Izus, kereken egy év telt el azóta, hogy utoljára megölelhettelek. Annál is több. Emlékszel? Az utolsó hetekben nem engedted, hogy megöleljünk, hogy hozzád érjünk. Gondolom, az is fájt. Ahogy minden. Végig kellett néznünk, ahogy a kis tested egyre fogy, ahogy a fájdalmad felemészt, de még csak át sem tudtunk karolni. 

Viszont akartad, hogy melletted legyünk, jó volt az ölünkben aludni, vagy a fejedet ránk hajtani… csak a kezünket ne tegyük rád. Az esett a legjobban, ha órák hosszat sétálunk veled az ölünkben, mindezt úgy akartad, hogy közben ne érjünk hozzád. Olykor megszántál minket, és azt mondtad, hogy egy kis időre megtámaszthatjuk a hátunkat a falnál. Láttad, hogy már nagyon fáj mindenünk. Még ekkor is figyeltél ránk, ha erőd engedte.

Minden úgy volt, ahogy te akartad. Kivéve egyet. Azt, hogy meggyógyulj. Pedig mennyit küzdöttél érte. De tudod, mit, szerintem te is, én is, Apu is boldog volt, hogy megalkottuk a mi kis saját világunkat a kórházban.

Másfél év egy kórteremben. A kórteremben, amit a rajzaid díszítettek, aminek a falai mindent láttak, hallottak… sokat tudnak. Még a bátyáid sem tudnak mindenről, ami ott történt veled, velünk.

Utólag elmeséltük nekik: minden úgy kezdődött, hogy csaknem hirtelen itt hagytál minket. El is búcsúztunk tőled, bár te azt nem hallhattad. Aztán mégis maradtál, és cserébe kaptad a végtelen kemót, a sok műtétet, a transzplantációt. A mentőzést, a sok orvost és nővért. A sok fájdalmat. A fiúk látták a mi aggodalmunkat. Látták rajtad a sok változást a hajaddal, a súlyoddal, a sok gyógyszert, amit adtunk neked, akkor is, ha épp otthon töltöttünk pár napot. Természetes volt, hogy a gyomorszondádon át etetünk, itatunk, számoljuk az órákat, a folyadékmennyiséget. De azt nem látták, hogy mennyi küzdelmünk volt a kórházban, hogy mennyi dilemma, buktató és aggodalom a mindennapunk. Minden áldott napunk. Azt sem észlelték, hogy amikor otthon voltál, mi egy éjjelt sem aludtunk végig, hiszen többször kellett hozzád kelni, még akkor is, ha te magad aludtál. Nem észlelték, hogy minden reggel óraműpontossággal adtuk a gyógyszereidet, hogy az új májad ki ne lökődjön a gyenge szervezetedből, és mire letelik utána az egy óra, végre mihamarabb megehesd a reggelid.

Azt viszont megtapasztalták, hogy alig láttak minket, hármunkat ez alatt az idő alatt. Azt, hogy többet hallották a hangunkat a telefonban, mint hogy személyesen megölelhettük volna egymást.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Azt, hogy ha velük tudtunk lenni kis időre, akkor sem ők voltak a fejünkben az első helyen. Akkor nem. Ellenben két éven át mindig csak a másodikok.

Erre mondhatjuk, hogy banális gond, hiszen te voltál a legfontosabb, és velük aztán úgyis több idő adatott nekünk, majd kiélvezzük később. Volt, aki azt javasolta, hogy a bátyáidat most felejtsük el, ők ellesznek valahogy. Az nem fontos. De egy anya lelke nem így működik. Sőt, azt gondolom, hogy ha nem segítek nekik akkor, nem maradtak volna ilyen egészséges lelkületű fiatalok. Ha nem miattad izgultam, akkor miattuk fájt a szívem, de rettenetesen. Iszonyúan sajnáltam őket abban az élethelyzetben, amibe önhibájukon kívül kerültek. Szinte mindent úgy csináltam velük, mintha otthon lennék, csak telefonon keresztül.

Túl sok mindent kellett megtapasztalniuk és megérteniük. Még hagynia kellett volna időt az életnek erre. De nem hagyott.

Amikor tavaly márciusban abba kellett hagyni a kezeléseidet, hazamentünk. Többet voltunk együtt, boldogabbak voltunk így. De a hétköznapok ugyanolyan küzdelemmel teltek. Volt, hogy sokkal többel. Volt, hogy visszavágytam a kórházba, mert tudtam, hogy ott biztos kezekben vagy, mi pedig elronthatunk valamit, rossz döntést hozhatunk. Előfordult, hogy bementünk végül valami miatt, több napra bent tartottak, és rajtam erős megkönnyebbülés uralkodott el, olyan jó érzés volt. Persze, ha most gondolok ebbe bele, akkor abszurdnak látom. És hiába voltunk otthon, a levegőt nyomta a bánat, mert bármilyen idilli volt is az állapot a korábbihoz képest, mind tudtuk, hogy ennek egyszer vége szakad. Talán még te is.

Decemberig kaptunk haladékot az élettől.

Addigra már szemmel láthatóvá váltak az egyre növekvő tumorok. Az, ahogy a csodaszép rózsaszín bőröd egyre csak fakul, egyre színtelenebb, szürkébb. A betegség átvette az uralmat a tested felett, és nem hagyott neked mást, csak a fájdalmat. Olyan fájdalmat, amire már a legerősebb csillapító sem használt. Te pedig hang nélkül tűrtél. Tűrted, amit tesz veled a betegséged. Ugye, hogy mekkora hős vagy?

Négy hétig nem ettél. Most nem tehetek mást, mint hogy én sem eszem ebben a négy hétben. Lemondok a kedvenc ételeimről, italaimról, csak a legszükségesebbet veszem magamhoz. Apu is velem tart. Érted lemondanánk mindenről, de a fiúknak kellünk, vigyáznunk kell magunkra. Akarok egy picit a szenvedéseidből, bár tudom, hogy ez semmi ahhoz képest. És azt is tudom, hogy semmit sem számít már. Mégis olyan, mintha közelebb hozna téged.

Mert hiányzol. Minden nap minden órájának minden percében. Már sosincs a korábbi állapot, hogy olykor üres fejjel leengedek. Mindig rád gondolok, ha épp üresek lennének a gondolataim. Mióta nem vagy velünk, rosszul alszom. Valamit olvasnom kell, hallgatnom elalvás előtt, hogy ne csak pusztán rád gondoljak, mert úgy elfog a gyötrő bánat és nem jön álom a szememre. Akkor csak sírok. 

Az autóban végre találtam egy olyan rádióállomást, ahol ritkán játszanak zenét, információs csatorna hírműsorokkal. Ezáltal az autóban nem kell néma csendben utaznom, ha egyedül vagyok és csak rád gondolok, sírok. De a zene nem megy. Képtelen vagyok zenét hallgatni. Otthon már sosem szól. Az autóban is csak akkor, ha a tesóid szeretnék.

Viszont szeretek otthon lenni. Az a mi kis buborékvilágunk. Otthon jó, mert ott a múltban tudok lenni, az emlékeiddel, veled.

Látom a fotóidat a falon, nézegetem a képeidet az albumokban. A rajzaid bekeretezve díszítik a lakást. Ott mindenki érzi, amit én. Nem kell semmit magyaráznom, senki sem sajnál, senki se kérdi, hogy mi baj, ha elsírom magam. Békén hagyjuk egymást, öleljük egymást, szeretetben élünk. A kinti világban sokszor megjátszom a boldogságot, megjátszom, hogy jobban vagyok. Igazodom a társadalmi elvárásokhoz. Meg – gondolom – nem maradna a sok barát körülöttünk, ha mindig csak szomorkodnánk, márpedig magányos sem szeretnék lenni. Te több barátot adtál nekünk, mint amennyit az élet közben elvett. Persze hogy jó olykor nevetni, boldognak lenni… csak ne szakadna mindig olyan hirtelen vége. Mindig. Amikor újra eszembe jutsz.

Erős vagyok, csakúgy, mint Apu és a fiúk. Pontosan tudom, hogy milyen veszett nehéz mindnyájuknak. A kinti világban nem tudunk túl hosszú időt eltölteni, mert elkezd fájni. Pedig sokan vannak, akikkel jó beszélgetni, öröm és érték az együtt töltött idő.

Apu is sokat sír. De te ezt biztos látod, hogy hányszor jön ki reggel kisírt szemmel a hálószobából, vagy vonul el két megbeszélés között egy gyors pityergésre. Kemény ez. Kemény nélküled.

Most meg itt volt ez a karácsony. Más se hiányzott. Igyekeztem nagyon, de a faállítás, dekorálás nem ment. Ajándékokat sem akartam látni. De erre vannak a bölcs bátyáid, hogy mindig óvatosan kirángassanak engem a fájdalom mélyebb bugyraiból. Azt mondták, hogy te biztosan boldogan nézed majd a karácsonyi fényeket a lakásban. Így lettek fények. De fa nem. Talán legközelebb. Azt kérték, hogy legyünk a családdal. Így lett és igazuk volt. Biztos jobb volt ez így.

És képzeld, a bátyáid azt hitték, hogy nem fognak kapni semmit – valóban nagyon depisnek nézhettem ki –, és annyira boldogok voltak az ajándékok láttán. Pedig sokkal kevesebbet kaptak, mint szoktak, de az öröm szerintem minimum a duplája volt. 

A karácsonyt december 15-én tartottuk, ahogy tavaly veled is. Velünk voltál most is. Csak nem úgy, ahogy kellett volna. Annyiszor gondolunk rá mind az öten, hogy ha megölelhetnénk… csak még egyszer… azért bármit, de bármit odaadnánk. Szeretünk tiszta szívünkből!

Anyu

A képek a szerző tulajdonában vannak