–

Forgatás miatt lezárt belvárosi utcák, külföldi produkciók számtalan magyar szakemberrel és statisztával, online terek adta lehetőségek, egy-egy külföldön is eredményes magyar alkotástól hangos sajtó, megszámlálhatatlan filmfesztivál. Amikor a hétköznapjainkban is mindenünk a vizuális történetmesélés, könnyű útnak tűnhet, ha valaki filmesként keresi a kenyerét. A fesztiválokon, díjakon és stáblistákban feltűnő neveken (amit a család lelkes telefonálgatása követ, hiszen látták a neved a tévében) túl azonban kíváncsi voltam rá, mégis milyen jövőkép van egy pályakezdő filmes előtt, hogyan látják a helyzetüket. Bella, Marci, Dani és Máté az ELTE kampuszán várnak rám. Aztán csak mesélnek és mesélnek, előttem pedig feltárul egy olyan világ, amit a szenvedély és a lelkesedés tart mozgásban.

Abban mindannyian egyetértenek, hogy évfolyamonként is nagyon eltérő lehet, ki milyen tapasztalatokkal fejezi be a tanulmányait, ami részben a képzések mesterközpontú szemlélete (rengeteg múlik az osztályfőnökön, a tanárokon), részben pedig a beosztás miatt van. Ugyanis, míg az SZFE-n 6*6-os (vagy 6*7-es) rendszer működik (az évfolyamot 6 féle szakon 6/7 diák alkotja, így ennyi stáb tud összeállni), máshol nem válik el a filmkészítésen belül, hogy kit milyen területek érdekelnek.

Schnabel Annabella az ELTE filmelmélet-filmtörténet alapszakán megszerzett diplomája után az SZFE gyártásvezető alapszakát és filmrendező mesterszakát is elvégezte. A rendezés mellett „civilben” az Európa 2000 gimnázium film és média tanára. Anyám macskája című diplomafilmje a Moszkvai Nemzetközi Filmfesztiválon debütált, nemrég pedig bekerült a Melbourne-i Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjába.

Berecz Márton az SZFE tévés szakán végzett, ahol eleinte a műsorvezetés érdekelte, majd a képzés során megismerkedett a producer szakmával. Szakmai gyakorlatát már Osváth Gábor és Lévai Balázs producerek mellett töltötte, akikkel azóta is több projektben dolgozik együtt. Diplomafilmje, az Orrvérzésig több magyar filmfesztiválon szerepelt.

Kőváry Dániel a METU képalkotás alapszakán végzett, jelenleg a mesterszakot is itt végzi. Hamar kiderült számára, hogy a vágás áll hozzá a legközelebb, de rendezőként is kipróbálta magát, diplomafilmje, a Diszkó Diktátor megjárta a fesztiválköröket, szerepelt többek között a nagy múltú Müncheni Diákfilmfesztiválon. Az általa vágott Agapé (Bereznai Márk rendezése) kijutott a Cannes-i filmfesztiválra és a Moszkvai Nemzetközi Filmfesztiválra.

S. Papp Máté szintén a METU képalkotás alapszakán végzett, majd egy szemesztert töltött a New York Film Academyn, szeptembertől pedig az ELTE filmtudomány mesterszakán szeretné befejezni tanulmányait. Diplomafilmje, a Takarás megjárta a hazai fesztiválköröket, de több rendezését is láthatta már a közönség különböző filmfesztiválokon.

Már az egyetem alatt világossá vált számukra, hogy nem egészen úgy fognak menni a dolgok, ahogy elsőre gondolták volna. „Gimiben, amikor elkezdtünk forgatni az akkori csapattal, az volt a fejemben, hogy én leszek a nagy rendező, aki évente egy nagyjátékfilmet kiad. Ez nemhogy nem reális, de ha most előre kéne vetítenem, hogy én hány nagyjátékfilmet fogok csinálni itthon a halálomig, akkor az bőven egy számjegyű maradna.

Szeretnék nagyot álmodni, de sokszor félek, hogy irreális illúziókban ragadok” – mondja Máté, hozzátéve, ezek a csalódások sok esetben öncenzúrát is eredményeznek.

Hiába álmodja meg filmterveit nagyvászonra, vissza kell rángatnia magát a realitás talajára, és könnyebben finanszírozható formátumokban gondolkodni.

Ezzel szemben Bella szerint az öncenzúra helyett kreatív, áthidaló megoldásokra van szükség, mivel az esetleges külföldi boldogulást is megkönnyíti, ha van nagyjátékfilmje az alkotónak. „Mivel a gyártásszervezői tanulmányaim alatt gyakran találkoztam irreális rendezői, írói elvárásokkal, a szakdolgozatomban azt kutattam, mitől lesz sikeres egy low-budget (vagyis kisköltségvetésű) film. Sok esetben dramaturgiai koncepcióval küszöbölik ki a pénzhiány okozta problémákat, például formanyelvvé téve az olcsó »handycam«-et. Szerintem ez nem lemondás, sokkal inkább szellemesség, és akár a film előnyére is válhat.”

Persze nem lehet a végtelenségig lefaragni a költségekből, bármennyire rugalmas is egy alkotó. Hiszen a kisebb költségvetés sem egyenlő a nullával. 

Bella az Anyám macskája című film forgatásán - Fotó: Horváth Eszter

„Csinálj ingyen filmet, mert abból sokat lehet tanulni”

– ezt már Marci mondja, aki szerint az egyetemen sokszor érezhető ez a mentalitás, amivel ő részben egyetértett, de hosszú távon kivitelezhetetlennek tart.

„Hiába vannak jó ötleteid, hiába kaptál jó képzést, ha nincs pénz, nincs miből megcsinálni”

– folytatja. Tapasztalatai szerint viszont sokat fejleszt az emberen, amikor azon dolgozik, hogyan tudja okosan, olcsóbban kihozni az adott jelenetet, például márka-együttműködésekkel, alapítványok támogatásával, illetve közösségi finanszírozásból. Ezek nem kizárólag pénzbeli támogatást jelenthetnek, sokszor eszközöket vagy helyszínt ajánl fel a támogató, ami sokat csökkent a film költségein.

Azt is fontos figyelembe venni, milyen típusú filmekre, és kitől szeretnének támogatást. „Producerektől és személyes tapasztalatból is megtanultam, sok múlik azon, hogy egy projekttel kit keresel fel először. Sokszor egy filmtervet, amit az egyik helyen páros lábbal rúgnak ki, egy másikon tárt karokkal fogadnak. Az ezzel kapcsolatos tudatosság sok energiát és időt megspórolhat. Ezért is jó, ha fiatal rendezők találkozhatnak producerekkel, mert megtörténik ilyen témákban is a tudásátadás.”

Hogyan lehet pályázni?
Magyarországon „egyablakos” állami filmfinanszírozás létezik, vagyis kizárólag a Nemzeti Filmintézet pályázatain lehet mozifilmes vagy televíziós tervekkel pályázni, az elbírálást pedig az Igazgatóság által kijelölt bizottság végzi. Az utóbbi években számos kritika érte a pályáztatási rendszert, sokan megkérdőjelezték a döntések szakmai megalapozottságát. 
Az Inkubátorprogramba (mely kisebb költségvetést jelent, mint mozifilm támogatása esetén) egészestés filmet még be nem mutatott diplomás rendezők jelentkezhetnek, illetve olyanok, akiknek szerepelt rövidfilmje nemzetközi fesztiválon vagy országos televízióban. A pályázók közül szakmai zsűri és a Pitch Fórum közönsége választja ki az öt nyertes filmtervet. Az utóbbi években ilyen formában valósulhatott meg például A legjobb dolgokon bőgni kell és a Zanox.

A finanszírozásért folyó küzdelem sokszor nehezíti meg a szakmai kapcsolatokat

„Nem tudom, korábban hogyan működött a szakma, hiszen akkor még nem voltam benne (bár most sem érzem még magam szakmabelinek), de az elmúlt időszakban a pályatársak elkezdtek versenytársként tekinteni egymásra” – mondja Máté, és ebben is mindnyájan egyetértenek. „Kis pénzek mozognak, véges számú embernek jut belőle, ebből következik, hogyha neki lett egy filmje, az azt jelenti, hogy nekem nem.

Amikor meghallom, hogy egy nemzetközi fesztiválra bejutott egy magyar film, az első gondolatom reflexből az, hogy miért nem az enyém. És ez nagyon bosszant, egyből vitába szállok magammal, mert azt szeretném, hogy legalább a mi generációnk kapaszkodjon össze.”

Bár a többieknek is van tapasztalata a féltékenykedéssel, és többször volt rá példa, hogy nem kaptak segítséget pályatárstól, mert az féltette a saját helyét, mégis rengeteg pozitív tapasztalatuk van. „Fiatal filmesek elmennek egymás filmjeibe ingyen dolgozni (nem kizsákmányoló módon, hanem barátságból), akár hosszabb időre, csak azért, hogy elkészüljön valami. Az egyik projektemen, amin dolgoztunk, mindenki azt hitte, ingyen dolgozik, és így is vállalták, hogy segítsenek, de aztán kaptam rá pénzt, és ki tudtam őket fizetni” – osztja meg Marci. Bár Máté árnyalja a képet: sokszor előfordul, hogy a többi munka miatt nem engedheti meg magának valaki, hogy eljöjjön ingyen segíteni, még rövid időre sem. „Már alapszak alatt sem fér bele, mert közben el kell mennie reklámfilmezni, bulivideózni, fenn kell tartania magát.”

Máté a takarás forgatásán

Persze akkor sem lehet hátradőlni, ha végre elkészült egy film

Bár kulcsfontosságú lenne a film utóélete szempontjából, hogy minél több filmfesztiválra bekerüljön, az egyetemen kevés szó esett ennek a menetéről, még gyártásszervező szakon is. A megkérdezett fiatalok mindannyian maguk menedzselik a filmjeik utóéletét, ami sok nehézséget okoz. „Én úgy gondolok a saját elkészült filmemre, hogy azt már elengedtem a világba. Amikor házalnom kell vele, mint egy portékával, azt olyan mocskosnak érzem, nem az én feladatom, és nem is vagyok jó benne” – mondja Máté.

Dani elmondása szerint sok jó film ott vérzik el, hogy a rendezőnek már nincs energiája és tőkéje a „fesztiváloztatáshoz”, amiben mentorok nélkül számos buktató rejlik, például a pénznyelő kamufilmfesztiválok. De azt is nehéz segítség nélkül kitalálni, hogyan kell nekikezdeni egy elkészült mű „fesztiváloztatásának”, és mi jön azután, mert nem elég, ha eljut egy szűk szakmai közönség elé.

Jobb híján egymást próbálják segíteni, a filmezés során született barátságok számos további projektet, megosztott tudást eredményeznek.

Ezen kívül a tapasztaltabb filmesektől is igyekeznek tanulni, amire az egyetem és a különböző fesztiválok is remek lehetőséget nyújtanak. „Pálfi György a filmrendező mesterszakon tartott kurzust, ahonnan élénken él bennem, ahogy a filmezés szabadságáról beszél. Lehet, hogy túlzok, de ő paradigmaváltó találkozás volt nekem. Ferenczi Gábor is nagy példaképem, akivel még az ELTE-n ismerkedtünk meg. Hozzá bátran fordulhatnék bármivel, mert a legnagyobb emberséggel tanácsolja a legjobbat” – meséli Bella. 

„Nekem »egy generációval feljebbről« mindig Tóth Barna jut eszembe” – mondja Dani. „Egyfelől rengeteg remek rövidfilmje van (amik szinte mind elérhetők az interneten), másrészt rendszeresen járt be hozzánk óraadóként, üdítő volt az őszintesége és a tapasztalati tudása. Mindig a filmezés gyakorlati, »mocskos« oldaláról beszélt, arról, hogy mennyire kitartónak és törtetőnek kell lenni, hogy áttold a szűrőkön a víziódat – addig egyetlen órán sem beszélt senki ilyen kendőzetlenül a valóságról.”

Tapasztalataik szerint, ha valaki ezt a pályát választja, aktívan alkot, és nyitott, akkor talál magának befogadó közeget a szakmában, hogy segítséget kapjon a terveihez. 

Jövőbeli tervekből pedig nincs hiány, Marci jelenleg az NFI támogatásával egy tévéfilmet fejleszt, emellett több független kisfilmnek a megszületésén dolgozik producerként. Dani így foglalta össze terveit: „Diplomafilmem, a Diszkó Diktátor egy coming-of-age, apa-fia konfliktus, feelgood történet, a jövőbeli tervem ennek az ellentétét megcsinálni. Egyébként pedig vágok ezerrel, több filmen dolgozom jelenleg is, és nagyon szeretnék majd nagyjátékfilmet vágni.” 

A Diszkó Diktátor stábja

Bella jelenleg egy animációs rövidfilmen dolgozik, egy TikTokra szánt sorozatterve pedig különdíjat kapott a Cinemirán. Ezen kívül első nagyjátékfilmtervét fejleszti az inkubátorprogramra csakúgy, mint Máté, aki emellett nyáron egy általa írt darabot visz színpadra egy kamaratársulattal.

„Lehet arról sokat beszélni, hogy mennyi minden rossz, de szerintem mi mind jó példák vagyunk arra, hogy szerettünk volna filmet csinálni, és megtaláljuk a módját, még ha sokszor nagyon is utána kell menni”

– foglalja össze.

Az a közösen töltött időnk alatt is kiderült, hogy nehezen lehetne őket eltántorítani az alkotástól. Esik még szó kedvenc projektekről, tanulságos forgatásokról, és más művészeti ágak kapcsolódásáról, hiszen a színház, a zene, az animáció és az irodalom is gyakran helyet kap munkáikban, további ajtókat megnyitva előttük. Az alkalmazkodás és az öntudatosság párhuzamosan dolgozik bennük, ezt pedig, azt hiszem, sokan eltanulhatnánk tőlük, legyünk akár pályakezdők, akár veteránok a szakmánkban. 

És ki tudja, lehet, hogy legközelebb egy kávézó helyett a vörös szőnyegen beszélgethetek velük. 

Pichler Zsófi