„Semmit nem von le az értékünkből, ha elkapjuk a felénk nyúló kezet” – A közösség megtartó erejéről a szakember szemével

–

Szabó Anna Eszter/WMN: Miben különböznek szerinted a mostani közösségek a régiektől? 

Kazimir Ágnes: Nem lehet erre fekete-fehér választ adni, mert ez közegtől függ. Biztos vannak most is például olyan lakóközösségek, mint anno az, amiben én felnőttem. 

Sz. A. E./WMN: Az olyan szomszédokra gondolsz, akikhez bármikor bekopoghattál? 

K. Á.: Igen, rájuk például, ők a szűk családi kör meghosszabbításai voltak. Több család élt egy házban, és mind ismertük egymást, mindenki törődött a másikkal. Ilyen nyilván a szerencséseknek most is megadatik, de azért egyre inkább az a jellemző, hogy a bejárati ajtónkkal együtt a privát szféránkat is magunkra zárjuk. 

Sz. A. E./WMN: Kevésbé bízunk egymásban?

K. Á.: Miért is bíznánk?

Végtelenül csalódtunk az emberségben, folyamatosan hergelve vagyunk egymás ellen. Nagyítóval figyeljük a különbözőségeinket. Így nem lehet élni. 

Sz. A. E./WMN: Te hogyan határoznád meg, mi számít közösségnek? 

K. Á.: A közösség tág fogalom. Adott esetben egy barát, terapeuta, jó szomszéd is adhatja a megtartó erőt. A magányt és a fenyegetettségérzést is oldja, a pánikot, hogy „mi lesz most velem?!”. Nem a létszámon, hanem a valós megtartó erőn van a hangsúly. Régen generációk éltek együtt, az egymáson való segítés, az együttes élmények megélése volt az alap. 

Sz. A. E./WMN: Igen, ma már annak a gondolata is, hogy több generáció együtt éljen, jókora ellenérzéseket és vitákat vált ki…

K. Á.: Gyakori az önérzetből fakadó, erőltetett leválás, amihez viszont még nincs meg a szükséges énerő, anyagi biztonság, a megtartó szociális háló, nincs semmi, csak az önállóság önérzeti – hamis – fétise. Aztán, ha mindennel magára marad, azt meg nem bírja ki.

Rengetegen vannak, akik tulajdonképpen nem tudják megindokolni, miért költöztek el otthonról, azon túl, hogy cikinek érzik a szülőkkel együttélést. Közben szenvednek, küzdenek a mindennapokkal, nem érzik jól magukat. Mert nem önazonosak és nincs megtámogatva belső erővel a leválás.

A fiatalabb és az idősebb generáció között nagy szakadék tátong, egyik oldal a másikat túl erőszakosan próbálja meggyőzni a maga igazáról, így az együttélés rengeteg feszültséggel terhelt. Aztán most jött a vírus és ráébredtünk, milyen az, ha tényleg nem lehetünk együtt. Nem azért, mert nem akarunk, hanem mert nem lehet. Azért ez más megvilágításba helyezte a viszonyainkat…

Sz. A. E./WMN: A virtuális kapcsolattartás például a vírus kapcsán konkrétan életmentő volt, nem?

K. Á.: Persze, a virtuális közösség is közösség, és már a vírus előtt is rengeteg példát láthattunk arra, milyen szuperül tud működni a megtartó erő a virtuális térben is. Rengeteget jelentenek a segítő csoportok, az önerőből szerveződött megmozdulások. Ilyenek már a vírus előtt is voltak, csak tavaly az igénnyel együtt az online közösségek száma is egyre nőtt. Persze az nem jó, amikor valaki kilép a virtualitásból, aztán szembesül azzal, hogy valójában semmi sincs körülötte és benne abból, amit valóságnak hitt. Egyébként a 2020-as év rengeteg meglepetést hozott, sok mindenről kiderült, hogy átültethető a virtuális térbe. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy egy pszichodrámacsoportot online tartsunk, de szükség törvényt bont: rengeteg munkával, de megoldottuk, és működött! Mert volt igény és volt szándék. A pszichodráma-közösség például rendkívül erős megtartó közeg, hiszen egymás életének olyan szegmenseibe engedjük egymást, ahová sokszor a legközelebbi hozzátartozókat sem. Ehhez valódi bizalmi viszony kell. És lehet látni, milyen katartikus élmény már önmagában az is, ha valaki megéli ezt a bizalmat. 

Sz. A. E./WMN: Lehetséges-e úgy kimászni egy gödörből, felépülni egy traumából, ha nincs támogató közegünk? 

K. Á.: Természetesen ki lehet húzni magunkat a saját hajunknál fogva bárhonnan, a kérdés az, hogy muszáj-e, megéri-e.

Ha mindenáron egyedül akarunk megküzdeni, akkor érdemes feltenni a kérdést, hogy miért nem kérünk, vagy fogadunk el segítséget. Kinek és mit akarunk bizonyítani?

Persze vannak azok, akik tényleg elszigetelten élnek, ilyen vagy olyan okokból. Vagy azok, akik kérnének ugyan segítséget, csak nincs kitől, ami csak elmélyítheti a válságot, amiben eleve vannak. Nagy szerencse kell ahhoz, hogy őket valaki észrevegye, valaki, aki segítő kezet nyújtana. Ehhez oda kellene figyelni egymásra. 

Sz. A. E./WMN: Azok, akik mindenáron egyedül akarnak küzdeni, kivételek? Nekik tényleg nincs szükségük másokra?

K. Á.: Hacsak nem teljes elszigetelődésről van szó, akkor a szociális tér, a szociális háló mindenképpen beletartozik az életünkbe. Ha tetszik, ha nem, a személyiségfejlődés lényegi komponenseinek része. Megtanulunk köszönni, kérni, viselkedni, alkalmazkodni, beilleszkedni családba, bölcsibe, oviba, iskolába. A családi közösség adja az első alapélményt, akár jót, akár rosszat. Ez adhat és taníthat biztonságot, kielégítheti az alap- és más jelentkező szükségleteket, de rossz esetben megtörténhet pont az ellenkezője is, és akkor a gyerek azt tanulja meg, hogy nem számíthat senkire. Ezt tanulja meg, de szüksége attól még neki is van a megtartó erőre, csak nem tudja, milyen az, ha van ilyen az életében. 

Sz. A. E./WMN: Magam is tapasztaltam már, mennyit jelentett az életem során felmerülő nehéz helyzetekben a tudat, hogy nem vagyok egyedül. De ez akkor azt jelenti, hogy én önmagamban nem vagyok elég? 

K. Á.: Mihez, vagy kihez képest elég? Ez egy hamis illúzió, amit a leválással kapcsolatban is említettem. Attól még, mert jólesik, hogy nem vagyunk egyedül, attól még, hogy olykor szükségünk van mások segítségére, még nyugodtan lehetünk önállóak, egészségesek és felnőttek.

Semmit nem von le az értékünkből, ha elkapjuk a felénk nyúló kezet. Akkor van baj, ha mások függvényeivé válunk, ha önmagunkból semennyi erőt nem tudunk meríteni. 

Sz. A. E./WMN: Szóval szükség van a közösségi létezésre és közben arra is, hogy egyedül is képesek legyünk boldogulni? 

K. Á.: Így van. A kiutak keresésében sok múlik az önismereti, önértékelési szinten, az önbizalmon. Akinek van énereje, az könnyebben megbirkózhat mindennel. Végső esetben segítséget is könnyebben kér és fogad el, mert nem önérzetből cselekszik, hanem fel tudja mérni, mit bír el, és mihez kell segítő közeget keresnie. 

Sz. A. E./WMN: És mi történik azokkal egy közösségen belül, akiknek nincs megfelelő önértékelésük, önbizalmuk?

K. Á.: Nézd, ezek nélkül közösségen belül és azon kívül sem lehet hosszú távon boldogulni. A belső tartás nélküli embert a legerősebb szociális háló sem tudja egyben tartani a végtelenségig. Az ugyanúgy illúzió, mint az, hogy mindig mindent egyedül kell megoldani.

Szükségünk van egymásra, a közös nevetésekre, könnyekre, élményekre, különbözőségekre, azok elfogadásának megtanulására, mélypontokra, örömeseményekre. Ugyanígy az is létfontosságú, hogy ne legyünk kiszolgáltatottjai annak, hogy kik vesznek, vagy nem vesznek körül minket.

Meg kell tanulnunk önmagunkat is értékelni, és azokat, akik szeretettel, törődéssel viszonyulnak hozzánk. Mert az ilyesmi egyáltalán nem jár alanyi jogon, és csak akkor érezzük, mennyire sokat adnak az életünkhöz, ha elveszítjük. Ha mást nem, ezt legalább jó lenne alaposan elmentenünk a tavaly tanultakból. 

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Wavebreakmedia