Kegyetlenül nehéz szembenézni a megbánással – De ha nem tesszük, újra és újra elkövethetjük ugyanazt a hibát

–

Je ne regrette rien?

Bánok minden olyan alkalmat, amikor nem mertem kiállni magamért; amikor igent mondtam, holott nemet kellett volna; amikor csendben maradtam ahelyett, hogy felszólaltam volna. Bánom, hogy túl korán kerültem messzire az otthonomtól, ahogy azt is, amikor megbántottam, elhanyagoltam azokat, akiket szeretek. És bánom azt az időszakot, amikor azt hittem magamról, semmilyen sem vagyok, és mindent meg akartam tenni azért, hogy mások szemében valamilyen lehessek – mindeközben pedig nem vettem észre, hogy mennyi érték van bennem, és mennyire nem jó, ha önmagamat csak a másoknak való megfelelésnek és szeretetvágynak rendelem alá.  A sort pedig még hosszan folytathatnám.

Edith Piaffal ellentétben tehát nem jelenthetem ki, hogy „je ne regrette rien”.

A megbánás hiányát egyébként sokan azzal magyarázzák, hogy minden tettnek és döntésnek – még ha később ki is derült, hogy helytelen volt – megvan a maga szerepe az életünkben. Ezzel nehéz vitatkozni. Viszont az is igaz, hogy sok esetben ez a szerep épp az, hogy szembenézzünk a saját hiányosságainkkal, és tanuljunk belőlük. Annak ellenére ugyanis, hogy a megbánásra a legtöbbször negatív, nemkívánatos érzésként tekintünk, amit el kell törölnünk, a pszichológusok szerint nagyon is hasznos érzelemről van szó, ami kulcsfontosságú a fejlődésünkben, segít a döntéshozatalaink javításában, az életstratégiáink újragondolásában.  

 

„A múlton nem lehet változtatni, minek hát bánkódni rajta!”

Hányszor hallottam már ezt a mondatot, amikor próbáltam felfejteni, mit tehettem volna másképp. Nincs olyan makulátlan élet, amelynek során ne tennénk olyat, amit nem kellett volna – vagy esetleg másképp kellett volna. Annak ellenére, hogy ha magamról van szó, a megbánás érzését általában még mindig kíséri egy jó adag önmarcangolás, igyekszem egyre irgalmasabbnak lenni magammal e tekintetben: belátni és elfogadni, hogy hibáztam vagy rosszul döntöttem, megkövetni azokat, akiket bántottam – ha arról van szó, beleértve magamat is – és a tanulságokkal tovább menni. Mert igaz, hogy a múlton nem lehet változtatni, és épp emiatt sokáig bánkódni sem érdemes rajta, de azért elidőzni mindenképp érdemes a döntéseinken, amik megbánással töltenek el, hogy legközelebb már másképp álljunk bele bizonyos helyzetekbe.

A megbánás ugyanis magában hordozza a fejlődés lehetőségét, hogy többek és jobbak legyünk annál, mint akik ma vagyunk, annak hiánya pedig – abban az esetben, ha valóban van megbánnivalónk –, hiszem, hogy egy idő után kegyetlenné és rideggé tehet. 

Mit bánunk a leggyakrabban?

Mindannyian tettünk már olyat, amivel kapcsolatban később azt éreztük, bár ne csináltuk volna, vagy legalább ne úgy, ahogy. A megbánás univerzális érzés, és ahogy A New York Times bestsellerírója, Daniel Pink The Power of Regret (azaz a Megbánás ereje) című könyvében kifejti: számos területen játszik döntő szerepet az életünkben a barátságok ápolásától kezdve a felelősségteljes döntések meghozatalán át a lehetséges kockázatok mérlegeléséig – idézi őt a BBC.

Daniel Pink százöt országból tizenötezer emberrel beszélgetett arról, mit bánnak a legjobban a saját életükben. A velük való beszélgetéseket elemezve és tudományos kutatásokra támaszkodva, a megbánás négy különböző típusát azonosította, és meghatározta azokat az eseményeket is, amelyek a legvalószínűbben vezetnek el hozzájuk.

Ez a következők: 

– Az a felett érzett megbánás, amikor a saját magunkkal szembeni felelősségvállalásban vallottunk kudarcot: elhanyagoltuk az egészségünket, túlköltekeztünk, elhanyagoltuk a tanulmányainkat és egyáltalán, olyan rossz szokásokat vettünk fel, amelyek hosszú távú negatív következményekkel bírtak az életünkre. 

 

– Amikor a túlzott óvatosságunk vezet megbánáshoz, mert később úgy érezzük, épp emiatt szalasztottunk el bizonyos lehetőségeket

– Az erkölcsi tévedéseink miatt érzett megbánás viszont már arra összpontosul, amikor saját hibánkból bántottunk meg másokat. A partnerünk megcsalása felett érzett megbánás is ilyen Pink szerint.

– Végezetül a megszakadt kapcsolataink felett érzett megbánás, amikor a családtagjainkat, barátainkat vagy kollégáinkat hanyagoltuk el.

Szerencsére sosincs késő ahhoz, hogy változtassunk

A gyógyulás azzal kezdődik, hogy felismerjük, ha dolgunk van valamivel.

Ahelyett, hogy elfojtanánk magunkban azokat a dolgokat, amiket megbántunk, megtanulhatunk együtt élni velük.

Néhány stratégia pedig a segítségünkre lehet abban, hogyan szabályozhatjuk ezt az érzést, hogyan figyelhetünk arra, mit üzen nekünk, anélkül, hogy túlságosan magával rántana a múlt tévedései miatt érzett szomorúság.

Pink szerint az érzelmeink felszínre hozása és szavakba öntése sokat segíthet a feldolgozásban, valamint hasznos lehet, ha megpróbálunk külső perspektívából tekinteni az egyes döntéseinkre, tetteinkre. Fontos továbbá, hogy együttérzéssel forduljunk önmagunk felé, ahelyett, hogy éles kritikával, önostorozással élnénk. Kristin Neff, a texasi egyetem professzora szerint azok, akik irgalommal vannak önmaguk felé, nagyobb valószínűséggel tudják sikeresen felismerni a hibáikat és változtatni a viselkedésükön, hogy a jövőben ne lépjenek újra ugyanabba a gödörbe. 

Filákovity Radojka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás:Getty Images/seb_ra