Nos, akkor harminchét éves koromra megtanultam azt is, hogy József Attilát nem lehet utánozni

Mondjuk, legalább engem se. Tigrisbukfencbe hátra, aztán előre, így érzem most magam, azaz pont, mint amikor tesiórán fel kellett ugrani arra a borzasztó bakra, ami lemarta a térdemről a bőrt, és tiszta plezúr lett a sípcsontom, és semmi funkciója nem volt, csak annyi, hogy a tanár bámulhassa a tornadresszben ugráló lányok kéken pucsító seggét (ilyen színű volt a dresszünk).

Szóval harminchét éves lettem én, és a világnak e szegletén, ahol most vagyok, számot kéne vetnem azzal, hová jutottam, mit értem el, és miben hibáztam. Bár a hibáimat nehezen látom be, makacs vagyok, önfejű, konok is, mint e hónap szülöttei közül oly sokan. Egy szó mint száz: nem könnyű ez a vállalás.

Először arra gondoltam, hogy írok egy listát harminchét dologról, amit harminchét éves koromra megtanultam, de rájöttem, hogy nem bírom a kényszert, és mi van, ha nincs is harminchét dolog, vagy nem jut eszembe most az összes? Vagy mi van, ha több van? Szóval lista sztornó…

Írok inkább egy számvetést, amiből hiányozni fog a megbánás, abban ugyanis nem vagyok jó.

Hét évvel ezelőtt, ezen a napon egy elég szép étteremben ültünk, a családom, és néhány barátom meg én

Odaszervezték nekem Gabi bácsit is (a Pipacs legendás bárzongoristáját), aki ajándékba eljött játszani, mert mindenki azt hitte – köztük az öreg, drága Gabi bá is –, hogy az lesz az utolsó szülinapom a földi életben. Pár nappal korábban kaptam meg a diagnózist arról, hogy visszajött a tumorom, hiába operálták már egyszer ki, fél évvel azelőtt, de visszanőtt, és kurva gyorsan nő, egy hónap alatt nyolc centit, ráadásul olyan helyre, ahonnan nem lehet kiműteni, szóval nincs esély – de semmi, nulla százalék – a gyógyulásra. (Ezt nekem nem mondták meg, így nem tudtam róla, hogy meg kéne halnom.)

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Azt viszont tudtam, hogy a lábamat görcsbe köti a csípőmnél a daganat, hogy nem bírom kiegyenesíteni, és nem tudok ráállni, és nagyon fura dolgot éreztem belül, nagy veszélyt, még a halál is eszembe jutott. Az Országos Onkológiai Intézetből elutasítottak, mondták, hogy legfeljebb a fájdalmat enyhítő terápiát adnak, de ennek a nőnek kampec, úgyhogy a dokim bekönyörgött abba a kórházba kemóra, ahol azelőtt műtött. Ott kaptam egy durva koktélt – amitől hónapokra kifeküdtem –, meg huszonnyolc sugarat a csípőmbe. (Ami a szerencse volt, hogy nemcsak én feküdtem ki, hanem a daganat is, de az végleg, szóval a hepiendet ismeritek, vagyis majdnem, mert azért ez a kurva rák olyan könnyen nem ereszt. Ha másképpen nem is, hát a kezelések utóhatásaiban.)

Mielőtt még nagyon elkezdenék számot vetni, csak mondanám, hogy olyan nagyon azért nem sajnálom magam, ezeket csak és kizárólag azért írom le, mert én sem mindig hiszem el, és jó leírni századszor is, hogy az orvosok már lemondtak rólam, de én képen röhögtem a halált. 

A legnagyobb extravagancia az életemben az, hogy életben vagyok. És ezért nem tudok elég hálás lenni.

(Azt semmiképp se bánom – mondtam, hogy megbánásban nem vagyok jó –, hogy kitartottam az utolsó leheletem előttig, és hogy anyám nem engedte, hogy az orvosok megmondják a pontos tényállást az állapotomról.)

Az elmúlt hét évben új időszámítás kezdődött: egy, a traumáival szembenéző nő időszámítása, aki mindent meg akar tudni arról, mi vezetett el addig, hogy huszonnyolc éves korára ilyen súlyos állapotba kerüljön. És megtudtam mindent is, csak közben azzal nem számoltam, hogy a haláltól való megmenekülés is egy trauma lesz, és egy idő után a gyógyulástörténetem elkezd ellenem fordulni. De ezt se bánom, így végül sikerült felismernem, és szembenézni ezzel is.

Ez alatt a hét év alatt megint leéltem vagy kétszer annyit, mint amennyit kellene

Voltam nagyon boldog párszor, és rengeteget nevettem meg dolce vitáztam (abban ugyanis expert vagyok). Azt is tudom, hogy rohadtul sokat idegesítettem az embereket a puszta létezésemmel, a jókedvemmel, a szarkazmusommal, de voltak olyanok is, akiket szórakoztattam és boldoggá tettem. Rengeteg embernek felbasztam az agyát ez alatt a hét év alatt, de még mindig többen vannak azok, akik szeretnek, imádnak, mint azok, akik a pokolba kívánnak. (Még akkor is, ha a pokolosztagosok jóval hangosabbak, vagy azokra valamiért – például kishitűségből – jobban figyelek.)

Rohadt nagy pofonokat is kaptam, és sok emberben kellett csalódnom, de ami a legrosszabb, hogy nem vagyok megbocsátó típus, sosem voltam az. Nem olyan fából faragtak engem, kérem szépen, hogy csak úgy megbocsássak, de bosszúálló ettől még nem lettem – viszont a levegőnek nézés mesterségét sikerült elsajátítanom. Okoztam én is nagy csalódásokat, de remélem, az anyám nincs közöttük – csak ezt az egyet remélem, hogy nem haragudott rám, amikor rábeszéltük, hogy menjen be a kórházba. És remélem, azért sem haragudott, hogy nem tudtam vele lenni az utolsó napjaiban. Remélem, jól csináltunk mindent, és jól éreztük, hogy ő is azt akarta volna, hogy ne lássuk gépekre kötve, betegen. Remélem, ha anyám haragudott is rám, képes volt megbocsátani azért, hogy nem tudtunk vele lenni. (A többi megbocsátás nem is érdekel, ezt őszintén mondom.) A legrosszabb ebben a harminchétben pedig az, hogy ez lett az első születésnapom, ami anya nélkül telik el.

Arra is rájöttem, hogy nem vagyok jó emberismerő, és a dolgok pontosan olyanok, mint amilyeneknek látszanak, csak nekem még mindig megvan az a csodálatos képességem, hogy sokkal szeretetteljesebbnek és ragyogóbbnak lássam őket. 

Ja, és hát nagyon nem vagyok könnyű eset, nem vagyok könnyű ember, sőt egyenesen nehéz ember vagyok, aki akárhányszor falba ütközik, átmegy rajta, nem kerüli ki sosem. És azzal is tisztában vagyok, hogy lehetne sokkal könnyebb az életem, tudom, hogy jó párszor saját magam vagyok az, aki nem teszem azzá.

És akkor még ott van az is, hogy mindent kibaszok az asztalra, úgy, ahogy van 

Nem mérlegelek, kit bántok meg, nem tartom magamban, ordítok, zokogok, bőgök, ha kell. Az se érdekel, ki látja, nem marad bent semmi, kijön úgy, ahogy van, szűrő nélkül. De ha elmúlik a fekete felhő a fejemből, utána tudok kedves és aranyos is lenni. Vagyis kedves és aranyos általában is tudok lenni, fekete felhők nélkül, de ezt elég kevesen tudják rólam, mert elrejtem, ahogy azt is, mennyire érzékeny vagyok.

Segítőkész is vagyok – akit megszeretek, annak lehozom a csillagokat az égről, viszont ez nem feltétlenül pozitív tulajdonság, mert tényleg mindenem odaadnám annak, akit megszeretek, de az ilyesmivel vigyázni kell, mert könnyen megégetheti magát az ember, aztán nézhet, mint hal a szatyorban, ahogy én párszor. 

Azt is be kell látnom, hogy tavaly teljesen kiégtem, már nem ment az írás, kínszenvedés volt, de év végére új erőre kaptam, és az újabb megpróbáltatások miatt ismét szárnyalok, naponta tíz-, húsz-, harmincezer karaktert is írok. (Végül tényleg a traumáim tanítanak meg írni. Egyszer lehetek jó iparos is talán.)

Ez a harminchét év nem tűnik egy életnek

Olyan, mintha sok-sok élet sűrűsödött volna össze ennyi időbe, ami rengetegnek tűnik, mert harminchét felé már mennyi mindennek kéne lennie egy nőnek, ami nem vagyok – és soha nem is leszek.

Másfelől pedig kevés, mert újraélném az egészet, az összes nyomorával és szépségével együtt. Bár kőkemény leckéket kaptam, képes voltam megugrani őket, ha nem vizsgáztam is mindig jelesre. (Tudom, hogy a környezetemnek nem volt mindig egyszerű velem és mellettem, ó, hogyne tudnám.)

Nem tudom, mennyi adódik még hozzá ehhez a harminchéthez. Nem tudom, leszek-e negyven, ötven, hatvan, hetven, nem tudom, leszek-e igazi nagybetűs író, vagy stílusikon, nem tudom, leszek-e bölcs, akinek a kiadója majd megjelenteti a füves könyvét. Nem tudom, fogok-e békésen üldögélni a tóparti házam teraszán, nem tudom, leszek-e még partiarc (mondjuk, azt már egy életre kimaxoltam), nem tudom, leszek-e igazán jó ember, vagy egyszer megbocsátó. Sok mindent nem tudok, de annyit bizonyosan igen, hogy köszönöm az eddigi utazást.

Ahogy mondani szokás: egy élmény volt. Haladjunk tovább. 

Szentesi Éva

Fotó: Boldog Attila