Két dedós egy csárdában – Egy kisfiú és egy kislány édesapjának büfijei és bukásai

–

Kezdjük azzal, hogy én leszarom a születésnapokat. Sose érdekelt a sajátom se. Általában elfeledkezem róla – a névnapomról aztán meg pláne –, és másokéhoz is csak azért asszisztálok, mert valószínűleg egy nagyon magasan funkcionáló szociopata vagyok. Gyorsan hozzáteszem, persze, hogy nincs bajom a születésnaposokkal. Ők is ugyanolyan emberek, mint én. Nekem is vannak születésnapos barátaim, de azért csinálják otthon, a négy fal között, és ne vonuljanak fel. Sőt nekem is vannak születésnapjaim, minden évben pont egy, de a tizennyolcadikat, a harmincadikat és a negyvenediket leszámítva egyikre sem emlékszem.

A másik, amihez nincs G-pontom, az a kényszeredett szilveszteri muszájbuli. Abból kereken egy jó volt egész életemben. Apropó, zárójel, vargabetű: a születésnapi bulikon belül a meglepetéspartikat rühellem a legjobban. Az előző párom a harmincadikra szervezett egy ilyet, amit megsejtettem, és szegényt napokig tartó hisztirohammal gyötörtem, mert úgy általában ki nem állhatom a meglepetéseket, hiszen az a fajta bohém lélek vagyok, aki még a reggeli vécézést is megtervezi fejben.

Hozzáteszem, az a buli csodálatosan sikerült, felerészben azért, mert az akkori kedvesem parádésan előkészítette,

felerészben pedig azért, mert előtte az időponttól kezdve a helyszínen át a vendéglistáig mindent kikínoztam belőle, vagyis a meglepetéspartiból szimplán parti lett, amivel viszont semmi bajom.

Jut eszembe, négy év múlva ötvenéves leszek – ha nem nézek több KerekMesét, meg is érem –, ezért üzenem a barátaimnak: jó, ünnepeljük meg, hogy a hegy árnyékos oldalának közepén tartok lefelé, de nem akarok meglepetéseket, ugyanis a mimikai izmaim egyre kevésbé tudnak hazudni. 

 

A viccet félretéve – mert javarészt az volt, ne harapd ketté az UTP-kábelt –, tisztában vagyok azzal, hogy ünnepnapokra szükség van, főleg, amióta a hétköznapok unalmasabbak, mint egy ukrán könyvelőiroda, és reménytelenebbek, mint egy tálib fodrászat. Jó néha megállni, és pirosra festeni egy rubrikát a fekete-fehér naptárban. Azt pedig apaként kiváltképp tudom, hogy egy gyereknek szüksége van a fordulópontokra, és bár fogalmam sincs, hogy miért, de a harmadik és az ötödik születésnap ilyennek tűnik.

Ezt a gyermeklélektani tényt tudomásul véve lelkesen bólogattam, amikor Zsuzsi, családunk sportági vezetőként és multidolgozóként edződött team leadere késő tavasszal projektmeetinget hívott össze a kora ősszel esedékes születésnapok organizálásának céljából. Okán. Tárgyában.

Azt viszonylag gyorsan eldöntöttük, hogy ezúttal olyan bulit rendezünk nekik, amire elhívhatják a barátaikat, és ebből adódóan a helyszín nem a lakásunk lesz, mert az két gyerek fennforgása esetén is úgy néz ki, mint ahol ázsiai vadkutyák tasmán ördögökkel civakodtak.

Azt ellenben komoly fejtörés előzte meg, hogy Tomikának és Annának külön partija legyen, vagy a költségracionalizálás, az erőforrás-optimalizálás és az ökológiai lábnyom csökkentésének jegyében vonjuk össze a két rendezvényt. Én a nem túl cizellált, de nagyon őszinte „fog a f…om tíz nap alatt két gyerekbulit szervezni” álláspontját képviseltem, Zsuzsi viszont normális szülőként, hovatovább, szerető anyaként a gyerekek szempontjait igyekezett figyelembe venni. Végül olyat tettünk, ami ugyanannyira szép, mint amennyire marhaság: megkérdeztük Tomikát és Annát, hogy mit szeretnének.

Tudom, ne is mondjátok. Medvecsapdát építeni magadnak, aztán bele is lépni…

Mivel a gyerekek mindig tévedhetetlenül megérzik, hogy a szüleik mit akarnak, ezért a megfelelési kényszertől hajtva a közös buli mellé húzták be az ikszet ennek a családi konzultációnak a kérdőívén. Kétharmados többséget szereztem.

Ezt követően Zsuzsi hónapokig bújta a netet, hogy megfelelő helyszínt és programot találjon, és jelentem, sikerült neki. Mondjuk, neki mindig minden sikerül. Ez nem a reklám helye, ezért legyen elég annyi, hogy összehozott egy professzionális tűzoltónapot a gyerekeknek. Volt védőruha, sisak, alagútban mászás, ugrálóvár, sőt nemcsak igazi tűzoltóautó, hanem valódi tűz is. Annyira jól sikerült, hogy néha legszívesebben félrelöktem volna a gyereksereget, hadd próbáljam ki én is. Jöttek a kedves barátok és a még kedvesebb szüleik, az asztalra torta került, a kerítésre lufi – minden, ami kell.

Mégsem gondolom, hogy ezentúl egyszerre tartjuk a születésnapjukat. A bulit ugyanis szeptember 18-án, tehát Tomika születésnapján hoztuk össze, és hiába hangsúlyoztuk, hogy az Anna partija is, ezt ott, a helyszínen szerintem már ők maguk sem hitték el. Szó sincs arról, hogy a kislányom nem élvezte (láttátok volna tűzoltóruhában és -sisakban, zabálnivaló volt), nyilván neki is volt tortája, gyertyája, tapsa, és egy rakás ajándéka – de két dedós nem fér meg egy csárdában. Tomika minden lehetséges alkalommal leszögezte, hogy ez az ő születésnapja, Anna pedig egyelőre nem tudja felvenni vele a versenyt érdekérvényesítésben. Ezért nem tudom hibáztatni, mert Tomikával szemben még egy közepes képességű országgyűlési képviselő is elvérezne egy vitaesten. Illusztrációként álljon itt három beszélgetésünk a közelmúltból:

 – Apa!
– Igen, Tomika?
– Beszéljünk még sokat arról, hogy miket kapok a szülinapomra!

– Tomika, nem kell ilyen sok játék a kádba.
– De.

– Mára vége a társasjátékozásnak, Tomika?
– Igen, mert nyertem.

Ellenben Anna – bár néha hozzá is indokolt lenne ördögűzőt hívatni – Zsuzsihoz hasonlóan az emberiség asszertív együttélésre és produktív együttműködésre alkalmas felét reprezentálja a családunkban. Megérdemli, hogy ezentúl ünnepeltként ne eresszük össze Tomikával, akinek napkitörésre emlékeztető természete tízméteres körben mindent elhomályosít maga körül.

  

Mi a tanulság? Kettő is van.

Az egyik, hogy ha már matekórán is gyenge voltál az összevonásban, akkor rendezvényszervezőként se próbáld ki. A dupla születésnap tripla szívás. A másik, hogy mára érccé keményedett a szülői hivatásunk legnagyobb kihívása: nem gondolni azt, hogy Tomika a fekete, Anna pedig a fehér bárány. Nem igaz, hogy Tomika a zseni, Anna az aranyos.

Nem nyugszom bele, hogy Tomika a deviáns, Anna a normakövető. Nem fogom hagyni, hogy ezt higgyék el magukról, mert a világ engem is állandóan mindenféle rekeszekbe akar beletömködni, meg sem hallva lélekcsontjaim ropogását.

Mindketten ugyanolyan jószívű, tehetséges, sokra hivatott, ugyanakkor a hisztit és a pocsolyákat kikerülni genetikailag képtelen egyéniségek, akiket – miközben természetesen nevelem őket – úgy kell elfogadnom és szeretnem, ahogyan vannak.

Hiszen Zsuzsi is ezt teszi velük. Sőt: velem is.

Boldog születésnapot, gyerekek!

Herczeg Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Catherine Falls Commercial