aki még csak gondolkodik a jogosítványon, és észre sem veszem, hogy a pálmafák alatt egy hatalmas rendszámtábla húzódik.

„Mindent föl lehet dolgozni, ha akarod”

Sinkovics EdE vallja: mindenből lehet valami. Akár rólunk, akár szemétről van szó. (Mondom én: nincs jobb, mint művészekkel beszélgetni, akiről sosem tudni, éppen áttételesen vagy szó szerint értenek valamit.)

„Kedv kell hozzá, meg egy kis izommunka, meg egy kis koszolás. De nem becsüljük meg a másik munkáját, pedig az műalkotás volt egyszer. Egy tárgy, egy csomagolás, most meg rugdossuk az utcán, kifakul szépen a napon, elporlad. Ez itt az anyag-nyersanyag kérdése. Oké, elgyűjtögetjük őket, érthető, miért ne. De nem ez a megoldás, ez így csak elsősegély. A fertőzéseket, a gócpontokat fertőtleníti egy kicsit, hogy ne terjedjen tovább a kór. De ez kevés. Szikével kell kivágni az egészet. Az oktatásra fektetni a súlyt, de felnőttoktatással kezdeni. Amikor pöcköli ki a csikket az ablakon, beszólni neki érte.”

Rögtön hozzáteszi: tisztában van azzal, hogy ez nem könnyű. Sőt, olykor nem is veszélytelen, rá például nem is olyan rég fegyvert fogtak emiatt.

„Kidobott egy zacskó szemetet a négysávos úton, Vác felé, én meg odakiáltottam, hogy te ezt így szoktad? Az én közegemet mérgezed! Ő meg meglóbált egy pisztolyt a kezében. Látod, az ego mit szül? Hogy kidobja, ott van a csaja mellette, és akkor mutat egy pisztolyt.”

Sinkovics nem titkolja: szigorúan, nagyon szigorúan büntetné a szemetelést. Pedig alapvetően büntetésellenes, de szerinte ez nem megy másként. „Ötvenezer forint egy csikk eldobása. És majd megnézzük, hogy a hatodik csikk után hogy fogod dobni.”

Emellett pedig – ahogyan ő maga is átadja a gondolatait, tudását a fiatal művészeknek – az oktatásban hisz. „Ezt igenis gyerekkortól kell kezdeni, az működik, fogékonyak rá. Az iskolában hetente két óra, amikor ezzel foglalkozunk. Elmondjuk nekik, hogy a cigarettacsikk milyen műanyagból van, hogy a fém szemüvegszár hátulról azzal van borítva. A lehetőségekre kell megtanítani a fiatalokat, a gyerekeket. Tehát itt most látod ezen a rendezvényen: influenszerek, reklámanyag, egy kis tetkó, egy kis divat, ezeket mind összefűzni, megtalálni a közös nevezőt ebben. Én mindig azt mondom, lehet mindenkivel beszélni, csak ezt a matematikai közös nevezőt kell megtalálni.”

A művészet legyen szép! Vagy ne?

A másik, ami mindig fölmerül a képzőművészettel kapcsolatban, a trash art esetében pedig pláne, az az esztétika kérdése. Muszáj-e a művészetnek esztétikusnak lennie? Értékmérő-e a szépség? Eszembe jut Mátyási Péter egyik műve, ami első ránézésre csodálatos tájképnek néz ki, olyan, mintha egy hegyet látnál, ám ha közel mész, észreveszed, hogy ez konkrétan szemétből, nejlonfóliából van összerakva, csak úgy van megvilágítva, hogy csodálatosan szépnek látszik, amíg rá nem jössz, mi ez. Sinkovics bólogat:

„A szemét, ami körülvesz bennünket, amit eldobtunk, az javarészt a csomagolóanyag. A csomagolóanyag az dizájncucc: arra tervezték, hogy megfogjuk, szeressük, következő alkalommal is szeressük. Ilyen behúzós dolog. A Marina Abramovics az egyik akciójában azt mondta, »a művészet szép, a művész is szép kell, hogy legyen«. Amennyiben Marina Abramovicsnak igaza van ebben a tézisben, akkor azt mondom, hogy a helyes válasz: a művészet szép kell, hogy legyen, sőt még szebb, mint az úgynevezett valóság. Hiszen ez az, amivel a valóságot fejezzük ki, ami nem olyan szép. Vagy visszatérünk Kanthoz, hogy hát mégis a realitás az, ami szép. Én egyébként egy picit talán különválasztanám az úgynevezett valós, és a trash artot.

A trash art kéne szerintem, hogy forradalmasítsa a közgondolkodást. A művészetnek ugyanis nem sikerült.”

A háború mint szeméttermelés

Ezt meg hogy érti? Tényleg nem segített volna semmit rajtunk a művészet, kérdezem, és a válasza mellbevágó: „A második világháború után mi történt? Semmi. Srebrenica után? Semmi. Minden úgy megy, ahogy régen ment. A művészet nem segített rajtunk egyáltalán.”

De már a háború önmagában is egyfajta szeméttermelés, magyarázza, és ez nagyon egybecseng azzal, amit nemrég a szakember mondott nekem ebben a témában. „Égetünk rengeteg üzemanyagot, hogy eljussanak a tankok, meg a kamionok, meg a repülők, meg a helikopterek. Rengeteg lőszert robbantunk, fémipari hulladék, vegyi szennyeződés. A katonákat, menekülteket csomagolt dolgokkal ellátni, ruházni. Végül pedig, szigorúan ilyen szempontból megfogalmazva, ott az organikus hulladék, az emberi. Kiszámolhatom mindet. De ennyi évtized alatt sem tudtunk eljutni odáig, hogy ezzel képesek legyünk foglalkozni. Ez nem működik civilizációs szinten.

Szeretem egyébként ezt a paradoxont, amikor ilyen katonai-logisztikai dolgok esetében civilizációról beszélnek. Közben meg civilizációromboló az egész folyamat. És mint civilizációs értéket, vagy eredményt emlegetik, hogy feltaláljuk a rakétát!”

Na de vissza a művészethez!

Sinkovics szerint a trash art egy kicsit mindig show is. „Ha kellő komolysággal állok ehhez a vicces műfajhoz, hiszen ez az eredendően, merthogy a szemétben turkálsz, most már eljutsz addig, hogy lehet szarból kártyavárat csinálni. Meg hogy milyen ügyes ahhoz képest. Kell ez a vicceskedés hozzá, mert akkor lesz igazából üzlet. Mert én már azt is csinálok belőle. De ezt nem úgy emeljük majd magasabb szintre, mint a reneszánsz trubadúrok, hogy mennek az utcán, és elmondják az ügyes kis költeményüket. Hanem valamiféle trash olimpiát kell rendezni, vagy mit tudom én: megkeresni azt a fajta válaszmódszert erre a közösségből, ami, mint például egy ilyen workshop, működik.”

Ehhez pedig egy nagyon fontos dologra van szükség: „Hogyha 15 százalékban visszajön a fejünkbe az analóg percepciója a világnak, akkor fogunk megérteni dolgokat. Te kimész a gyümölcsösbe, én meg megyek kapálni a kendert. Kell, hogy az emberek megadják maguknak ezt a fajta meditációs lehetőséget a nehéz helyzetekben. Akkor lesznek okosabbak, ha képesek majd a szemét prizmáján keresztül meglátni a valóságot. Mert most már annyi van, hogy nem látunk ki belőle.”

Csepelyi Adrienn

Kiemelt kép: Gresó Eszter