Ha van olyan téma, amiben mostanra merem szakértőnek hívni magam, akkor az a tinédzsereknek készült műsorok. Legyen szó könyvről, filmről, sorozatról, ha az elmúlt tizenöt évben jelent meg, és kamaszoknak szól, biztosan tudok róla mondani valamit. Ez részben azért van, mert én magam is csak egy éve léptem ki a tinédzserkorból, részben meg azért, mert ifjúsági szerző lett belőlem: az első könyvemet, a Vigyázat, törékeny!-t fiatalkorú közönségnek szántam, és a most készülő, második regényemet is ilyennek tervezem. Emiatt fontos nekem az, hogy képben legyek azzal, mit néz és hallgat az a korosztály, amit meg akarok szólítani, ráadásul mindig különösen megkapó és izgalmas életszakasznak találtam a felnövést, az átmenetet gyerek- és felnőttkor között. És mivel emellett jelentős időt töltök sorozatok bámulásával is, úgy gondoltam, hogy talán már van elég tapasztalatom a témában ahhoz, hogy elmondjam, miért érzem azt, hogy a XXI. században képernyőre kerülő tinisorozatok nagy része kicsit igénytelen, buta és toxikus.

Na jó, azért nem utálom őket, sőt odavagyok a tinidrámákért

Megszámoltam, és legalább harminc, de inkább negyven tinisorozatot láttam az elmúlt években, és csak nagyon kevés volt közöttük, amire őszintén azt tudnám mondani, hogy valóban kiegyensúlyozottan, intelligensen és érzékenyen mutatta be a generációt, amit ábrázol.

Pedig talán semelyik műfajnál nem számít ennyire, hogyan reprezentálja a szereplőit, hiszen a tinisorozatok mostanra nemcsak a kamaszokat, de az egész világot elérik. 

Amikor 2009-ben a Glee beénekelte magát a köztudatba, minden valamirevaló és kiváló énekhangú sztár be akart szállni a buliba. Hasonló hatása volt a Hazug csajok társaságának (Pretty Little Liars), vagy akár a Riverdale-nek is, hiszen mindkét sorozat hatalmas nézettséget hozott az őket terjesztő csatornáknak, és több millió ember várt arra, hogy kiderüljön, ki az a titokzatos személy, aki rettegésben tartja fiatalkorú hőseinket. De talán semmi sem lett akkora világszenzáció, mint a most második évadát elérő Eufória (Euphoria), ami futótűzként söpört végig az egész bolygón, és aminek az idei évadindító epizódját már 15 millió ember nézte világszerte. A szereplői azonnal a Z generáció legikonikusabb alakjai lettek, akik mostanra egy díjátadóról se hiányozhatnak, a sorozatban bemutatott ruhák és sminkek pedig konkrétan átalakították a divatvilágot. Sőt, megkockáztatnám, hogy a Szex és New York óta ez a sorozat volt a legnagyobb hatással a stílusunkra; a szériában viselt ruhák és sminktermékek pillanatok alatt repültek le a boltok polcairól, és akkor még nem is említettem a slágerlisták élére kerülő soundtracket, vagy Rév Marcell operatőr (nemzeti büszkeségünk) kegyetlenül szép beállításait, amikkel tele van az internet. 

Zendaya az Eufóriában

Tehát a mai tinisorozatok jóval többek egyszerű generációs szórakoztatásnál

Sokkal szélesebb közönséget érnek el, és feltűnően erősebb hatással vannak a kultúránkra, mint elődeik. Azonban pont emiatt indultak el olyan trendek a tinikről szóló alkotásokban, amik annak a rétegnek teszik a legrosszabbat, amelynek tagjait ábrázolniuk kellene.

A tinédzsereknek hiába van erejük ebben a társadalomban, mégiscsak egy befolyásolható, fejlődésben lévő korosztályról van szó, és valamilyen szinten van felelőssége annak, aki őket teszi a történetei főszereplőjévé. 

Számtalan probléma van a tinisorozatokkal, van kevésbé súlyos, és kifejezetten káros is, és mielőtt kifejteném, miért és hogyan lettek azok, felsorolnék néhányat. Kezdem azzal, hogy a tiniknek szánt alkotások csak igen elenyésző részében játsszák valódi kamaszok, vagy akár csak fiatal felnőttek a karaktereket. Ez mindenki számára ismerős jelenség, ami egyáltalán nem új keletű (hiszen már a Grease-ben is mindenki harmincéves volt), de ettől még ugyanolyan életidegen és furcsa maradt. Ritka, hogy húsz, vagy akár csak huszonöt év alatti színészeket lássunk ilyen sorozatokban, ami egyfelől praktikus megoldás (mégis csak egyszerűbb és etikusabb felnőttekkel forgatni), másfelől egyszerűen szebbnek mutat egy, a fetisizáltsága ellenére nem elég eladhatónak tartott korosztályt.

Cole Sprouse, Lili Reinhart, Casey Cott, KJ Apa és Camila Mendes a Riverdale című sorozatban

A valódi kamaszok gyakran pattanásosak, bénán öltözködnek, és nem nőttek bele a vonásaikba

De a tinisorozatok megszállottan agyonszépítik őket, ami nem jó üzenet a tiniknek, mert egyfelől azt mondja, hogy nem elég jók ahhoz, hogy magukat lássák viszont a képernyőn, másfelől pedig agyonszexualizált, érett felnőttekként mutatja be őket. A szexualizáció meg alapból hatalmas probléma ezeknél a szériáknál, sokuknak, mint például a Skins, az Eufória vagy A pletykafészek (Gossip Girl), konkrétan alig van olyan része, ahol egyetlen grafikus szexjelenetet sem mutatnak be.

A tinisorozatok világában a kamaszok fő motivációja a szex (mindegy, hogy amúgy megbuknak, haldoklik az apjuk, és el kell kapni egy gyilkost), és bármikor, gyakorlatilag bárkivel hajlandók egy kis kalandra.

Ez viszont nem is állhatna távolabb a valóságtól, mivel egy amerikai kutatás szerint 1991 és 2015 között 54-ről 41 százalékra csökkent a szexuális tapasztalattal felvértezett gimnazisták száma, a mai tinik nagy részének nem ebből áll az élete, akkor sem, ha egyébként valóban foglalkoztatja őket ez a kérdés. Itt, mondjuk, pozitív példa számomra a brit Szexoktatás (Sex Education), aminek a cselekménye, bár nagyban a szex körül forog, egy percig sem csinál drámai pornót a történetéből, hanem emberien és finoman mutatja be tinédzserek nagyon is valós kapcsolatait. Ha meg már kapcsolatokról van szó, azok egyetlen műfajban sem járnak annyi drámával, mint a tinisorozatokban: a(z általam egyébként imádott) Skinsben hat évad alatt egyetlen pár volt, amelynek tagjai egyszer sem csalták meg egymást, A pletykafészekben minden részre jutott egy felesleges szerelmi háromszög, a Riverdale, valamint a Hazug csajok társasága pedig több tanár–diák kapcsolatot vonultatott fel, mint amennyit erősebb kiábrándulás nélkül el tudtam volna viselni. Ehhez jönnek még a gyakran pozitív fényben ábrázolt drogok, önpusztítás és fizikai erőszak, amiket bár fontos bemutatni, nem biztos, hogy jó, ha egy 15 éves úgy áll fel a képernyő elől, hogy mennyire szexik a drogdílerek. (Pedig tényleg magasan Fez a legjobb csávó az Eufóriában, ami valószínűleg sokat elárul a sorozatról.) 

(b–j) Hannah Murray, Larissa Wilson, Joe Dempsie, April Pearson, Mitch Hewer, Mike Bayley, Dev Patel, Nicholas Hoult és Aimee-Ffion Edwards a Skins című sorozatban

Ezek mind-mind olyan dolgok, amik bizonyítottan kárt okoznak egy fejlődő személyiségben

Már évek óta hallgatjuk, hogy a meseszép huszonévesek látványa evészavarokat okoz, az önpusztítás és a depresszió romantizálása (à la 13 okom volt) pedig akár öngyilkosságig is vezethet.

Az utóbbi példa konkrétan 28 százalékkal növelte meg Amerikában a tizenévesek által megkísérelt öngyilkosságok számát, amikor a sorozat első évada felkerült Netflixre. Tehát ezeknek a sorozatoknak igenis van súlyuk, és nagy hatással vannak az őket néző kamaszokra, mégis egyre több melodramatikus, eltúlzott és agyonszexualizált műsor kerül eléjük. Ennek az okát szerintem egyrészt az alkotók személyében, másrészt a kultúránkban kell keresnünk. A legtöbb tinisorozatot ugyanis középkorú csávók írják, akik már jó pár éve elhagyták a kamaszkort, és egyfajta nyálas nosztalgiával tekintenek vissza rá, vagy éppen hogy elképzelik, milyen lett volna az életük akkor, ha kicsit szexibbek és népszerűbbek lettek volna. 

Alexa Demie (b) és Sydney Sweeney az Eufória című sorozatban

Valamint azt akarják, hogy minél szélesebb közönséghez eljusson a művük, és ehhez nem a tinik érdekeit vagy élményeit tartják szem előtt. Ryan Murphy 43 évesen alkotta meg a Gleet, Roberto Aguirre-Sacasa is bőven negyven felett járt, amikor megírta a Riverdale-t, a Sabrinát, és most is egy Hazug csajok társasága-rebooton dolgozik. Sam Levinson, az Eufória szülőatyja még pont nincs negyven, de szinte minden alkotása kamasz lányok körül forog, és az embernek sokszor az az érzése támad, hogy inkább fetisizálja ezt az életkort.

Ezek az emberek, bár valóban tehetségesek és biztosan nem rosszindulatúak, alapjában véve nem a tinikre gondolva gyártják ezeket a sorozatokat. A lényeg a megkapó látvány, a melodráma és a folytathatóság, mint a tévében bárhol, elfelejtve azt, hogy az általuk megcélzott réteg tagjai nagyon érzékenyek.

Emellett azt a tényt sem ignorálhatjuk, hogy a társadalmunk piedesztálra emeli a fiatalságot. Tizenévesek mosolyognak ránk minden plakátról, a világ legnagyobb celebjei közül sokan még be se töltötték a tizennyolcat, a gimit gondoljuk életünk legjobb időszakának, és az egész szépségideálunk a fiatalság köré épül. Kétségtelenül nagyra értékeljük ezt kort, és sok mindent, ami vele kapcsolatos.

Aimee Lou Wood, Emma Mackey és Asa Butterfield a Szexoktatás című sorozatban

Ezzel az egésszel nem azt akarom mondani, hogy minden tinisorozat igénytelen szar,

(egy részük valóban az, de ez minden sorozatra igaz) vagy hogy a tinik képtelenek maguktól gondolkodni, mert ezt sem tartom igaznak. Szeretem az Eufóriát, hatalmas rajongója vagyok a Skinsnek, és nem véletlenül nézek meg minden új sorozatot, ami kijön. Van érték ezekben az alkotásokban, és teljesen érthető, miért imádják őket ennyien.

De az biztos, hogy kevés olyan sorozat készül erről a korosztályról, ami tényleg nekik szólna, és ami fejlődésre ösztönözné őket.

Ennyi idősen még mindent nagyon intenzíven élünk meg, másoljuk a körülöttünk lévőket és a médiát, mert próbáljuk megtanulni, hogy milyen egy felnőtt. És amikor ezeknek a kamaszoknak azt mutatjuk, hogy egy menő tini állandóan iszik, szexel és veszélybe sodorja magát, akkor azt gondolják, hogy nekik is így kéne viselkedniük. Persze hogy vonzza őket a dráma és a szex, mindenkit vonz, de nem ennek kéne lennie az egyetlen reprezentációnak. A tiniknek címzett sorozatok többnyire nem róluk szólnak, hanem olyan történeteket mutatnak be, amiknek a karakterek életkorán kívül semmi közük nincsen egy tini életéhez. Mennyit változna az Eufória, a Glee vagy a Riverdale, ha egy egyetemen játszódna? Kábé semmit. Mert ezek a sorozatok valójában nem azért készülnek, hogy tinik azonosuljanak velük, tanuljanak belőlük, hanem azért, hogy az alkotók profitáljanak a fiatalságból. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Ha pedig nem vagyunk hajlandók érzékeny, okos, és sokszínű emberként ábrázolni a tiniket,

azzal azt üzenjük nekik, hogy nem elég szépek vagy érdekesek ahhoz, hogy saját magukat lássák viszont a képernyőn. Ez viszont egyáltalán nem igaz.

Sőt, megkockáztatnám, hogy a valódi tinédzserek még fantasztikusabbak, mint a részegen vergődő drámakirálynők, akiket a tévében látunk.

Az igazi tinik ambiciózusak, empatikusak és szeretetre méltók. Szoftvert fejlesztenek, könyvet írnak, ragyognak a színpadon, lefektetik a depressziós anyjukat aludni, és felnevelik a kistestvérüket. Tanítják és támogatják egymást, felfedezik és javítják a világot. Ők a leendő vezetőink, egy új kor hírnökei, és szó szerint a jövőnk. És szerintem megérdemlik, hogy mind a valóságban, mind a képernyőn megkapják azt a tiszteletet és egyenlőséget, amit minden más korosztály. 

Nyáry Luca